A csokitorta visszatér, avagy a függés vége (inshaAllah)

Hát a csokitorta azóta már el is ment, néztem utána az ég felé, de már nem rohantam a repülő után, mint Baglioni, mert most már másról van szó.

Vége volt. Tényleg. Azon gondolkoztam, hogy az, hogy már nem érzek semmit, vajon önvédelemből van a sok fájdalom után. Azt a kérdést tettem fel, hogy vajon normális, hogy ennyire jól elvagyok egyedül, hogy szinte nem is hiányzik? És a drága nővérem, akitől annyi jó tanácsot kaptam, azt mondta, hogy az én esetemben, valaki esetében, aki annyira függött a társától, ez nem rossz.

Kérdezhetitek, hogy miért teregetem itt ki a szennyest. Nos, a szennyest tulajdonképpen máshol teregettem ki, egy másik blogban, az csak erős idegzetűeknek való.. J De mégis, saját magánéletéről beszélni egy blogban, miért csinálja ezt valaki?

Elmesélek nektek egy történetet. Hol történt? A Casa Caresben, az egyik otthonomban.

18 éves voltam. Akkor érettségiztem a középiskolában, ahol teljesen be voltam fordulva. Nem voltak barátaim, nem engedtem magamhoz közel senkit. Egyrészt nem tetszett az osztálytársaim rock-kocsmás szórakozása, másrészt nem tudtam, hogy tudnék nyitni feléjük. Idegennek éreztem magam, Olaszországról álmodoztam, ahol 15 éves koromban jártam első és utolsó nagy családi nyaralásunkkor. Aztán a szüleim elváltak, a nagymamám meghalt, az iskolába pedig folyamatosan kaptam a kritikákat a rajzaimra, festményeimre.

És egy nap felültem a buszra, és 16 óra múlva leszálltam a napfényes Firenzében. Betettem ütött-kopott kelet-európai bőröndömet a csomagmegőrzőbe és nekivágtam a városnak. Aztán a turistáskodás után felültem szépen a vonatra, és leszálltam Sant Elleroban, ahol Paul várt, a Casa Cares igazgatója. Kanyargós hegyi utakon végül befordultunk egy ciprusokkal szegélyezett, kavicsos felhajtóra, ahol kabócák döngtek. Ott várt mindenki, Antoinette, Paul felesége, Luca és Leah, a gyerekeik, Elke, aki maga is 18 évesen érkezett Olaszországba, akkor 50 volt, és mindenki anyukájaként melegséggel árasztotta el a házat, a német Kristian, az olasz Serena és az amerikai Dan, ő azóta nagy festő lett, és a ház lelke, Iris. Ez a történet róla fog szólni, de ígérjétek meg, emlékeztettek rá, hogy meséljek még a Casa Caresről és lakóiról!

Ott voltunk a konyhában. Iris a szakácsnő volt, 150 centijével bámulatosan emelgette az 50 személyes fazekakat, és mindig valami mesésen finomat főzött. A titka az volt, ahogy a nekem adott receptekben leírta, di aggiungere un pizzico di amore, hogy adjunk hozzá egy csipetnyi szerelmet.. vagy szeretetet? lehet, hogy mindegy…

Bejött egy vendég, hogy megkóstolja előre az aznapi vacsorát. Szinte azonnal Iris családi állapotára terelődött a szó, és ő két percben elmesélte az életét. Elmondta, hogy nincs férje, de nem a férje ment el, hanem ő hagyta el, mert nem értették meg egymást, stb. és még más dolgokról is beszéltek, amit nem értettem. Aztán a vendég kiment. Én csak néztem magam elé. „Hogy voltál erre képes?” kérdeztem végül. „Mire?” mondta Iris, akinek fogalma sem volt, hogy képessége a bizalomra valakinek furcsa lehet. Aztán azt mondta: „Hát miért ne mondjam el neki? Mit tud nekem ártani?”

De azt hiszem nem is ez a lényeg. Mert 1996ban Olaszországban tényleg senki nem akart ártani senkinek a magánéletéről szerzett információkkal. Lehet, hogy máskor, máshol más a helyzet, és tudom, hogy létezik a szemmel verés, és sajnos az is tény, hogy vannak emberek, akik rosszat akarnak a másiknak. De egy ember képessége a nyíltságra, a bizalomra, az egy hatalmas erő.

A titok az egészben az, hogy miért mondod el. Mert ha azért mert igazolásra, megértésre, biztatásra vársz, akkor tényleg ne mondd el, csak annak, akiben megbízol. Ha vársz valamit, akkor sebezhető vagy, és ha nem azt kapod, amit vársz, akkor tényleg érezheted úgy, hogy méltatlanul adtad ki a titkaidat.

