Città del sole

La città del sole si sveglia più presto

si lava al mattino del limpido bianco

splende nel sole un fiore rosso

tutto s’prepara al spettacolo nuovo

La moschea lontana si emerge bianca

aria chiara, si scoglie la nebbia

petali rosa di bougainvillea

nuovo tappetto per la regina

Ora si veste di nero tranquillo

color del rispetto, color del mistero

corre il carro nel mattino fresco

si sente fra il ruido il Corano sacro

La montagna si siede sopra la nebbia

la strada avanti è sempre più chiara

stavo cercando la nuova lingua

non speravo ormai di trovare la casa

Quello che è fuori è quello che è dentro

le palme, i fiori e il cielo azzurro

Protetta dal cuore come dal vento

sicura mi sento, questo è mio mondo

Città del sole si splende di luce

illumina facce, illumina cuore

colore più forte, calore vivente

tristezza sparisce, la vita è dolce.

Gátlásosság és gátlástalanság

E kettő közül lehet választani… egy olyan világban, ahol nincsenek szabályok.

Az ember vagy akadályok, félelmek, komplexusok mögé rejtőzik, ezekkel igyekszik megvédeni magát a rá leselkedő veszélyektől, vagy felismerve mindezek hamisságát, él, ahogy eszébe jut, nem törődve azzal, hogy közben mennyi sebet üt másokon és saját magán.

Egyikük sem szabad.

A gátlásos magát zárja börtönbe, a gátlástalan pedig saját és a másik szabadsága közti határt hágja át.

A gátlásos a jóságot próbálja megvalósítani úgy, hogy önmaga rendőre lesz, és kíméletlenül megbünteti magát minden „rossz” gondolatért. A gátlástalan nem a jót keresi – hacsak nem olyan értelemben, hogy az, amitől jól érzi magát – , inkább az igazságot és az őszinteséget, de állandóan ellentmondásba keveredik önmagával, és egyre nagyobb káosz lesz lelkében – ez meg minden, csak nem jó érzés.

Egyik állapot sem egészséges. A gátlásosnak kicsit kevesebbet, a gátlástalannak kicsit többet kellene gondolkoznia. J

A gátlásos azt hiszi, ő jó, mert „eszébe sem jutnak” bizonyos dolgok. Valójában csak nagyon mélyen, belül van egy hang, amelyik megmondja neki: „ezt nem szabad”, mielőtt igazából formába önthetné a gondolatait, érzéseit.

A gátlástalan azt hiszi, ő szabad, hiszen neki senki nem mondhatja meg, mi a helyes, mi nem, őt nem kontrollálják sem belső, sem külső erők. Mehet, ahova akar, csinálhat, amit akar, akár tönkre is teheti magát, szabadságában áll.

Gyomorfekély vagy túladagolás? Valóban nincs más lehetőség?

A helyzet az, hogy alhamduliLlah van.

De először néhány dologgal nem árt tisztában lennünk.

Nincsenek jó és rossz emberek. Emberek vagyunk, és mindenféle marhaság keresztülmegy a fejünkön, a szívünkön, akár bevalljuk magunknak, akár nem.

De ugyanakkor stabilitásra vágyunk, rendre, biztonságra, szeretetre, tiszteletre. Akár bevalljuk, akár nem.

Nincsenek „jó” és „rossz” érzések, érzések vannak, mert emberek vagyunk. Nincs olyan, hogy „ezt nem lenne szabad éreznem”. A helyes és a helytelen egy másik szinten van. A tettek, a tudat, az akarat szintjén. De ha lelőném magamat, csak mert eszembe jutott egy hülyeség, amin aztán röhögök egy jót, és eszem ágában sincs megcsinálni, ok, ha tényleg akkora gáz, akkor még hozzáteszem, hogy astaghfiruLlah, de ha ezért elítélném magamat, az olyan lenne, mintha már a saját álmaimat cenzúráznám éjjel, miközben alszom.

Miért csinálom ezt?

Ez is megérthető. Persze, hogy cenzúrázom az álmaimat, mert ha nincs külső védelem, akkor nekem kell magamat magamtól megvédenem. De túl nagy árat fizetek a biztonságomért. Feladom, hogy valójába megismerjem önmagamat. Feladom az álmaimat, a vágyaimat, amelyek messze nem mind rosszak. És végül állandó konfliktusba kerülök magammal.

A másikat, a „szabad szelleműt” is meg tudom érteni. Hol vannak a határok? Ki mondta, hogy ott vannak? És miért vannak éppen ott, és nem máshol? Én ezt érzem, ezt akarom, kinek ártok ezzel? Nem fogom megtagadni magamat, csak mert valamikor valaki kitalált valamilyen szabályokat, aminek semmi értelme sincs. Csak hát van, hogy valami túlságosan fáj. Hogy kerültem bele? Hát csak úgy, hogy jól akartam magamat érezni. És most? Borzalmasan érzem magam.

Különbözőek vagyunk, vérmérsékletünktől függően vagy az egyik, vagy a másik végletbe esünk. És hát drágáim, nagy a világ, és rengeteg féle hatás ér minket. Olyan is van, hogy valaki egy bizonyos körülmények között gátlásos, aztán elkerül valahová, és gátlástalan lesz. Vagy hogy valaki gátlástalan volt, de aztán annyira megbánta, hogy nagyon gátlásos lett.

Mi akkor a megoldás?

Van megoldás egyáltalán?

Olyasmi kellene, amiben az ember szabad lehet, de nem szalad el vele a ló. Amiben az ember szembenézhet önmagával, elfogadja magát, de tudja, hol vannak a határok. Ahol vannak határok, amelyek megvédik őt és a többi embert, de ezek a határok nem gátolják őt a szabadságában, nem lépnek bele a személyiségébe, nem fojtják meg őt. Ahol szabadon lélegezhet, örülhet emberi mivoltának, hálát adhat az élet szépségéért, de mintha valami láthatatlan erő körülvenné őt és nem engedné, hogy bármi baja essen.

Ez a láthatatlan erő az iszlám. Az Allah által előírt határok. A szabadság, amikor nekem és neked is megvan a szabadságod, és én nem lépek a te szabadságodba, mert az már nem szabadság. A szemérmesség. Nem a kényszeres, kötelező, „ke volgare” szemérmesség, nem az, hogy „hát tisztességes embernek ilyesmi eszébe se jut”. Nem igaz, mindenkinek mindenféle eszébe juthat. Aki még ezt nem tapasztalta magán, csak nem volt olyan körülmények között.

