Tesztek

Boldog vagyok, egy szép, okos és fiatal nő néz vissza a tükörből.

Igazán?

Na azért amit félre lehet érteni, azt persze sikerül. Mert még mindig van, aki többet jelent, mint az utca embere, akinek az elismerése, a tetszése fontos számomra. És ha mond valami félreérthetőt, mivel röpke 20 év alatt nem sikerült tökéletesen elsajátítania szép magyar nyelvünket (ennek a nyelvészek szerint általában pszichológiai okai vannak – valahol belül tiltakozik ellene, meg is értem), akkor arra ugrok. És egész éjjel ott visszhangzik a fülemben. Pedig tudom az agyammal, ha mélyen belegondolok, a szívemmel is, hogy igen, szépnek, fiatalnak, okosnak tart. Az is vagyok J. De most itt nem a valóság a lényeg, hanem hogy valaki, akit szeretsz, vajon szeret-e téged. És ott vagy ugrásra készen, hogy ha nem, akkor csak mondja, és kész a bőrönd, nem kell velem lenni szánalomból, de még érzelemmentes elismerésből sem.

De miért ez az első, ami beugrik? Mért érzem könnyebbnek fogni a cuccomat és nekiindulni a világnak, mint megbízni benne és megbízni magamban?

Mert ez a nagyobb változás.

Felépíteni az identitásomat valaki nélkül, aki fontos volt számomra, elfogadni, hogy az életem nélküle megy tovább, nekiindulni a nagyvilágba, soha nem feladni és gyökeret verni valahol – ezekben már van gyakorlatom alhamduliLlah. És nem a homályba vesző jahiliyya korszakáról beszélek az életemnek, hanem arra, mikor szüleim elváltak, és apukám időnként megjelent, mint egy előkelő idegen.

De a kérdés még mindig az, hogy ha a szívemmel tudom, hogy mi van, az eszemmel értem, hogy csak félreérthetően fogalmazott, akkor miért fáj? Miért olyan nehéz annak értékelni ezt a mondatot, ami?

Mert valahol a fejemben ugyanez van.

Valahol belül azt érzem, hogy nem vagyok elfogadva, hogy másnak kellene lennem, hogy nem vagyok szeretve, hogy a felém forduló egyetlen pozitív érzelem a sajnálat lehet, hogy én nem vagyok elég jó, érdekes, kedves, aranyos, vicces, lelkes, mint esetleg mások, akiknek van hátterük, tisztelik magukat és pozitív energiát sugároznak mindenkire.

És ezt a harmincnégy éve ott lévő beidegződést tényleg nagyobb feladat átfordítani abba, hogy elfogadom, szeretem, értékelem magamat, hogy tisztában vagyok magammal, hogy hálás vagyok Allahnak azért, amivel ellátott, akár anyagi, akár szellemi természetű adomány. Hogy elfogadjam a sorsomat, és örüljek mindennek, ami velem történt, mert tudom, hogy ezáltal formált engem Allah ilyenné. Szeretni Allahot, szeretni magamat és szeretni másokat, ebben a sorrendben. Nem függni a másik elismerésétől, nem azzal befoldozni a saját csónakomat, amibe ömlik be az önsajnálat tengere, hanem szeretni a másikat önzetlenül, adni akarva, és boldognak lenni minden extra figyelmességtől, ami az utamba kerül. Igen, ez tényleg nehezebb, mint felülni egy repülőre, elmenni a francba és kávét főzni az első lehetséges helyen.

A Koránban a hálásnak sokszor az ellentéte a hitetlen. Tehát aki elismeri, elfogadja Allah adományait, hálás értük, az hisz. És ki nem hálás? Aki nem ismeri el az adományokat, aki nem fogadja el őket, hanem másokat szeretne helyette. Aki nem hiszi, hogy Allah jobban tudja, neki mi használ. Például nem értékelem, hogy Allah szép formában teremtett engem (magyarul szép vagyok), vagy, hogy olyan élethelyzeteket adott nekem, amiből rengeteget tanulhattam, hanem jobban szeretnék gazdag és figyelmes szülőket, akik ellátnak mindennel és bátorítanak, támogatnak valami nagy cél elérésében.

Ha hálás vagyok Allahnak, akkor elfogadom magamat, mert akkor nem a saját „béna” tulajdonságaimnak fogom fel azt, amivel rendelkezem, hanem egy tőlem független, hatalmas bölcsesség részeként, a világ összhangja, harmóniája egy darabjának. Igen, ez vagyok én, ez a helyem a világban. Allah ezt rendelte számomra alhamduliLlah.

És a másik oldal? Hogy is néz ki a másik oldal igazából?

Igen, a család, a társadalom, stb. hatására az emberben kialakult a kisebbségi komplexus. De mi is ez valójában? És hogy lehet gyógyítani? Ha azt mondod egy ebben szenvedő embernek, hogy de nem is, te csodálatos, okos, szép, ügyes, kedves, stb. vagy, akkor kigyógyul? El fogja neked hinni?

Valahol igen, mert valahol belül érzi, hogy igazat mondasz, és jólesik a lelkének ez a simogatás. De sajnos ez nem elég, mert ha csak tőled hallja, nem magától, azzal csak egy függő viszonyt alakít ki veled, szüksége lesz rád, hogy valaki tükrében annak lássa magát, ami. Ez nagyon szép és jó érzés, de ennek belül kell történnie, meg kell tanulnia magát olyannak látni, amilyennek te látod. Ha nem tanulja meg, akkor csak „fel fog téged használni” arra, hogy pozitív képet kapjon magáról, aztán megy tovább magát sajnálva.

De miért?

Mert nagyon mélyről indul a seb.