De ha nem vársz semmit, ha tudod, mit csinálsz, és nem a külvilágtól várod az igazolást, csak egy pluszt akarsz nekik adni, hogy igen, ilyen is van, így is lehet élni, az az erő. Mert akkor nem kapni akarsz, hanem adni. Világítasz, mint egy csillag, mutatod az utat, vagy egy lehetségeset a sok közül. És a csillagnak számít, hogy hányan nézik őt itt a földön?

Szóval miért mondom el nektek, hogy mi történik a fejemben, a szívemben? Azért, hogyha valaki ott ül tanácstalanul, lásson valamit maga előtt, ahogy nekem nagyon hasznos lett volna. Valamit, aminek nem kell minden szavával egyetérteni, de lehet egy viszonyítási pont. És ami ugyanilyen fontos, hogy ledöntsük a bizalmatlanság és a félelem falait egymás közt! Testvérek vagyunk, szeretjük egymást, jót akarunk egymásnak. Az élet szép, és ha boldog vagyok, szeretném, ha ti is azok lennétek. És ha nem vagyok az, hát sírjunk együtt J

Mert ugye néha nyávogni is kell… És ez nem jelent feltétlenül függést. Csak hogy egy ember vagyok, akinek vannak érzései. Ma sírok, holnap nevetek inshaAllah.

Szóval mi a helyzet a csokitortával? Köszöni jól van.. J

Na felteszek nektek egy kérdést: mit választanátok? Kenyér vagy csokitorta?

Vagy másképp: kenyér minden nap (vagy másnap vagy harmadnap J), vagy csokitorta egyszer-kétszer egy évben?

És most megint, választásokról van szó. Nem jó vagy rossz közötti választásról, hanem stílusról, ízlésről, valamiről, ami az ember szívének kedvesebb, elfogadhatóbb. Lehet, hogy valaki döntése a másiknak érthetetlen, feldolgozhatatlan. De a célom soha nem is a meggyőzés volt. Nem akarom megmagyarázni mindenkinek, hogy hey everybody, menjetek el kenyába, hagyjátok itt a férjeteket, és akkor majd rendbejön a házasságotok. Miért mondom el akkor? Mert lehet, hogy száz emberből egy azt mondja, hogy itt van, ez a megoldás az én életemre. És azért is, hogy ledöntsem a bizalmatlanság, a furcsállás, az idegenkedés, a távolságtartás, az ítélkezés falait.

Én a csokitortát választottam. Miért?

Nekem a kenyér néha ízetlen volt, néha keserű, talán oda is égett… De ami még rosszabb, függőséget okoz. Mivel minden nap ott van, vagy legalábbis elérhető távolságban van, az ember hajlamos azt hinni, hogy tőle függ az élete. Aki kereszténységben nőtt fel, emlékszik a mindennapi kenyérre. Pedig ott is arról van szó, hogy Isten adja meg a mindennapi kenyeret… mégis, mintha maga a mindennapi betevő falat fontosabb lenne, mint Maga Az Ellátó…

Nem függ semmitől az életünk és senkitől. Nem a kenyértől maradunk életben, hanem Attól, Aki a kenyeret nekünk adja. Nem ugrik magunktól a szánkba, mint ahogy általános iskolában meggyőződéses vegetáriánusként hirdettem, hogy az ember az, amit eszik, és akkor Zsófi barátnőm, aki azóta nagy fotós lett, már rendelkezhetett némi képi fantáziával, mert közölte, hogy akkor te egy sajt vagy, ugorj csak be a számba J.

A gyomrot a belekerülő étel tartja életben? Mennyire abszurd elképzelés… Természetesen nem, hanem Az, Aki az ételt adja, teremtette nekünk, és minket képessé tett rá, hogy feldolgozzuk.

Akkor miért hisszük, hogy a szívünket az tartja életben, aki mosolyt csal az arcára? Miért olyan nehéz számunkra kedves emberekben meglátni, hogy ők ajándékok, és náluk is milliószor jobban szeretni, tisztelni, hálásnak lenni, tetszését keresni Annak, Aki adta őket az életünkbe?

Most tényleg a sajt után futunk? Hát nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát! J

És ahogy Allah képessé tette a gyomrunkat és az egész emésztőrendszerünket arra, hogy az ételt megfelelően használjuk fel, arra is képesek vagyunk, hogy kapcsolatainkból a legjobbat hozzuk ki, hogy ne szenvedjünk, hanem boldogok legyünk benne.

Azt mondják, a szerelem fáj, meg hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt – ja nem, az az alkohol… pedig hallottam már… lehet, magamtól? J

De csak akkor fáj, csak akkor dönt nyomorba, ha nem megfelelően használjuk. A kajacsatában vagy az evőversenyben sem a hamburger a hibás.

Mi a szerelem?