De nem attól vagyunk jók vagy rosszak, hogy mi jut az eszünkbe, hanem attól, amit teszünk. Hány olyan történetet hallottunk, amikor valaki a határán volt annak, hogy valami iszonyat nagy gázt megcsináljon, olyasmit, ami „tisztességes embernek az eszébe se jut”. Például amikor a barlangban rekedtek az emberek, és eltorlaszolta a bejáratot a kő, és az emberek a jótetteikkel kérték Allahot, hogy mozdítsa el a követ. És akkor azt mondta az egyik ember szó szerint, hogy már ott ült egy lány lábai között, mikor figyelmeztette őt a lány, hogy félje Allahot. És akkor meggondolta magát. És a kővel mi történt? Elmozdult! Miért? Mert ő egy olyan „tiszta” ember volt, akinek semmilyen bűnös gondolatai nincsenek? Nem, sőt, ő nem állt meg a gondolatoknál… De mégis megvolt benne a szemérmesség. Honnan származott? A hitéből. Amikor meghallotta az emlékeztetést, hogy félje Allahot. És ez állította meg őt. És ezt fogadta el tőle Allah, ez ért annyit, hogy elmozdult tőle a szikla.

Vagy volt olyan is, hogy emberek nem vették észre a figyelmeztetést, házasságtörést követtek el. Az a nő, aki elment többször a Prófétához szallallahu alaihi wa szallam, először terhesen, aztán az újszülött babával, aztán mikor a gyerek kétéves lett, mert annyira szeretett volna bűnbánatot csinálni! Nem volt bűntelen, nem volt tökéletes, nem volt tiszta, de annyira átérezte a bűn súlyát, hogy a Próféta szallallahu alaihi wa szallam azt mondta, hogy az ő bűnbánata mindenkinek elég lenne. Megtisztult, megvolt benne a hit, a szemérmesség, ami lehet, hogy egy pillanatra meggyengült, mert emberek vagyunk, de annyira erős volt benne, hogy miután megtette, csak a megtisztulás vágya éltette.

Ő jobb, vagy mi, akiknek „ilyesmi eszünkbe sem jut”?

Ha elfogadjuk a tényt, hogy nem vagyunk tökéletesek, ha barátságot kötünk tökéletlen énünkkel, nagy békesség fog el minket. Nem nekünk kell megmagyarázni magunknak, hogy a jó az rossz, és a rossz az jó, mert ott van a szemérmesség, ami a hitből származik, hogy tudom, hogy Allah a legjobbat adja csak nekem, és csak azt tiltja meg, amitől sérülnék. Ember vagyok, millió dolog áthalad a gondolataimon. Boldog vagyok, szabad vagyok. Nem cenzúrázom az álmaimat, de nem is kell mindegyiket megvalósítani. Mindennek megvan a helye, rend van. A szél fúj, hol innen, hol onnan. De a ház áll.

És ennek hatására kialakul az emberek között a tisztelet, a testvériség és a szeretet. Mindenki megmarad a helyén, senki nem lép ki a szerepéből, a szabadságából, nem hágja át a határokat, nem sérti meg a maga és a másik szabadságát, nem bántja se magát, se a másikat. És ezért megmarad a kölcsönös tisztelet, testvériség, szeretet. És ez köti össze az embereket, a társadalmat.

Így leszünk testvérek. És mi lehetne ennél több?

Adni és kapni – újra

Mások vagyunk, és máshol vannak a tűréshatáraink. Lehet, hogy valamilyen szempontból én többet viselek el, mint az átlag, de más kérdésben viszont már rég leléptem volna, valaki más helyében. Éppen ez a szép, hogy Allah különbözőnek teremtett minket.

Van egy mondás, az egyik kedvenc mondásom, hogy nem az az utazó, aki új tájakat lát a szeme előtt, hanem az, aki új szemeket nyer. Az ittlétem ebből a szempontból is kiszélesítette a látókörömet. Most ezt a kérdést is máshogy látom.

Először is, mi egy kapcsolat? Mindenképpen valami, amikor az ember ad és kap. Hol az egyensúly? Soha nem tudjuk. Mást adunk és mást kapunk. Természetesen akkor több jutalmat kapunk, ha többet adunk. De ha már túl sokat, ha már az egész felborult, annak sincs semmi értelme. Ahogy valamikor már beszéltünk róla, annak van értelme, ha nem azért adunk, hogy kapjunk, ha nem a másiktól függünk, mert az a totális kiszolgáltatottság. Hogy én a lelki egyensúlyomat valaki más cselekedeteitől teszem függővé. Hogy akkor érzem magam jól, szeretve, teljesnek, elfogadva, ha éppen a társam agyát nem vitték ki a munkahelyén (vagyis nagyjából soha…).

Allahtól megkapunk mindent, ennek tudatában vagyunk, ezért hálát adunk, és ettől függetlenül adunk. Nem azért adunk, mert várunk valamit. Nem azért adunk, mert ha nem adnánk, akkor nem kapnánk semmit, nem azért, mert mindennek ára van. Olvastam egyszer egy idézetet, hogy a legszebb dolgok az életben nem azért vannak ingyen, mert értéktelenek, hanem mert megfizethetetlenek. Igen, megfizethetetlenek, nem lehet őket áruba bocsátani. A figyelem, a kedvesség, egyszóval a szeretet nem valami, amit akkor kap az ember, ha ad. Azt csak ingyen lehet kapni.

Mégis van, hogy az egyensúly felborul. Ha rosszul közelítjük meg a kérdést, akkor mindenképpen. Ha az adásban ott van a kapni akarás, akkor valahol mélyen ott van az érzés, hogy én nem kaphatok ingyen, hogy nekem valamit le kell tennem az asztalra azért, hogy szeressenek. Hogy én nem kaphatok ingyen, nem érek annyit.

De ha az ember teljesen egészségesen áll a dolgokhoz, akkor is felbillenhet az adás-kapás viszonya. Akkor valamit felül kell vizsgálni. A lényeg, hogy tudjuk, mit miért csinálunk. Ha boldoggá tesz minket, hogy adunk, ha Allahtól várjuk érte a jutalmat, és nem a másiktól akarjuk kicsikarni, akkor nincs probléma. És nem is érezzük annak, mivel boldogok vagyunk. De ha úgy érezzük, csak köveket dobálunk egy kútba, és még csak nem is csobban, akkor a legjobb lesz abbahagyni, és feltenni magunknak egypár kérdést.

Miért dobálom ezeket a köveket a kútba? Maga ez a cselekedet boldoggá tesz engem? Tényleg kényelmes nekem ott állni a kút szélénél éjjel-nappal? Nincs más szórakozásom? Csak ez tenne boldoggá, mármint nem a dobálás, hanem a csobbanás, már ha egyszer hallanám?