Gyerekkorában hallott, tapasztalt dolgokat, érzett meg hangulatokat, amikhez alkalmazkodott. Elfoglalta a neki kijelölt helyet a családban, a társadalomban, a világban. Ha nem várták, akkor azt, ha túl nehéz feladatnak – vagy egyáltalán „feladatnak” bizonyult a szülei számára, akkor azt. Elfogadta a helyét és ezt tekintette normálisnak – ez a gyerekek csodálatos alkalmazkodóképessége, aminek van jó oldala is, nem állnak le, mint mi, hogy csak nézzenek, hogy hát ez meg micsoda, és miért van így??? Így van, hát így van, biztos ez a normális.

Aztán lehull a lepel.

Nem, nem normális. Nem normális, hogy valaki állandóan vesztesnek, áldozatnak, kis szegénynek, büntetésnek, sajnálatra méltónak érezze magát. Persze vannak különleges élethelyzetek, de az, hogy bármi történik valakivel, bármilyen helyzetbe kerül, bármit is ért el az életben, bármennyire bizonyítják a tények az ellenkezőjét, bármennyire is szeresse és elismerje őt a környezete, mégis egy béna szerencsétlen hülye nézzen vissza a tükörből, az nem, nem normális.

És mindez miért? Mert 20-30 éve a szülők, óvónénik, tanárok, szomszédok, az emberek a buszon, akárkik negatívan viselkedtek vele?

És úgy értették vajon, amit mondtak? Ha tudják, hogy évtizedekkel később is valakinek komplexusai lesznek az ő szavaiktól, vajon kimondják őket?

Ha valaki hadonászik egy vasdarabbal, és véletlenül megsérti a másikat, vajon ő a hibás? Igen, hiszen ő okozta a sebet, de mégsem, mert nem ez volt a szándéka. Csak végletesen figyelmetlen és felelőtlen volt. Ez persze hiba, de mégsem kifejezett rossz szándék.

Persze nem szabad a dolgokat nem kimondani, vagy lecsökkenteni a súlyát, pláne nem a szőnyeg alá söpörni. Ha valami gáz, azt ki kell mondani, egyrészt, hogy mi majd máshogy csináljuk azokkal, akikért felelősek vagyunk, másrészt, hogy függetleníteni tudjuk magunkat tőle. Hogyan? Ez nem én vagyok, hanem erre meg erre így reagáltam.

De valahogy mégsem áll össze a kép. Hiszen az életutunk megmutatta, hogy nem tört össze minket semmi, senki. Fantasztikus nagy dolgokat csinálunk, rengeteg mindenben sikeresek vagyunk. Akkor mi ez a negatív önkép? A valóságot tükrözi?

Játszunk egy játékot! Képzeljünk el egy embert, ugyanolyan tulajdonságokkal, életúttal, mint mi. Csak nem mi vagyunk, hanem valaki más. Mit mondunk rá? Valószínűleg valami olyasmit, hogy igen, ő kedves, aranyos, tehetséges, szeretetreméltó, bátor, önzetlen, stb. Akkor saját magunkra miért úgy nézünk, mint valaki ránk 5 éves korunkban? Tényleg ennyire meghatározhatják emberek a másik sorsát? Tényleg egy figyelmetlen, feladathoz éretlen fiatal szülő elronthatja az ember önbizalmát egy életre?

A dolog egy kicsit másképp van, azt hiszem.

Igaz, hogy nagy kárt tud okozni egy figyelmetlen negatív mondat, ezért is van az az iszlámban, hogy „a legszebbet mondjátok egymásnak, különben a sátán sebet ejt köztetek”.

Mi is áll a rosszalló, bántó önkép mögött?             

Persze Allah jobban tudja, de nekem úgy tűnik, az extrém esetektől eltekintve nem a kicsi kori környezetünk tagjai a felelősek azért, ahogy most érezzük magunkat. Ők, vagy az ő figyelmetlenségből adódó negatív tevékenységük csak a kezdet volt. Egy ismerős csatornát nyitottak, amiben azonban most már más közlekedik. A félelmetes az, hogy a sátán szólít meg ismerőseink, családtagjaink hangján! audhu biLlahi minasshaitan irrajim!

Természetesen érthető, ha közölné, hogy ő a sátán, és ő azt akarja, hogy mi ne fogadjuk el magunkat, akkor rég elküldtük volna oda, ahova való! De tudjuk, hogy ő a gyenge pontunkat keresi, és meg is találja. Akkor, ott, 20-30 éve nyitva maradt egy ajtó. És ezt az ajtót, ezt a hangot használja valaki a mai napig, szeretteink, hozzánk közelálló emberek hangján közli velünk, hogy nem vagyunk szépek, jók, elfogadhatóak, hogy az egyetlen pozitív megnyilvánulás felénk a sajnálat lehet, hogyha mások lennénk, az jobb lenne, stb.

Igen, tényleg ijesztő, mint egy horrorfilmben…

De valahol mégis felszabadító ezt tudni. Azt jelenti, hogy nem vagyunk determinálva semmire. Hogy mindegy, ki mit csinált, mi szabadok vagyunk. Repülünk, gaviotak vagyunk!

És így a szüleinknek is könnyebben megbocsátunk. Elszúrtak valamit 20-30 éve, kész vége, az élet megy tovább.

Mint az ősszüleink. A bűn nem örökletes! A hibákat ki lehet javítani. Szabadok vagyunk a múltunktól, mert nem az határozza meg a jövőnket.

Audhu biLlahi minasshaitani rrajim!

És a hála. AlhamduliLlah, hogy Allah pont ezt az életutat szánta nekem! Hogy ilyen csodálatos dolgokkal látott el! Hogy vezetett, amikor tévelygő voltam, hogy ellátott, amikor szűkölködtem, hogy biztos hátteret adott, amikor úgy éreztem, senki nem segít!