Nem tudom. Azt tudom, hogy amire eddig azt hittem, annak nem sok teteje van…

Tudom, mi az, hogy szeretni függésből, és azt, hogy szeretni Allahért. Lányok, én ott tartottam, hogy csak azért hiszem el, hogy van olyan, hogy házasság, mert Allah ezt rendelte el. De nem láttam, mi értelme van annak, hogy két ember rövid lefolyású honeymoon után – ami esetenként csak az egyik fejében létezik – létezzenek egymás mellett, taking each other for granted, gyűjtögetve a keserűségeket, fájdalmakat, bántásokat, csalódásokat, kiábrándultságot. Várva a csodára, ami soha nem jön el. Várakozva folyamatosan valamire, mint a kisgyerek, ha jó lesz, majd kap csokit… és nem kap, akkor nem voltam jó?

Tévút. Nem, nem ez az. Ott vagyunk még mindig, a gyerekkorban, amikor nem voltunk elfogadva… de vége van. Felnőttünk, nők vagyunk, csodálatosak, virágzók, bombázók, amazonok. Nem azért kell valaki, hogy biztosítson nekünk egy érzést, hogy igen, én is vagyok valaki, mivel tudom, hogy vagyok valaki. Tudom, hogy ki vagyok, és hálás vagyok Annak, Akinek ezt köszönhetem, Aki teremtett. Ha valaki, egy másik ember kellene nekem ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok, akkor amint éppen nincs érkezése biztosítani nekem a minimum én-elfogadás szintjét, akkor megszűnnék létezni, vagy szeretni, elfogadni magamat? És egyáltalán, miért teszem magamat bárkitől függővé?

Nem, csak a Teremtőtől függök, nem teremtményektől, bármilyen csodálatosak is legyenek. Egyébként amikor éppen elvárom tőlük, hogy biztosítsák számomra az önelfogadáshoz szükséges minimum szintet, akkor általában pont nem látom őket valami csodálatosnak. Azt látom, hogy ezt nem adod meg nekem, ezt a minimumot nem teszed meg értem, hát milyen ember vagy te? De még mindig tőle várok, és remélek és csalódok… pedig milyen ember?

Csak egy ember. Mint én. Jó és rossz tulajdonságokkal. Nekem is van sok rossz. És sok jó is. és neki is. Nem várom el, hogy tökéletes legyen, én sem vagyok az, messze nem. Nem várok semmit, csak nyílt szívvel figyelem csendben. Adok neki egy szép nagy fehér lapot, rajzolj rá valamit. Én pedig leülök a sarokba. Lehet, hogy rágja a ceruzáját, és elkezd számításokat végezni a sarokban. Vagy elfordul a papírtól, és inkább a telefonját nyomogatja J. Aztán szép lassan, ha csendben várok, ha rá fókuszálok, és nem arra gondolok, hogy már megint nem akar részt venni valamiben, ami szerintem nagyon jó, ha ezt nem az én lényem kisebbítésének érzem, ha tényleg rá vagyok kíváncsi, akkor megtörténik a csoda. Ha csak sütök, mint a nap, ha árasztom a melegséget, akkor a vándor előbb-utóbb leveszi a kabátját. És akkor látom meg, hogy mashaAllah, igen, vannak ott szépségek. Szép, csodálatos a lelke. Nem, messze nem tökéletes, de nem is kell annak lennie. Hibázik, megbánt embereket, észre sem veszi, ha elefántként viselkedik a procelánboltban… de próbálkozik. Él. Lélegzik. Megérdemli, hogy elfogadjam, így, hibáival együtt, ahogy ő is elfogadott engem a hibáimmal együtt. Segíteni igyekszem neki, mellette állni, ha tudok. Amikor nem tudok, hát ilyen az élet. Megy tovább az enyém és az övé is. Nem csak arról szól az életem, hogy neki segítek, illetve ezt meg tudom tenni fohásszal, máshogy nem nagyon. És arról sem, hogy kiszívom a vérét, hogy tőle várom, kérem, követelem, hogy biztosítson nekem valamit, amit én magamnak nem, mármint az elfogadást, vagy hogy nem ismerem fel, hogy Allah már rég megadta nekem.

Allah megadott nekem minden képességet a boldogságra. Ellátott engem csodálatos dolgokkal, miért kell nekem mindig pont az az egy?

Megkapom a mindennapi kenyeret, az ellátást Allahtól. És néha, mint egy meglepetés, mint egy ajándék, a csokitortát is. Nincs se mindennap, se minden másnap, vagy harmadnap. Hónapokat várok rá. Miért éri meg? Azt hiszitek, ilyenkor minden hawaii? Nem az, és ha az lenne, akkor sem azért érné meg.

Egy dolog miatt.