Megmondtam Ahmednek, hogy nem veszek több nutellát. Miért? Elmagyaráztam neki. A helyzet ugyanis már az volt, hogy szinte semmi mást nem volt hajlandó enni. Azt mondtam neki – és magamnak is – hogy tudod drágám, van olyan, hogy valamit vagy valakit jól szeretünk, és van, hogy rosszul. Ha valami, amit szeretünk, nincs ott, és akkor kiakadunk, akkor nem jól szeretjük azt a dolgot. Allah nem úgy teremtett minket, hogy függünk valamitől, hogy nem lehetünk boldogok, kivéve, ha ez vagy az a dolog, személy, vagy bármi a mienk. Érdekes, amitől valóban függünk, pl. az oxigén, az iránt még nem hallottam senkit, hogy szenvedélyesen oda lett volna. Valahogy tudjuk, hogy ez megvan, hogy életben fogunk maradni, nem fog egyszer csak elillanni az összes oxigén a légkörből. Tudjuk, hogy biztosítva vannak számunkra az életfeltételeink.

Biztosítva van számunkra minden, amire szükségünk van.

Miért ragaszkodunk akkor betegesen dolgokhoz? Miért érezzük, hogy ez vagy az nélkül nem lehetek boldog?

Azt érezzük, hogy nem vagyunk teljesek nélküle. Szeretjük, de nem is szeretet ez. Megszerzési, birtoklási vágy. És mögötte egy hatalmas nagy hiány.

A szeretet nem lehet eszköz. A szeretet maga a cél. Nem lehet eszköze annak, hogy kitöltsem a bennem tátongó hiányt. Miért érzek hiányt, ha mindenem megvan? Mert elhitették velem, hogy nem vagyok teljes, hogy nem vagyok jó, nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadott.

Ki, miért? A végeredmény szempontjából mindegy. Persze, nem mindegy, végig kell menni ezen a fájdalmas úton, meg kell ismernünk a saját történetünket, ezt a lépcsőfokot senki sem spórolhatja meg magának.

De ami ezután jön, az csodálatos. Amikor átérezzük Allah szeretetét irántunk. Amikor megérezzük, mélyen a szívünkben, hogy ez az a szeretet, ami mindig is hiányzott. Nem emberektől kaphatjuk, mert tökéletes. Attól jön, Aki teremtett minket a legszebb formában, Aki mindenkivel egyedi és különleges csodát alkotott. Aki bennünk nem a saját hibáit látja, mert Ő hibátlan, hanem gyönyörködik az Általa teremtett szépségben. Aki saját magunknál is jobban ismer minket, ismeri az összes rejtett képességünket, erőnket, tehetségünket, amiről esetleg nekünk fogalmunk sincs, pláne nem a külvilágnak. Aki összehasonlíthatatlanul nagyobb könyörülettel nézi botlásainkat, mint ahogy mi figyeljük a kisgyerekeket, hogy milyen aranyosak, amikor megpróbálnak felállni, menni, de csak elesnek.

És ha Allah szeretetének napfénye bevilágítja a szívünket, akkor lehetetlen, hogy ne szeressük magunkat. És ha szeretjük magunkat, akkor már az összes többi ember iránti szeretetünk egy önzetlen adás lesz. Nem várunk tőlük semmit, mert mindenünk megvan. Ami hiányzott, az az űr a szívünkben, ki van töltve.

M’illumino d’immenso.

Erről szól. Lefordíthatatlan. Valahogy úgy lehetne, hogy megvilágítom magam a végtelennel. Pont azon gondolkoztam, hogy mi is az, ami megvilágít. Mi az, ami boldoggá tesz? A napfény? A pálmafák és bougainvilleák? Vagy valami más?

És ki teremtette mindezt? És ki adta nekünk a legjobb időben, a legszebben porciózva? Ki tudja legjobban, mire van szükségünk?

AlhamduliLlahi Rabbi l alamin!

A jampecok

4en nyomorognak előttem, egy az ajtóban áll, kapaszkodik, majdnem leesik szegényke, a busz rohan. De semmi pénzért nem ülnének mellém mashaAllah! De cukik! Mekkora tisztelet van bennük!

Mikor férjhez mentem, úgy éreztem, mintha 10 évet fiatalodtam volna. Most 20at! Akkor a 30 éves elkeseredett kiszáradt fából hirtelen egy 20 éves aroosah lettem alhamduliLlah. Love is like popping candy, popping in your head all the time. El is tartott ez az érzés egészen… néhány hónapig. Aztán Bigyike…

Most viszont úgy érzem magam, mint egy 14 éves kislány, akinek kezd kinyílni a szeme a környezete felé, kezdi megismerni a világot, és a helyét benne. A különbség csak annyi, hogy nem én változtam, csak a környezetem. Én csak magamra találtam.

Mikor 18 éves voltam, Olaszországban, a Casa Caresben megismertem egy csomó csodálatos embert. Egyikük Elke volt, egy akkor 50 év körüli német származású nő, bár saját bevallása szerint nem hiszi, hogy van nemzetisége, aki 18 éves kora óta élt Olaszországban. Egyszer csináltunk egy nagy túrát a társasággal, és Roccastradában, Toscana déli részén szálltunk meg, ahol Elkének volt egy kis háza. A ház félig romos volt, félig még nem volt kész, de lakható volt, és mi nagyon jól éreztük ott magunkat. Elke azt mondta, hogy azért vette meg ott azt a házat, mert ott volt életében először, hogy azt érezte, ami kint van, az van bent is. Nem tudtam akkor sem megmagyarázni és most sem, de értettem. Akkor is és most is. Valami ilyesmit érzek én is itt. Ezt sem tudom megmagyarázni.

Süt a nap, pálmafák, fikuszok, bougainvilleák. És a jampecok.

Drága tesónk azt mondja, nem lenne jobb, ha ez a nap Mohamed lenne?

De ez nem ugyanaz. Ez csak a levegő, a napsütés, a háttérzene. Nem lehet mindezt elvárni az embernek a férjétől, ő egy személyben nem tud az apád, az anyád, a legjobb barátnőd, az emberek az utcán, a levegő, a napfény, a háttérzene, az étel és még a férjed is lenni. Nagyon sok probléma származhat abból, hogy ilyen elvárásokat támasztunk a társunk felé, és aztán mindketten boldogtalanok lesznek. Elvárás, hiány, zaklatottság, menekülés, egyedüllét légköre fogja jellemezni a kapcsolatot.