Gáz vagyok? Nem! Csodálatos vagyok? Igen! Ez beképzeltség? Nem. Ez hála Allahnak, az Ő áldásaival való elégedettség, az Őáltala elrendelt sors elfogadása, az azzal békében, harmóniában való élet.

Az iszlám.

Napraforgó

Két napja még a bizonyítványomat akartam megmagyarázni. Hiszen milyen dolog az, hogy egy nő ott ül az anyósánál, eszik a férje pénzéből, tanul a férje pénzéből, és közben az teszi boldoggá, hogy az utcán „mashaAllah” kórus kíséri lépteit.

De megint ugyanaz a kérdés merül fel, mint már sokadszor: vajon ami eddig volt, az volt a normális?

Az ideális muszlim nő az Északi sarkon lakik a jegesmedvék között, ahol az egyetlen embertársa a férje, vagy a sivatag kellős közepén – természetesen jó távol bármiféle beduinoktól…J? Amikor példaképet keresünk magunknak a múlt nagy muszlim asszonyai között, vajon Éva az első, aki eszünkbe jut?

Persze ízlések és pofonok különbözők, de az én életem Magyarországon ezekhez a helyzetekhez volt hasonló. És nem az én ízlésemről beszélek. A nagyjából 15 év alatt, amit nagylányként/nőként ott töltöttem, soha semmilyen hatással nem voltam a magyar férfiakra. Sem jókislányos blúzban, sem miniszoknyában, sem hippiként, és természetesen kendőben sem. Ez nem panasz, ezek a tények. Ha ott megyek az utcán, az olyan, mintha egy légüres térben mennék előre.

Olaszországban lepődtem meg először, de könnyű volt megszokni, olyan volt, mintha hazaértem volna. Volt, hogy azt éreztem, és Isten bocsássa meg, ha ez beképzeltség, hogy az Uffizi árkádjai azért épültek, hogy én elhaladjak közöttük a sötétkék hosszú bő ruhámban. Nem kellett akarnom szépnek lenni, egyszerűen csak ezt sugározta felém a környező világ. Nem volt egy különleges valaki, és a legszebb az egészben az volt, hogy nekem az ég világon semmit nem kellett tennem ezért. Bő virágos blúzban jártam, vagy a húgom által varrt hosszú ruhában, vagy anyukámtól lenyúlt húszéves fekete blézerben, bármiben, amit találtam, de mégis úgy éreztem magam, mintha egy királynő haladna hű népe között. La ragazza misteriosa… Tisztelet, csodálat, és a szépség elismerése.

Kaptam már kritikát a marseille-i cikkemről, mikor bemutattam, mint az iszlám fellegvárát. Sógorom, aki tudja, miről van szó, közölte, hogy azért ott rengetegen élnek lopásból. Természetesen tudom, hogy az olaszok között is mennyi undorító ember van, és az is valószínű, hogy azok közül, akik akkor rám néztek, volt, akinek semmiféle fennkölt vagy magasröptű gondolata nem volt. Tegnap meg a lányok azon röhögtek, hogy azért tetszik nekem ez a mashaAllah-kórus, mert nem értem, ami még közben elhangzik.

Igen, biztos ez is igaz. Mindenhol van jó és rossz, sőt, mindenkiben benne van a lehetőség mindkettőre. A realitás része a rossz, de ugyanúgy a jó is. Soha nem értettem, hogy a művészetben miért csak a lepukkant, lehangoló, szörnyű dolgokat ábrázoló műveket tartják realistának? És egy pipacsos mező, olyan nincs? Vagy pláne egy naplemente. Giccses? Miért? Elkattant egy fényképezőgép egy valós dolog előtt. Drámai? Igen, az, minden este. Allah adta nekünk ezeket a csodákat, nekünk csak szemünknek kell hozzá lennünk.

A pipacsmezőnek nincs szüksége rá, hogy mi észrevegyük, anélkül is csodálatos.

Napra viszont van szüksége.

Anyukám talált egyszer egy virágot a szemétben. Ok, szóval a szemét mellett egy szobanövényt, de a szobanövényeket virágnak hívják J. Természetesen nem volt szíve otthagyni. Hazavitte, elültette, öntözte minden nap. A mai napig az a legszebb virága. Bekerült egy neki való környezetbe, és kivirult.

Vagy még jobb példa egy napraforgó. Milyen lesz egy napraforgó nap nélkül? Kicsi marad, fakó sárgák lesznek a szirmai. Rá sem lehet ismerni. És mi lesz vele, ha kiültetik végre a napra? Magára talál, megnő magasra, és vangoghsárgán pompázik!

Van egy testvérünk, nevezzük Nafisának. Nem ez az igazi neve, de egy másik példában már ezt a nevet adtam neki, és nagyon ráillik. Nafisa ugyanis azt jelenti: értékes. Igen, valami ilyesmi róla az első benyomás. Nem csak gyönyörű és stílusos mashaAllah, de a viselkedéséből is valami fejedelmi elegancia és magabiztosság árad. De ha jobban megnézzük, vannak nála szebb lányok. Persze, ízlések és pofonok különbözők megint, de én azt hiszem, a szépségét nem az arcvonásai adják. Sokkal inkább ez a belső kisugárzás, ez a hercegnői öntudat.

A kamaszkorát Pakisztánban töltötte. Ezt az időt, mint valami zavaró, idegesítő korszakot írta le, amikor az osztályban az összes fiú szerelmes volt belé, állandóan levelekkel, ajándékokkal zaklatták, és nem mehetett észrevétlenül sehova, mindig előugrott valahonnan valamelyik hódolója, hogy örök csodálatáról biztosítsa. Most erről a Fanaa jut az eszembe J.