Hogy megtanultam függés nélkül szeretni. AlhamduliLlah.

Ebben a két hétben eléggé lecsökkentettem a társadalmi aktivitásomat, és éreztem, hogy ezt esetleg lehetett, akik rossz néven vehették. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy ha valaki ezt sajnálja tőlünk, ha valaki szerint ez most sok, akkor csak próbálja ki, milyen 5 hónapot egyedül lenni, és akkor mondja, hogy mit képzelünk, hogy kivonulunk a civilizációból (egyébként nem is vonultunk ki, én csökkentettem le magam kicsit a facen, más változás nem nagyon történt).

De most máshogy érzem. Persze, nem akarok senkit semmire rábeszélni, tudjátok, mondtam az elején… de annyira felszabadító érzés! Tényleg jó szívvel tudom mindenkinek ajánlani J

Igen, most szomorú vagyok. Kicsit ürességet érzek. De a szomorúság része az életnek. És ez az üresség valahogy egy tiszta, könnyű érzés. Könnyű vagyok, lebegek. Nem tudom, mi lesz holnap, Allahtól kérem, hogy tartson meg az Ő Útján. Nézek körbe, ébredezem. Azt hiszem, megint újjászülettem…

Amikor a Baglioni szám volt műsoron, akkor vége volt. Vége volt annak a függésnek, követelőzésnek, fájdalmas, csalódásokkal teli kapcsolatnak. És megszűnt létezni az a szegény kislány, aki nem szerette magát, akinek nem társa volt, hanem „élete értelme”, aki nem volt tisztában csodálatos voltával, hanem kívülre helyezte önmaga értékelésének a kulcsát. Aki beengedte az evilág óceánját a hajójába, ahogy drága Yasmin testvérünk mondta.

Elsüllyedt. Megfulladt.

Aztán egy áramlat a partra vetette. Sütött a nap, feküdt a forró homokban. A nap szép lassan átmelegítette, és elkezdett tanulni járni, beszélni – ezutóbbit még mindig tanulja. Nem minden mozdulata, nem minden szava volt tökéletes, helyes. De igazi volt, ő volt. Ment és ismerkedett az élettel, azzal, ami valóban az.

Élek alhamduliLlah, megmentett Az, Akinek az életemet köszönhetem. Néhány napot kaptam bónusz ajándéknak, más napokon meg Allah többi adományában gyönyörködöm.

AlhamduliLlah minden csodáért! Szeretlek titeket!

a spanyolviasz... ahogy néhány hete éreztem magamat

Hát gyerekek nem, a helyzet az, hogy nem fedeztem fel semmi újat. Pontosabban semmi olyasmit, amit korábban nem tudtam, nem csináltam. Csak találtam egy biztonságos pozíciót és veszélytelen alanyokat… Felültem a páholyba, integetek, mint egy királynő… de mi egy királynő a népe nélkül?

milyen az olyan kapcsolat, amikor nem a másikból táplálkozunk?

mert ok, most biztonságos távolságba helyeztem magam mindenkitől, de ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem jelent nekem semmit a csodálat.

mint mikor Yasmin realizálta, hogy nem elég, hogy nem érdekel a pénz, de sajnos a helyzet az, hogy az emberek is a dunya része. engem a pénz soha nem érdekelt, és azt is realizáltam, hogy a kapcsolatomban, a házasságomban nem voltam szabad, nem voltam önmagam. ahogy írtam, csak egy árnyék voltam.

egy halal kapcsolatban egyáltalán nem halal szintű függést, társítást alakítottam ki. mentem, futottam utána, vártam rá, mikor eszébe se jutottam, csak róla szólt az életem.

aztán ahogy kinyílt a szemem a yemeni valóságra, ahogy hirtelen 34ből 14 éves lettem, úgy éreztem, megtaláltam a megoldást. megvédem magam a függéstől, mert nem alakulhat ki társítás, hiszen kapcsolat sem alakulhat ki. védve vagyok ettől a veszélytől, hiszen egy sokkal nagyobb veszélytől tartom magam bombabiztos távolságban.

ez valóban az iszlámban lévő könyörület. alhamduliLlah.

de sajnos még nincs meg a megoldás. igaz, nem szól az életem konkrétan senkiről, nem egyvalaki tekintetét lesem, nem tőle várom a boldogságot. de mi lenne, ha egyszer csak távol találnám magam az itteni környezetemtől és mindentől és mindenkitől benne? vajon még mindig királynőnek érezném magam?

vagy ez egy újabb, lightosabb függés?

napraforgó vagyok, vagy abbad asshams?

úgy éreztem, hogy vagy az evilágon lehetek boldog, vagy a túlvilágon. de miért vadászok annyira a boldogságra? mi egyáltalán a boldogság? és miért gondolom, hogy ez másoktól függ?