Én most nem is kapcsolatról beszélek. InshaAllah annak is eljön az ideje. Rájöttem, hogy nem kell attól megijednem, hogy már nem érzem ugyanazt, hiszen már én sem vagyok ugyanaz. It’s not right to need someone as much as I depended on you. Megint odakerültem. Hogy is fogalmaztam meg 2005ben a Saharában a fejemben? Cseberből vederbe, igaz, hogy ezúttal nem valami gázos műanyag izébe fulladok bele, hanem egy csodálatos vázába, de a megfulladás akkor sem jó, annak az állapotnak vége kellett, hogy legyen.

A napfény felszárította a vizet. Nincs hideg, nincs fulladás. Lélegzem és süt a nap.

Nem valakit nem akarok, valamit nem akarok. De az már inshaAllah nem is lehet. Nincs bennem egy hiány, egy űr, amit kitöltetek a másikkal. Most már kezdem megismerni magamat. És megismerem majd őt is inshaAllah amikor eljön az ideje. Igazi megismeréssel, ami két ember, két személyiség, két valaki között lehet. Nem ő fog teljessé tenni. Teljes vagyok, biztonságban vagyok, én vagyok alhamduliLlah. És még nincs vége.

Szabadság

Megosztok veletek valamit, amit a suliban tanultam.

Van az én szabadságom és van a tied. Ha te átléped a szabadságod határát, és belelépsz az enyémbe, akkor már nem szabad vagy, hanem betolakodó. Aki a buszon cigizik, az szabad? Nem, mert betolakodott a másik szabadságába.

Szabadság nem létezik tisztelet nélkül. Ez nem egyenlő az értelmetlen korlátokkal, amelyek a szabadság ellentétei, hiszen épp ezek garantálják a szabadságot. Hiszen ha a másiknak véget érhet a szabadsága, akkor az enyém is véget érhet bármikor.

Emlékeztek rá, mikor azt írtam, hogy sokkal többet fogok itt tanulni, mint az arab nyelvet? Hát ez így is lett alhamduliLlah.

Z for zakat, to cure our greed…

Térjünk vissza a sanaa-i utcára. Eddig is ott voltunk, de nézzünk jobban körül, mert bizony nem csak jampecok vannak ott. Ha lefelé nézünk, mindig kezekbe botlunk. Koszos kezek, rongyos ruhában, akik kérnek. Ülnek a hídon, az út szélén, esetleg utánad szólnak. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, betegek, egészségesek. Bárki.

Az emberek általában rosszabbul öltözködnek, elképzelhető, hogy mint a szocializmusban, ha valaki egy hétig hord egy ruhát, az nincs furcsának tartva. Tiszta, rendes, csak éppen két öltözet ruhája van. Lehet, a faluban ez a szokás…

Hallottam nagyon logikus magyarázatokat, hogy kiknek miért ne adjunk, hogy a kisfiúknak ezzel megtanítjuk, hogy így is lehet pénzt keresni, meg hogy ha alszik a gyerek, az be van gyógyszerezve, és ha adunk nekik, azzal arra adunk pénzt nekik, hogy ezt csinálják, meg hogy néhány éve voltak itt orvosok, és felajánlották a mozgássérült koldusoknak, hogy ingyen meggyógyítják őket, de ők visszautasították, mert ha egészségesek lennének, akkor nem lesz bevételi forrásuk.

Lehetséges is, hogy ez mind így is van.

De akár nekik, akár a fennmaradó (nők, kislányok, rohangáló gyerekek szülei, idős bácsik, stb.) koldusoknak adunk, nem fogjuk megváltoztatni az életüket. Ugyanott fognak ülni vagy menni minden nap, ugyanott fognak aludni, ugyanazt fogják enni.

De miért is adunk?

Hogy változást idézzünk elő az életükben?

Nem, nem fog történni semmi változás. Persze, csodák mindig történhetnek, de én tudom, hogy én nem tudok senkit egy az egyben kiemelni a nyomorból, emberhez méltó életet biztosítani neki. És még ha egy emberrel meg is tudnám tenni, ott van a többi millió.

Koldusok mindig is voltak és mindig is lesznek. És mindig megvolt az ellátásuk, nem sok, de néhány falat kenyérre mindig jutott nekik és mindig is jutni fog. Ha nem tőlem, majd mástól.

Na most miért adjak, ha valós segítséget, javulást úgysem tudok előidézni, az ellátásukat meg úgyis megkapják, ha tőlem nem, majd máshonnan?

Kezdem megérteni, hogy nem nekik adok, hanem magamnak.

Itt alhamduliLlah a koldus nem szinonimája az alkoholistának, és ha pénzt adsz, azzal nem a kocsmázást támogatod. Ők ugyanolyan emberek, mint mi, csak kevesebb jutott nekik. (A pesti aluljárói hajléktalanok is, csak szegények rossz helyre születtek). Tehát a lényeg az, hogy sehogy nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy azzal segítek, ha nem segítek, vagy legalábbis, hogy rosszat teszek, ha segítek.

Leolvad rólam a beidegződés, és csak egy dolgot látok: adni jó. Nem, nem nekik jó, ugyanolyan marad az életük az én 10, 50, esetleg 100 riyalommal (=ua. forintban), mint amilyen volt nélküle. De nekem nem lesz ugyanolyan.

Én leszek más. Én gazdagodom tőle. Én leszek boldogabb. Én szabadulok meg, nem a kapzsiságtól mert azt hiszem nem vagyok az, meg ez nem is a pénzről szól, sajnos az túlságosan kevéssé érdekel J. Az aggodalomtól, a számolgatástól, a mindent kézben tartani akarástól, és igen, mégis a kapzsiságtól is, attól a fajtájától, amikor az ember magára sajnálja a pénzt. Ez inkább zsugori, nem? Uuu, de durva szó, mintha az ember összezsugorodna! Minél kisebb legyen, szeretne el is tűnni…

Aki ad, az nem ilyen. Akinek a vagyonában van joga a szegénynek, az valaki, aki ad. Aki ad, annak van. És aki ad, az jutalmat kap, az evilágon és a túlvilágon is. Aki ad, az nem zsugorodott össze. Aki ad, az nagy. Nagy szíve van. Aki ad, az nyugodt, békés, és tudja, hogy mindig lesz miből adnia. 

Adni és kapni

Az ember először kap. Anyatejet, figyelmet, szeretetet.

De aztán túl korán megtanulunk adni. A baj igazából nem ez, hanem hogy megtanuljuk, hogy akkor kaphatunk, ha adunk. Hogy semmi sincs ingyen.                                       A Keresztapa is erről szól. Valaki azt mondta, az a legjobb gazdasági kézikönyv. Mi az élet? Adok és kapok.