Lehet, hogy ez alapozta meg Nafisa önbizalmát? Elképzelhető. Nagyon fiatalon, ömlesztve kapta az elismerést. Akkor zavarta, de mégis, sok más mellett, azt hiszem, a pakisztáni fiúk rajongása 13 éves korában adta meg számára azt az alapélményt, hogy ő egy csodálatos, csodált, de elérhetetlen teremtmény, a biztos tudatot, hogy ő szép, a megkérdőjelezhetetlen önbizalmat.

Valami ilyesmiben volt részem alhamduliLlah 18 évesen Olaszországban, valószínűleg nem ez lennék, ha nem lettem volna ott. Csak aztán visszakerültem az árnyékba. Ha esetleg mégis kisütött a nap, a szemembe tűzött, és nem az áldott meleget éreztem, hanem saját kiszolgáltatott, függő voltomat. Ez meg persze többet árt az önbizalomnak, mint használ.

Igen, alhamduliLlah önbizalmam visszaállításában az első lépés természetesen az iszlám volt. Az útmutatás, hogy én értékes vagyok. Nem nekem kell feláldoznom magam, engem kell kiérdemelni. És könnyű volt Magyarországon jó muszlimnak lenni, nem csak azért, mert azóta sem találkoztam olyan közérthető, mindent magába foglaló, középutas gondolkodással, hanem azért is, mert egyszerűen nem volt kísértés.

Aztán jött London. És a pillanat, amikor azt mondtam: astaghfiruLlah, nem azért jöttem ide, hogy rosszabb muszlim legyek, hanem hogy jobb. Korán-tanulás, abaya, a kérők tudatos megvizsgálása és végül a tudatos, öntudatos döntés.

Mindez nem egy légüres térben zajlott le. Más reakciót kaptam, ha tunikába + nadrágba mentem ki vagy ha abayába, ha nagyon színes volt a kendőm, vagy ha pasztellszínű, ha csak magam elé néztem, vagy ha ránéztem a boltosra, ha céltudatosan valahová mentem, vagy ha csak ténferegtem az utcán. Nem, ez nem a melegítő napfény, tényleg sokszor zavaró volt (Nafisa mondott valamit a pakisztániakról J bocsánat) de legalább egy valamiféle visszhang.

Aztán ismét a légüres tér. Pontosabban a mosolyom, a szépségem, a női mivoltom, az önértékelésem egyetlen forrásával fűszerezve.

Nem tökéletes recept ez a kiszolgáltatottsághoz?

Igen, természetesen az ideális helyzetben az ideális nő számára a férje az egyetlen férfi. A hálószobájában. De nem az utcán.

A legjobb muszlim nőkként azt hiszem Khadidja, Maryam, Assia van említve, bocsánat, ha valakit kihagytam, de biztos nem Hawwa (Éva) volt. Pedig ő az egyetlen, aki nem találkozott más férfival a férjén kívül. Khadidja üzletasszony volt Arábiában, a vagyonát arab kereskedőkkel való üzletelésből szerezte. Híresen gyönyörű volt. Aisha van még említve, ő fiatal volt még, mikor a Próféta szalallahu alaihi wa szallam elment, attól kezdve egyedül élt, és tanított, férfiakat is. Hagar, mikor otthagyta a férje, Ibrahim alaihi sszalam a sivatag kellős közepén, és mikor megtalálta a vizet, emberek jöttek hozzá, és megkérték, hadd telepedjenek le ott. Megengedte nekik.

Természetesen nem azt akarom mondani astaghfiruLlah, hogy ezek a nemes nők önbizalmukat a beduinok pillantásaiból építették fel. Csak azt, hogy ők emberek között éltek. Nincs sehol előírva, hogy jobb lenne olyan helyen élni, ahol az ember nem kap más reakciót, mint hogy menjen haza...

Az van előírva, hogy tisztességesen kell öltözni, viselkedni. Remélem inshaAllah ennek a határain belül vagyok. Nem teszek rá egy lapáttal, csilivili baltoval, niqabbal. Kétéves citymaxes balto és valami fekete a fejemre. Ami látszik, a szemem – make up nélkül.

Süt a nap és jólesik. Élek, hat rám a környezet. Megtapasztalom az új helyemet az új társadalomban. És jobban tetszik, mint a régi. Belenézek a tükörbe, és igen, jobban hasonlítok arra, amilyennek itt látnak – még akkor is, ha nem is látnak.

Ez az én valóságom, és boldog vagyok. Nem a férjemet helyettesítem az utca emberének a bókjaival vagy a hallott poénokkal, figyelmességekkel. Ezek nem emberi kapcsolatok. Mint ahogy Nafisa osztálytársai sem voltak azok. Ez a levegő, a fény, az illatok, a légkör, a hőmérséklet. Mind-mind biztosítanak arról, hogy van helyem itt, hogy vagyok, hogy Allah csodálatos teremtményeket alkotott, én is egy vagyok közülük. Ez már nem a függő, kétségbeesett napfényvadászata a hiánybetegségben szenvedőnek. Ez az, amikor a tudással, útmutatással rendelkező felfedez egy újabb helyet, megismeri azt az új világot, és megismeri benne saját magát is, eddig számára ismeretlen oldaláról. Új szemeket nyer, és ezzel néz tükörbe.

Ismerkedek magammal. Tetszik, amit látok mashaAllah. Ki vagyok? Még nem tudom. Mint az az olasz szám quando avevo diciasette anni… most kétszer annyi vagyok J de most a jövő, a lehetőségek, a szerepek, a perspektívák sokkal biztatóbbak.

Megyek aludni, holnap újra felkel a nap inshaAllah! J

Választások

Csinálok valami nagyon szépet. Elismerek valakit. Kitartok mellette jóban-rosszban. Elnézem neki az emberi hiányosságait, csak a jóra koncentrálok.

Milyen szép mindez nem igaz?

De miért csinálom?

Igen, valamikor hoztam egy döntést.

Miért hoztam a döntést? Tudom az okaimat, az érveimet? Voltak egyáltalán, vagy csak elsodort a dagály… és mikor beállt az apály, tudom még, miért vagyok ott?

Az érzelmek, mint a tenger hullámai, jönnek, mennek. Aztán újra jönnek és újra elmennek. Ha ezért lennék ott, már nem lennék ott.

Kell egy mérleg. Mindent meg kell mérni, hogy mennyit ér. Nem abszolút véve, nekem személyesen. Szubjektíven, de tárgyilagosan. Az én személyes értékrendem szerint, de azért, hogy jó apjuk legyen a gyerekeimnek.

Régi mérlegem van. Nem írja ki a számot. Hogy megbecsüljük az értéket, kell tenni valamit a másik serpenyőbe. Ezt hívják választásnak. Ha nincs mi közül választani, az a kommunizmus. A befordultság. A kiszolgáltatottság.

Megyek a sivatagban, éhezem. Hirtelen találok egy doboz ételt. Finom vagy nem finom? Egészséges vagy beteg leszek tőle? Ízleni fog, vagy rosszul leszek?

Nem tudom, mert nem tudom mihez hasonlítani. Nem, inkább éhen halok, ha kell, de nem fogok enni csak azért, mert éhes vagyok. Ilyen állapotban, és főleg ilyen körülmények között, hogy nincs összehasonlítási alap, soha nem fogom megtudni ennek az ételnek a valódi értékét.

Ezért mentem Londonba hat éve. Most értettem meg igazán, pontosabban most jutott újra az eszembe.

Levonult a dagály, aztán jött az apály. Aztán újra jött a dagály, és megint az apály. És megint. És én még mindig itt vagyok. Miért is?

Mikor hoztam a döntésemet?

Amikor egy döntés volt. Amikor volt választási lehetőségem. Amikor nem voltam kiszolgáltatott. Amikor nem a sivatagban mentem.

Hogy hoztam meg ezt a döntést?

Odatettem az egyik serpenyőbe, amit találtam: felelősségtudatot, emberiességet, önzetlenséget, talpraesettséget, ügyességet, kötelességtudatot, humort, öntudatot, alázatosságot, Istenfélelmet, életörömöt, mélységet, stb, stb…mind-mind aranytömbök.

És mit tudtam a másikba tenni? Talán egy mosolyt, egy pillantást… egy távoli hullámot, amelyet dagálynak remélhettem, amin szörfözni lehet… egy ideig…

Igen, mindenkiben van jó, mindenkiben fel lehet fedezni valami szépet. De ahhoz, hogy az ember hozzákösse valakihez az életét, ahhoz nagyon erős érvek kellenek.  Aranytömbök.

Mert igen, a sivatagban könnyű megmaradni az egyedül fellelhető ételnél. De ez megalázó mindkét fél számára. Számára is megalázó, mert így nem derül ki, hogy ő valójába kicsoda – tulajdonképpen egy minimum szint fölött bárki lehetne. És az én szemszögemből nézve kiszolgáltatott érzés. Ez elől mentem el. Egy halvány emlékként élt csak bennem a tudatos mérlegelésem, a mindennapi valóság az volt, hogy nincs más választásom. És mivel ez így túl prózai, szerettem volna megszépíteni a dolgokat. Mint amikor valaki hoz egy rossz döntést, és aztán blame it on the boogie… De a dagály jön és megy…

Vége a sivatagnak. Eljöttem. Most a tengerben úszom. Szabad vagyok.

Választhatnék ezernyi hullám között. Repítenének erre, arra…

Választhatok. Újra van választásom.

Hol is van az a mérleg?

Sok mindent tehetnék a serpenyőbe…igen, vannak értékek mashaAllah alhamduliLlah.

Csodálatos érzés a választás szabadsága.

És a legszebb az egészben, hogy bármit tennék a mérlegre, a másik serpenyőben még mindig ott vannak az aranytömbök. Solid gold. Állja a kihívást.

És ez az, ami megmutatja a valódi értékét. Amilyen fényben méltóan nézhetek rá. Ez felemeli őt is, engem is.

Nem azért vagyok vele, mert nincs más. Ha akarnám, lehetne. Azért vagyok vele, mert ő a legjobb. Nem egyedüliként (mi más is lehetne), nem tíz közül az egyetlen szóba jöhető. Több százból, ezerből.

És én nem csak elfogadom, mert el kell fogadnom. Döntést hozok. Minden nap. Mérlegelek, választok. Szabad vagyok.

És ez az én döntésem.

                                                     

Halál és élet

Nem, nem véletlen ez a sorrend.

A beteg néniről már akartam írni nektek korábban. De most azt hiszem így lesz teljes a történet. Néhány hete idehozták, ágyban fekvő beteg, a veséjével van probléma már 5 éve, meg azóta már minden mással is. Tulajdonképpen már semmilyen szerve nem működött rendesen. Szegény nagyon szenvedett. Aztán már mikor nem tudták itt ápolni, elvitték a kórházba. Ott érzéstelenítőt adtak neki, meg stabilizálták a vérnyomását, mást már nem tudtak tenni vele.

Ennyit a tényekről. De mi is történt itt valójában?