Akkor játszhatok, ha megeszem a tökfőzeléket. Akkor kapok szép ruhát, ha jól tanulok. Stb., stb.

Aztán múlik az idő, nem mennek már olyan jól a dolgok, meg már nagyok vagytok, megérthetitek… szóval a célprémiumok egy idő után szépen elmaradnak.

De az igyekezet nem, továbbra is mindent megteszünk… miért is? Az ajándékért? Nem, a figyelemért, szeretetért, elismerésért.

Megtanultuk, hogy valamit tennünk kell érte. És ha nem kapjuk meg, akkor biztos többet kell adnom, biztos nem elég jó ez még.

Biztos nem vagyok elég jó…

De adok fáradhatatlanul, azt, amit keresek, a figyelmet, a szeretetet, mindent…

És nem kapok semmit. Miért?

Biztos nem vagyok elég jó, hiszen én a maximumot adtam magamból, és az nem ért semmit…

…

Eltelt sok év. Itt vagyok. És kapok és kapok és kapok.

Meg kell tanulni ezt a leckét is.

Kapok figyelmet, elismerést, szeretetet. Kapok elfogadást, segítséget. Kapok napfényt.

És mit teszek érte? Mibe kerül mindez?

Az ég világon semmibe.

Megtanulok kapni, és ezáltal megtanulom felfogni, értékelni, megérteni, megérezni Allah adományait. Hiszen Ő számolatlanul árasztja adományait a teremtett világnak! De ahhoz, hogy hálásak lehessünk érte mélyen a szívünkben, át kell érezni, hogy miről is van szó. És ha még nem tanultuk meg eddig, akkor kapunk lehetőségeket, helyzeteket, amelyekben megtapasztalhatjuk, milyen is ez.

És ezek a dolgok megmutatják nekünk Allah Nagylelkűségét. Tulajdonképpen erről szól az egész.

Meg kell tapasztalnunk, Allah milyen bőkezűen ellát minket, és akkor képesek leszünk mélyen a szívünkből hálát adni.

És nem ez volt, amiről beszéltünk korábban? Hogy a hála segít minket hozzá a továbblépéshez. Hát itt van alhamduliLlah!

Ha megtapasztaljuk, milyen kapni, boldogok leszünk és hálásak.

Csak arra kell figyelnünk, hogy helyesen értelmezzük életünk eseményeit.

A mostani lecke címe: kapni.

Ingyen. Nem kell érte adni semmit.

Miről szól egy kapcsolat? Ott adunk és kapunk. És ha az ember úgy érzi, többet ad, mint amennyit kap, akkor boldogtalan lesz. De igazából ennek a két dolognak teljesen függetlennek kellene lennie egymástól. Valahol az egész az ember kapcsolatúról szól a Teremtőjével. Adok – Allahért. És kapok az Ő áldásából. A másik ember csak happened to be there J.

De persze a mindennapi életben nem erről van szó, visszajönnek a beidegződések, hogy akkor fogok kapni, ha adok. És ha nem kapok eleget, hát még többet adok, hátha akkor megkapom a biciglit…

Igen, a kapcsolatban, mikor az emberek annyira közel vannak egymáshoz, nagyon könnyen előjönnek ezek a viszonyulások. De miről is szól a felnőtté válás, ha nem arról, hogy újraírjuk a forgatókönyvet? Nem meglévő szerepeket játszunk el és játszatunk el a másikkal, hanem mi írjuk a történetet, magunkra írjuk a szerepeket, mint az igazi nagy sztároknak!

És egy lépés a forgatókönyvírásban, az új szerepem kialakításában az, hogy én, aki mindig többet adtam,mint amennyit kaptam, megtanulok kapni. Megtanulok elfogadni lelkiismeret-furdalás nélkül. Megtapasztalom, hogy nem én ezúttal nem a csodáló, hanem a csodálat tárgya vagyok. Nem a fá’il, hanem a maf’ul bihi .J Tanulok ám, látjátok? J

És a legfantasztikusabb az egészben az, hogyha ott maradunk – márpedig ott maradunk – a helyes úton, akkor az ember soha de soha nem billen ki ebből az egyensúlyból. Soha nem fog többet adni, mint amennyit kap. Allah nem arra teremtett minket, hogy a földön csússzunk, más teremtmények után, hanem arra, hogy elfogadjuk az áldásait, boldogok legyünk és hálásak legyünk Neki.

Adunk, persze, azoknak, akikhez közünk van, de nem akarunk érte jutalmat, szeretetet, figyelmet, biciglit. Csak Allah tetszését keressük vele. Így menekülünk meg a teremtményeknek való kiszolgáltatottságból, mert tudjuk, hogy nem tőlük függünk.

Mindenünk megvan, mert Az lát el, Aki mindent adni tud, a világok Ura.        

Az Ő tetszését keressük, most csak más a challenge. We should only interpret the things in our lives right. This lesson is about getting…

És alhamduliLlah, minden a mi oldalunkon áll!

Rend

Mi jut eszünkbe erről a szóról?

„Tiszta udvar, rendes ház”, frissen nyírt fű, szép sorban parkolnak az autók az utcán, vagy szabályokat betartva haladnak, az utcán mindenki megadja a másiknak az elsőbbségét, a szemetet mindenki a megfelelő kukába dobja, (ami van), a házak szépek, be vannak fejezve, a járdán kényelmesen lehet(ne) babakocsit tolni. Most egy amerikai kertváros van előttetek, ugye, vagy egy holland falu? Vagy nem is kell annyira messze menni, Anyukámnál a szomszéd kertjére is illik ez a leírás, nem is tudom, milyen gyakran nyírják a füvet, ott sorakoznak a friss muskátlik, a formás bokrok, a fenyőfa…

Anyukám szomszédai alkoholisták. Egy tanár házaspár, aztán hirtelen nyugdíjba kerültek, gyerekek kirepültek, unoka még sehol, első a karrier, nekik mi maradt? Arcuk egyre pirosabb… és a kertjük egyre szebb.

És az amerikai kisváros? Mi, Lila akác köz? Ok, az egy film. És a valóság? Nem, nem a fegyverekre gondolok, bár azok is előfordulhatnak. Csak az italra, esetleg drogokra, kapcsolatokra és azok végére, összetört szívekre. Mindez szép környezetben.

És akkor már lehetünk Londonban, New Yorkban, Bécsben, Budapesten, Pécsett, Romában, Firenzében, Malagában… Ugyanaz a forgatókönyv. A díszlet gyönyörű, a történet – egy tragédia.