Először nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Úgy éreztem magam, mint az elején, mikor idejöttünk, nem értek semmit, mindenki tudja, mi a dolga, én meg csak nézek, hátha valaki megkér valamire, de természetesen nem fognak megkérni semmire, akkor találnom kell valamilyen elfoglaltságot, ok, diving in the sink, vagy porszívó, erre mindig szükség van, legalább nem tűnök annyira tehetetlennek…

De igazából valahol belül mindig ott volt bennem a kérdés: miért nem viszik kórházba, miért csinálunk úgy, mintha lenne remény, mikor nincs, miért kell mindenkinek szenvedni…

Otthon rég berakták volna az elfekvőbe, látogatná 1 vagy 2 rokon.

Ettől valószínűleg sokkal hamarabb meghalt volna.

Nem tetszik ez a megoldás, de ehhez vagyok hozzászokva.

A betegséget, halált tartsuk távol a mindennapjainktól, nem szép, nem igazán tudunk vele mit kezdeni, nem értjük, és igen, leginkább félünk tőle. Félünk, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Nem akarunk tudomást venni róla, távol akarjuk tartani magunktól.

És akkor, ahogy életünk elidegenedéssel, steril kórházi hűvösséggel kezdődött, távol a szeretettől, távol a mieinktől, így is ér véget.

Erről a mindennapi életben nem beszélünk, ha van egy beteg a családban, fojtott hangon érdeklődünk a hogyléte felől, esetleg már múlt időben beszélünk róla, hiszen a tények, a tudomány megmondta a tutit.

És igen, bármiben is hiszünk, a biológia órán megmondták, hogy a szívünk megáll, aztán megesznek a kukacok, és kész. És ezt nem, nem lehet elfogadni, de mégis, ott van belül, hátul, mélyen a félelem, hogy ez vár ránk.

Itt igaz a mondás: a remény hal meg utoljára. Tényleg, Magyarországon mintha azt ölnék meg először. Miért, hogy ne csalódjunk? Vagy szegény Csokonai tehet róla? Nagy téma ez valahol: mi a fontosabb? Mi a dolgunk? Megtudni, hogy a dolgok, amiket nem tudunk, mert vagy helyben vagy időben távol vannak, hogy is vannak valójában? Ez lenne a feladatunk? Megtudakolni, kitalálni, felfedni a rejtett dolgokat?

Vagy kitűzni egy célt, megálmodni egy álmot, mindent megtenni érte, harcolni, küzdeni, minden követ megmozgatni? Aztán ha nem jön össze, akkor kell elfogadni, hogy igen, ez így van.

Mint mikor felvételiztem a középiskolába, és vártam az eredményre, akkor mondta Apukám: most gondold azt, hogy felvettek, aztán ha esetleg mégsem, lesz még időd szomorkodni rajta.

Ez valahol a jobb megijedni, mint félni esete. Igen, ezt sem kevertem össze J. A Verebes mondta egy kabaréban évekkel ezelőtt, és megmaradt, mert nagyon jó. Azt mondta, a félelem valami hosszú, nyúlós, hideg, kellemetlen érzés, amitől az ember nem tud nyugodni. Az ijedelem viszont hirtelen jön, addig az ember nyugodtan él, aztán hirtelen megijed, de megy tovább.

És azt ugye tudjuk, hogy aki fél, az csak félig él.

Hát itt nem félnek.

Szemébe néznek a betegségnek, nem zárják hideg kórházi falak közé.

Szemébe néznek a halálnak.

Hogy van hozzá bátorságuk?

Lehet, azért mert tudják, mi vár rájuk. Ránk. Számukra nem kérdés, ami nekünk az, hogy Where do I go, follow the river, where do I go, follow the sea…

Why do I live, Why do I die, tell me why, tell me where, tell me whyyyyy??????

Nem ezért van bennünk ennyi frusztráltság?

Rohan a vonatunk a szakadék felé.

Félünk, nem akarunk tudni róla. De ugyanakkor meg akarjuk tudni az igazságot. És az eddigi maszlagoknál még mindig többet mond a tudomány…

De van, ami még ennél is többet mond.

Van, ami nem arra ad választ, hogy mi van, hanem, hogy mi legyen.

Egy útmutatás, egy vezetés, hogy az ember tudja, mi az ő feladata. Nem kell tudnom az egész outsetot, nem az a dolgom. Az én dolgom tudni, hogy fogjam fel a dolgokat. Az én dolgom a bizalom, a türelem. Szép türelem most az osztályrészem.

Az egyik kisgyerek azt mondta, ez olyan, mint egy esküvő.

Tényleg.

A ház tele van emberekkel, a legnagyobb kérdés ebben a pillanatban az, hogy hányan jönnek még, lesz-e elég kaja. De ahogy az emberek, az ételek is folyamatosan érkeznek, szomszédok, rokonok, mindenki fontosnak tartja, hogy most itt legyen egy kicsit, átérezze a közeliek szomorúságát, belegondoljon abba, hogy mi történhet most vele.. aki már nincs itt.

Igen, a beteg néni elment.

Fél nappal előtte a sógornőmnek volt egy álma. Azt álmodta, hogy édesapja (aki már 2 éve nincs velünk) azt mondta, hozzák ki a beteget abból a szobából ahol van, nem jó ott neki, ahol ő van, ott sokkal szebb szoba várja…

Giddo Yassin lányaként szerette sógornőjét. Most ott van a mellette levő szobában. InshaAllah tágas, fényes, illatos…

Láttuk a szenvedését, tudjuk, hogy a szenvedés tisztulás lehet inshaAllah. Nem tudom, én vagy te hova kerülök, de tudom, hogy mi várhat rám a jó és mi a rossz döntéseim következményeképp. Tudjuk a lehetőségeket. Nem egy ködös, lepattogzott kép, amelyet többféle filozófia ihletett, hanem egy híradás valakitől, aki nem a saját fejéből beszélt.

A nap végére a lányok nevetnek. Éjjel kettőig megy a traccsparty minimum, a néni 3 lánya és 3 másik lány, egy szobában, ahol normális esetben 4-en férnek el. Tábor-feeling.

Nem aggódunk érte. Elment, de nem a sötét ködbe, nem leesett a szakadékba, nincs vége az útjának. Innen elment, de reménykedünk, fohászkodunk, hogy most jó neki. Jobb, mint nekünk itt.

És segít nekünk ez a helyzet belegondolni, hogy majd egyszer mi is elmegyünk. Ott leszünk, és mi leszünk megkérdezve.

Ez a fontos az életben. Nem a szakadék felé rohan a vonatunk, hanem készülünk az utunkra.

A vizsgára. Elkerülhetetlen, de megvannak a vizsgakérdések.

Azt hiszem, ez nyugtatja meg az embert. Ha tudja, hova megy. Ha tudja, miért van itt. Ha tudja, miért van ez az egész.

És ha ez hiányzik, hát csoda, ha beketyózik? Nem. A nyugati társadalomban élők frusztrációi, betegségei, hibái, bűnei nagyrészt a társadalom számlájára írhatóak. Nem a bizonyítványunkat magyarázom, Allah igazságos. Azokkal is, akik még nem tudják…

És még egy nagy dolgot tanultam.

A család. A testvériség.

Mi otthon nem vagyunk testvérek. Nem együtt nőttünk fel, nem ugyanazokat a dolgokat éltük át, nem osztoztunk sok mindenen.

Sok új muszlim kérdezi, mi az, hogy a muszlimok a testvéreink? Hogy lehet, hogy valaki a testvérem, de iszonyatosan idegesít, ha csak ránézek, ha meg is szólal, legszívesebben kimennék a szobából. Én bevallom, tudnak lenni ilyen érzéseim. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.

Ilyenkor általában az a válasz, hogy a testvériség nem jelenti, hogy mindenkinek a puszipajtásai legyünk, szeretjük Allahért, jót akarunk neki, megadjuk neki az alapvető jogait, és kész.

Igen, biztos vannak emberek, akikkel ez a maximum, amit el lehet érni.

De abban is biztos vagyok, hogy rengeteg ember van, akikkel a velük való kapcsolatból sokkal-sokkal többet ki lehetne hozni.

Igen, akkor jön az idő, pontosabban az elidegenedés. Egyedül hagytak, mikor születtünk, egyedül is fogunk meghalni. És egész életünkben egyedül vívjuk meg harcainkat, nincs időnk egymásra, nincs időnk magunkra. Segítség kellene, de ne szóljon bele senki az életembe. Meghívlak titeket, de nem mosogathat nálam senki.

De a hívők testvérek. Csak testvérek lehetnek. Ott van a lehetőségünk. Ott van egy világ, csak ki kell nyitni. Meg kell nyílnunk egymás előtt. Testvérekké kell válnunk. Időt kell együtt töltenünk. Nem egyszer, kétszer, mindig.

Együtt kell főznünk, mosogatnunk, takarítanunk.

Most megígérem nektek, hogy ha lesz valamikor egy konyhám, ami elérhető távolságban van nektek, mosogathattok benne! Ugye milyen kedves vagyok? J

Nem vagyunk rokonok, de azzá válhatunk. De ahhoz meg kell egymást ismernünk. Közel kell egymást engednünk magunkhoz. Nem plazma-közelség ez, nem mászunk bele egymás életébe, nem összehasonlítás. Karl Lagerfeld is megmondta, hogy a személyiség ott kezdődik, amikor az összehasonlítás befejeződik.

Itt valami másról van szó. Szívről, melegségről. Bizalomról.

Nincs rá időnk, mert ott vannak a gyerekek, a munka, a férj… Kötelességek, feladatok…

De közben a szívünk halott. A gyerekekkel türelmetlenek vagyunk, a munka nyűg, a férj pedig… tőle várnánk el a mindehhez szükséges szeretetet, melegséget, megértést… ő meg tőlünk… Csak várunk és várunk… és közben egyre távolabb sodródunk egymástól.

És akkor van még valami, amiről ugye nem lehet beszélni, mert egy jó muszlim nő nem teregeti ki az otthoni szennyest, az haram… És akkor ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, jön a csízvigyor, hogy alhamduliLlah.

De mi lenne, ha minden nap szánnánk egy órát a testvéreinkre?

Együtt vásárolunk, feljön egy kávéra, közben elmegyünk a gyerekért az oviba, vagy ha arra járunk, ahol ő lakik, felugrunk előzetes egyeztetés nélkül. Igen, volt valami előadás, hogy a váratlan vendégek mennyi időt rabolnak egy produktív muszlim életéből, de most valljuk be őszintén, hány fényévre vagyunk mi a produktív muszlimságtól? Persze tisztelet a kivételnek, de azért magamból kiindulva, azt hiszem a legtöbben szoktunk pepecselni, pacsmagolni, szöszmötölni, amitől egy kicsit sem érezzük jobban magunkat. Egyébként a váratlan vendégekből nem csinálnak itt nagy ügyet, adnak nekik egy kis egészségtelen porból készült aszírt, aztán annyi. Lehet, hogy gáz, de tudod, hogy bármikor bárkihez becsöngethetsz. Ha ebben nem vagy biztos a testvéredről, az károsabb, mint az e-számos aszpartamos műanyag lé.

Old Sanaa

Ott álltam a sikátorokban. Igen, a sikátorokkal kezdődött, Velencében J . De nekem nem az elveszést jelentette. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a várost, a málló téglafalakat, a fehér díszítéseket az ablakok körül. Az élő múltat, a lepukkantságot, az elmúlást, ami él, változatlanul évszázadok óta.