És meg van magyarázva, hogy mindez normális. Hogy ez az élet.

Igen, a szép széles, város által épített járdákon kényelmesen lehetne babakocsit tolni, ha születnének gyerekek. Ha mégis, az miről szól? Nagyobb lakás, bababútorok, babaruhák, 50 db. textilpelus, babalégzésfigyelő, „gyerekbiztossá” tenni a lakást, törlőkendő, kifőzőkészülék, mellszívó, szuperbabakocsi, autósülés, cumilánc, okosító játékok, játszóház, baba-mama programok, beszoktatás, szeparációs szorongás, mindenféle szorongás, ne edd le a kanapét…

Igen, mindez fontos. De valóban ez ad biztonságot a gyerekek életében? És akkor miből él a sok nevelési tanácsadó, speciális fejlesztő, gyerekpszichológus? Mindent megadunk nekik, akkor mi hiányzik nekik? Miért nem érzik magukat biztonságban?

Talán mert mi sem érezzük úgy magunkat. Pedig drága biztonsági berendezések védenek az autóban, a lakásban; ha zöld a lámpa, és lelépünk a zebrán, biztosak lehetünk benne, hogy nem fognak elütni; van gyógyszerünk a világ minden betegségére; esernyőt hordunk magunkkal a ragyogó napfényben, mert biztos, ami biztos… És a munkahelyen, az iskolában az első, amit megtanulunk, az a menekülési útvonal.

Félünk.

Miért, mitől?

Mert egyedül vagyunk. De hát hogy is ne lennénk egyedül, nem áll mellettünk senki, akárhányszor reménykedtünk benne, mindig csalódnunk kellett. Azt a biztonságot, ami hiányzik, nem tudta megadni nekünk senki.

És nem, már nem a gyerekkorról beszélek. Ha valakinek a szülei a legügyesebbek, legtalpraesettebbek, legjobban odafigyelő és szerető emberek voltak gyerekkorában, de ez hiányzik, akkor ugyanúgy meglesz benne ez a félelem.

Amit aztán mindenféle biztonsági berendezésekkel és a „tökéletes” társadalommal igyekszik pótolni. Ami úgy néz ki, mint a Lila akác köz…

Miért van az, hogy a nyugati világban, ahol kívül a legnagyobb rend van, ott a legtöbb a drogos, alkoholista, depressziós? Hát mégsem ez boldogít? Mégsem következik a külső rendből a belső?

Yemenben nincs rend. Olaszországban, ha három sáv van felfestve, négy sávban mennek az autók. Itt nincsenek sávok. Mindenki megy, amerre lát, ha be akar kanyarodni, hát dudál, minél hangosabban. Mintha az elsőbbség attól függene, kinek a dudája hangosabb. A szemetet zacskókban rakják az út szélére, jó esetben elviszik… A járdát a háztulajdonosok építik, olyanra, amilyen nekik tetszik, széles, vagy keskeny, magas, vagy alacsony, kövezett, aszfaltos, csúszós padlólapos, vagy egyszerűen poros. Itt vannak gyerekek, de nem viszik őket babakocsival, lánctalpas babakocsi kellene.. J Buszmegálló nem létezik, pontosabban létezik, de ki kell tapasztalni, hol van. Odaállsz, és jön a busz. Nem kell öt-tíz perceket várni rá. Külön ülés van a nők részére. Itt nincs egyes ülés meg közös ülés a busz egyik oldalán se, ahogy a régi vicc szólt…J Ha véletlenül ott ül egy férfi, azonnal elül magától, vagy elküldik onnan.

Lehet, mégis van rend?

Minden étteremben, kávézóban van külön hely nők részére.

Ha vendégek jönnek, külön szobában ülnek, esznek a nők és a férfiak. Ellenkező nemű emberek annyit beszélnek egymással, amennyit feltétlenül szükséges, többet nem. Nincs együtt mászkálás, utcán röhögés, ha valakiknek véletlenül egy irányba vezet az útjuk. Nem, nem fog jönni a rendőr és nem fog igazoltatni senkit, hogy az illetők vajon házasok-e. Belül van a rendőr. Ott van a rend, a biztonság. A jó és a rossz jól körülhatárolt fogalmai.

Ami miatt senki nem jön fel a tetőre, mikor ott tanulok.

Nem létezik az egyik nem számára a másik?

De, nagyon is. De létezik a tisztelet is. Ez minden kapcsolat alapja. Tisztelet magam felé, hogy én nem sodrom magamat veszélybe. És tisztelet a másik felé, hogy többre tartom őt bármiféle nem teljesen tisztességes dolognál. Amire mi, európai muszlimok azt mondjuk, határeset, itt az már túl van a határon. A sárga zóna, amibe ha az ember belemegy, bele fog menni a tilosba is.

Miért tartják magukat távol tőle? Mert annyira jó muszlimok? Vagy a vérmérsékletük miatt? Hogy nem akarnak játszani a tűzzel? Hogy tudják, vagy ott állnak meg, vagy sehol?

Allahu alem. Csak Ő tudja, kinek mi van a szívében.

De a végeredmény egy olyan társadalom, ahol rend van és biztonság. Igen, a dudáló autók közt, amik úgy kanyarodnak, ahogy éppen eszükbe jut, vagy a poros járdán, ahonnan éppen elfelejtették összeszedni a szemetet… Rend van, béke és nyugalom. És tisztelet és elismerés.

Mit mondanak itt a gyerekeknek, mikor rosszul viselkednek? „Ihterem nefszek”, tiszteld magadat!

Igen, tisztelik magukat, és tisztelik a másikat. És ennél nagyobb bókot senki nem képes adni.

Utóirat

Természetesen, mint a marseille-i tolvajok, itt sem él mindenki így. A múltkor pl. volt egy olyan „felemelő” élményben részem (mint Londonban a pakisztáni halal hentesnél…), hogy valaki úgy adta oda a visszajárót, hogy közben hozzáért a kezemhez. (actually ez az illető konkrétan megragadta a kezemet, úgy kellett elrántanom…) Igen, vannak, akik nem tisztelik magukat olyan nagyon. Egy ilyen esetre mondta a sógornőm, mikor a tömegben valakinek csak sikerült hozzáérnie, hogy mi vagyok én, a Kába? J De ez egy a millióból. Összességében azt mondhatom, hogy még soha, sehol nem éreztem ennyire, hogy meg van könnyítve a jó és megnehezítve a rossz. És soha sehol nem voltam ennyire biztonságban a világtól és magamtól.

És nem, még nincs vége. SubhanAllah, most jöttem rá, hogy mit is jelent ez az egész!