„és évek múltak el, és századok teltek el, a város mindig változik, az emberek sosem, a színhely mindig változik, a történet sohasem”…

Aztán Firenze, Siena. És Arezzo. Ugyanolyan sikátorok, ugyanolyan napfény. És én ugyanúgy több vagyok, mint egy sima turista, de nem vagyok itteni. Szépség, meglepetés, mosoly, önzetlen csodálat. MashaAllah.

És az 50-es, 60as évek filmjeinek Olaszországa. Amikor még nem turista giccsparádé volt, hanem az emberek a lepukkantságban éltek, az volt a természetes számukra, szegények voltak, de boldogok. Fiatalok voltak és örültek az életnek.

Ezt a felfedezést nem tudom leírni.

Évekig abban a tudatban éltem, hogy két valóság van: az álmok és az élet. Otthonom a szívemben mindig Olaszország maradt. De nem nagyon tartom lehetségesnek, hogy valaha „hazamegyek”. Az élet nem arról szól, hogy menjünk ide, mert szép. Ha az embernek van egy kis ideje meg pénze (és ezek soha nem esnek le dolláros zsák formájában az égből, úgy kell kiszakítani magunknak), azt arra használja fel, ami feltétlenül szükséges. Munka, család, kötelezettségek. És ez így is van jól, hiszen ha az ember megteszi a kötelességét Allahért, akkor a jutalma egy sokkal szebb hely lesz, mint Olaszország, Dél-Franciaország, Hawaii, Seychelles, Bali és mindez együttvéve és megsokszorozva inshaAllah. Az lesz inshaAllah az igazi otthonunk, ahol tényleg hazatalálunk. És ezért küzdjenek a hívők.

De ott vannak a mindennapok. A nehézségek, a meg nem értés, a fájdalmak, az elszakítottság. A korlátok, amikbe nap mint nap beleütközünk. Nem az van belül, ami kívül.

De hát valamivel ki kell érdemelni, nem nyalókáért megy ugye…

De valahol a honvágy ott van, de „otthon” is ott volt, egy hely, egy érzés, egy kép, a málló kőfal, a napfény a sikátorokban…

És hirtelen ott állok.

Ugyanaz vesz körül! Nem, nem találtam meg a földi Paradicsomot, nincs is olyan, biztos itt is nehéz az élet, de itt már voltam! Ezt ismerem! Ide akartam mindig visszajönni!

15 évesen Velence, aztán 18 évesen Arezzo meg Siena.

És Romában a régi filmek nyomai, amikor a terek még piacok voltak, kosz volt és halszag, de az emberek boldogok voltak. Napoli, Sicilia.. és a marseille-i halpiac…

Európában a múlt felfedezésével egy pillanatban meghalt. Értelmét vesztette. A halász bácsi csak azért fog halat, hogy a turisták lefényképezzék (magukat vele), a kézműves tárgyakat méregdrágán árulják csak gyűjtőknek, az ételek műkaják a szupermarketból, a tárgyak kínai bóvlik. A szegényég kiszorult a város szélére, nem látjuk ezért nincs is. Az emberek idegenek, a bizalom, ami egykor természetes volt, ma már un atto di coraggio.

Itt is eláraszt mindent a kínai bóvli, de a házak még mindig ugyanúgy épülnek, a berendezés ugyanaz, mint évszázadok óta. Szegényeknek és gazdagoknak egyaránt, a különbség csak a minőségben és díszítettségben van. Az ember azért megy a piacra, hogy megvegye az ebédhez a hozzávalókat, nem azért mert jaaj, az milyen romantikus! Az emberek ruhái elhasználtak, nem azért, mert ez a divat, hanem mert nincs nekik más. De segítőkészek, és nem várnak viszonzást.

Nagy kincs van itt eltemetve. Jemen, a felfedezetlen szépség. Tényleg az. Fel kellene fedezni, kellenek éttermek, vécék.. J özönlenének a turisták. De maradjon meg az emberek tisztasága. Lehetséges a kettő együtt?

És nekem mit jelent ez az egész?

Csak annyit, hogy lehetséges. Hogy létezik az álom, nem csak a képzeletben. Hogy a valóság nem csak egy rideg feladat, hanem ott van benne valami, ami megszépíti. Van valami belülről, ami kint van. Valami otthonos. Nem oda megyek vissza, 18 éves koromba, hanem akkor ezért éreztem ott otthon magam. Ide kellett jönnöm. Nem csak a levegőben lógok és a csodára várok, hogy egyszer majd esetleg meg is valósul, amiért idejöttem, és végre tanulhatok.

Megtaláltam amit kerestem, az otthonomat, és inshaAllah megtalálom magamat is.

Az életfeladatomat.

Ez az, amit kerestem az elmúlt években, amit nem találtam meg. Külső feladatot nem kaptam, azt csináltam, amit magamnak kitűztem, nem tudom, mennyi igény volt rá… lehet, hogy csak nekem volt J. A többi feladataim is egyre csökkentek. Nem merítették ki az energiáimat – de kimerítettek.

Kerestem valami újat, valami mást. A helyemet a világban. és midnegy valahol, hogy hol vagyok, csak szeretném érezni, hogy leteszek valamit az asztalra. Hogy a napjaim nem csak elmennek egymás után, mindig várva valamire, hanem megtalálni a mában azt, amiért ott vagyok.

Csak sok türelem… de ez is a tréning része. Mint ahogy az a konyhai főzőcskézés, a beszéd-próbálkozások, a kézzel-lábbal nevetések. És a furcsálkodások, csodálkozások, hogy most itt mi történik?!

A nyelvtanulás legnagyobb része a gyakorlat, és része az emberek mentalitásának megismerése is.

Légyszi fohászkodjatok!