A könnyűséget. Könnyű az élet és én is könnyű vagyok.

A nagy küzdelmeket nem belül vívja meg az ember. Egyszerűen nem alakul ki fegyveres harc.

Emlékszem még az idők hajnalán, a jahiliyya korában, hogy azt éreztem, nem győzhetek ekkora túlerővel szemben. Mást mondott az eszem és mást a vágyaim. De sajnos a társadalom, a világ, minden és mindenki a másik oldalon állt… Semmi nem volt, ami a jót erősítette volna.

Itt megint nem mondom, hogy itt nem léteznek hülyeségek, persze, ne legyünk naívak, minden van mindenhol. Mindenki mindenhol azt talál, amit keres. De én csak a jó szándékú emberekről beszélek. Ebben látom a különbséget. Ott bármilyen tiszta vagy, bármennyire nem akarsz rosszat, előbb vagy utóbb magával ránt az örvény. Itt viszont, ha jót keresel, azt találsz, ha rosszat, biztos arra is van lehetőség.

De aki szépen, tisztán akar élni, annak semmi nem veszélyezteti a biztonságát. Jót keres, és jót talál. Igen, találkozik mindenféle emberrel. És tele van a világ csodálatos emberekkel.

De bárkivel találkozik, nincs egyedül hagyva abban, hogy megmagyarázzon mindent magának. Minden az ő oldalán áll. Az egész rend, kívül és belül a jót erősíti benne.

Olyan ez, mint az, hogy az ovisok itt az oviban tanulják a fohászokat. Otthon egész decemberben azt magyarázhatnám, hogy igen, ez egy nagyon szép ünnep, de nekünk megvannak a sajátjaink, és nem kell egy muszlim gyereknek éjjel nappal télapó ittvant énekelnie… Ott vagyok én, meg persze mi egypáran, a saját kis elszigetelt értékrendünkkel, amit sok erőfeszítéssel kell megvédenünk. Itt a külvilág minket segít, egy értékrendet képviselünk.

És ezért az élet könnyű, csak megyek előre az egyenes úton.

De akkor nem mondok ellent valahol magamnak? Miről is szól ez az egész? Na ez jön a folytatásban!

Tesztek

Boldog vagyok, egy szép, okos és fiatal nő néz vissza a tükörből.

Igazán?

Na azért amit félre lehet érteni, azt persze sikerül. Mert még mindig van, aki többet jelent, mint az utca embere, akinek az elismerése, a tetszése fontos számomra. És ha mond valami félreérthetőt, mivel röpke 20 év alatt nem sikerült tökéletesen elsajátítania szép magyar nyelvünket (ennek a nyelvészek szerint általában pszichológiai okai vannak – valahol belül tiltakozik ellene, meg is értem), akkor arra ugrok. És egész éjjel ott visszhangzik a fülemben. Pedig tudom az agyammal, ha mélyen belegondolok, a szívemmel is, hogy igen, szépnek, fiatalnak, okosnak tart. Az is vagyok J. De most itt nem a valóság a lényeg, hanem hogy valaki, akit szeretsz, vajon szeret-e téged. És ott vagy ugrásra készen, hogy ha nem, akkor csak mondja, és kész a bőrönd, nem kell velem lenni szánalomból, de még érzelemmentes elismerésből sem.

De miért ez az első, ami beugrik? Mért érzem könnyebbnek fogni a cuccomat és nekiindulni a világnak, mint megbízni benne és megbízni magamban?

Mert ez a nagyobb változás.

Felépíteni az identitásomat valaki nélkül, aki fontos volt számomra, elfogadni, hogy az életem nélküle megy tovább, nekiindulni a nagyvilágba, soha nem feladni és gyökeret verni valahol – ezekben már van gyakorlatom alhamduliLlah. És nem a homályba vesző jahiliyya korszakáról beszélek az életemnek, hanem arra, mikor szüleim elváltak, és apukám időnként megjelent, mint egy előkelő idegen.

De a kérdés még mindig az, hogy ha a szívemmel tudom, hogy mi van, az eszemmel értem, hogy csak félreérthetően fogalmazott, akkor miért fáj? Miért olyan nehéz annak értékelni ezt a mondatot, ami?

Mert valahol a fejemben ugyanez van.

Valahol belül azt érzem, hogy nem vagyok elfogadva, hogy másnak kellene lennem, hogy nem vagyok szeretve, hogy a felém forduló egyetlen pozitív érzelem a sajnálat lehet, hogy én nem vagyok elég jó, érdekes, kedves, aranyos, vicces, lelkes, mint esetleg mások, akiknek van hátterük, tisztelik magukat és pozitív energiát sugároznak mindenkire.

És ezt a harmincnégy éve ott lévő beidegződést tényleg nagyobb feladat átfordítani abba, hogy elfogadom, szeretem, értékelem magamat, hogy tisztában vagyok magammal, hogy hálás vagyok Allahnak azért, amivel ellátott, akár anyagi, akár szellemi természetű adomány. Hogy elfogadjam a sorsomat, és örüljek mindennek, ami velem történt, mert tudom, hogy ezáltal formált engem Allah ilyenné. Szeretni Allahot, szeretni magamat és szeretni másokat, ebben a sorrendben. Nem függni a másik elismerésétől, nem azzal befoldozni a saját csónakomat, amibe ömlik be az önsajnálat tengere, hanem szeretni a másikat önzetlenül, adni akarva, és boldognak lenni minden extra figyelmességtől, ami az utamba kerül. Igen, ez tényleg nehezebb, mint felülni egy repülőre, elmenni a francba és kávét főzni az első lehetséges helyen.

A Koránban a hálásnak sokszor az ellentéte a hitetlen. Tehát aki elismeri, elfogadja Allah adományait, hálás értük, az hisz. És ki nem hálás? Aki nem ismeri el az adományokat, aki nem fogadja el őket, hanem másokat szeretne helyette. Aki nem hiszi, hogy Allah jobban tudja, neki mi használ. Például nem értékelem, hogy Allah szép formában teremtett engem (magyarul szép vagyok), vagy, hogy olyan élethelyzeteket adott nekem, amiből rengeteget tanulhattam, hanem jobban szeretnék gazdag és figyelmes szülőket, akik ellátnak mindennel és bátorítanak, támogatnak valami nagy cél elérésében.

Ha hálás vagyok Allahnak, akkor elfogadom magamat, mert akkor nem a saját „béna” tulajdonságaimnak fogom fel azt, amivel rendelkezem, hanem egy tőlem független, hatalmas bölcsesség részeként, a világ összhangja, harmóniája egy darabjának. Igen, ez vagyok én, ez a helyem a világban. Allah ezt rendelte számomra alhamduliLlah.

És a másik oldal? Hogy is néz ki a másik oldal igazából?

Igen, a család, a társadalom, stb. hatására az emberben kialakult a kisebbségi komplexus. De mi is ez valójában? És hogy lehet gyógyítani? Ha azt mondod egy ebben szenvedő embernek, hogy de nem is, te csodálatos, okos, szép, ügyes, kedves, stb. vagy, akkor kigyógyul? El fogja neked hinni?

Valahol igen, mert valahol belül érzi, hogy igazat mondasz, és jólesik a lelkének ez a simogatás. De sajnos ez nem elég, mert ha csak tőled hallja, nem magától, azzal csak egy függő viszonyt alakít ki veled, szüksége lesz rád, hogy valaki tükrében annak lássa magát, ami. Ez nagyon szép és jó érzés, de ennek belül kell történnie, meg kell tanulnia magát olyannak látni, amilyennek te látod. Ha nem tanulja meg, akkor csak „fel fog téged használni” arra, hogy pozitív képet kapjon magáról, aztán megy tovább magát sajnálva.

De miért?

Mert nagyon mélyről indul a seb.

Gyerekkorában hallott, tapasztalt dolgokat, érzett meg hangulatokat, amikhez alkalmazkodott. Elfoglalta a neki kijelölt helyet a családban, a társadalomban, a világban. Ha nem várták, akkor azt, ha túl nehéz feladatnak – vagy egyáltalán „feladatnak” bizonyult a szülei számára, akkor azt. Elfogadta a helyét és ezt tekintette normálisnak – ez a gyerekek csodálatos alkalmazkodóképessége, aminek van jó oldala is, nem állnak le, mint mi, hogy csak nézzenek, hogy hát ez meg micsoda, és miért van így??? Így van, hát így van, biztos ez a normális.

Aztán lehull a lepel.

Nem, nem normális. Nem normális, hogy valaki állandóan vesztesnek, áldozatnak, kis szegénynek, büntetésnek, sajnálatra méltónak érezze magát. Persze vannak különleges élethelyzetek, de az, hogy bármi történik valakivel, bármilyen helyzetbe kerül, bármit is ért el az életben, bármennyire bizonyítják a tények az ellenkezőjét, bármennyire is szeresse és elismerje őt a környezete, mégis egy béna szerencsétlen hülye nézzen vissza a tükörből, az nem, nem normális.

És mindez miért? Mert 20-30 éve a szülők, óvónénik, tanárok, szomszédok, az emberek a buszon, akárkik negatívan viselkedtek vele?

És úgy értették vajon, amit mondtak? Ha tudják, hogy évtizedekkel később is valakinek komplexusai lesznek az ő szavaiktól, vajon kimondják őket?

Ha valaki hadonászik egy vasdarabbal, és véletlenül megsérti a másikat, vajon ő a hibás? Igen, hiszen ő okozta a sebet, de mégsem, mert nem ez volt a szándéka. Csak végletesen figyelmetlen és felelőtlen volt. Ez persze hiba, de mégsem kifejezett rossz szándék.

Persze nem szabad a dolgokat nem kimondani, vagy lecsökkenteni a súlyát, pláne nem a szőnyeg alá söpörni. Ha valami gáz, azt ki kell mondani, egyrészt, hogy mi majd máshogy csináljuk azokkal, akikért felelősek vagyunk, másrészt, hogy függetleníteni tudjuk magunkat tőle. Hogyan? Ez nem én vagyok, hanem erre meg erre így reagáltam.

De valahogy mégsem áll össze a kép. Hiszen az életutunk megmutatta, hogy nem tört össze minket semmi, senki. Fantasztikus nagy dolgokat csinálunk, rengeteg mindenben sikeresek vagyunk. Akkor mi ez a negatív önkép? A valóságot tükrözi?

Játszunk egy játékot! Képzeljünk el egy embert, ugyanolyan tulajdonságokkal, életúttal, mint mi. Csak nem mi vagyunk, hanem valaki más. Mit mondunk rá? Valószínűleg valami olyasmit, hogy igen, ő kedves, aranyos, tehetséges, szeretetreméltó, bátor, önzetlen, stb. Akkor saját magunkra miért úgy nézünk, mint valaki ránk 5 éves korunkban? Tényleg ennyire meghatározhatják emberek a másik sorsát? Tényleg egy figyelmetlen, feladathoz éretlen fiatal szülő elronthatja az ember önbizalmát egy életre?

A dolog egy kicsit másképp van, azt hiszem.

Igaz, hogy nagy kárt tud okozni egy figyelmetlen negatív mondat, ezért is van az az iszlámban, hogy „a legszebbet mondjátok egymásnak, különben a sátán sebet ejt köztetek”.

Mi is áll a rosszalló, bántó önkép mögött?             

Persze Allah jobban tudja, de nekem úgy tűnik, az extrém esetektől eltekintve nem a kicsi kori környezetünk tagjai a felelősek azért, ahogy most érezzük magunkat. Ők, vagy az ő figyelmetlenségből adódó negatív tevékenységük csak a kezdet volt. Egy ismerős csatornát nyitottak, amiben azonban most már más közlekedik. A félelmetes az, hogy a sátán szólít meg ismerőseink, családtagjaink hangján! audhu biLlahi minasshaitan irrajim!

Természetesen érthető, ha közölné, hogy ő a sátán, és ő azt akarja, hogy mi ne fogadjuk el magunkat, akkor rég elküldtük volna oda, ahova való! De tudjuk, hogy ő a gyenge pontunkat keresi, és meg is találja. Akkor, ott, 20-30 éve nyitva maradt egy ajtó. És ezt az ajtót, ezt a hangot használja valaki a mai napig, szeretteink, hozzánk közelálló emberek hangján közli velünk, hogy nem vagyunk szépek, jók, elfogadhatóak, hogy az egyetlen pozitív megnyilvánulás felénk a sajnálat lehet, hogyha mások lennénk, az jobb lenne, stb.

Igen, tényleg ijesztő, mint egy horrorfilmben…

De valahol mégis felszabadító ezt tudni. Azt jelenti, hogy nem vagyunk determinálva semmire. Hogy mindegy, ki mit csinált, mi szabadok vagyunk. Repülünk, gaviotak vagyunk!

És így a szüleinknek is könnyebben megbocsátunk. Elszúrtak valamit 20-30 éve, kész vége, az élet megy tovább.

Mint az ősszüleink. A bűn nem örökletes! A hibákat ki lehet javítani. Szabadok vagyunk a múltunktól, mert nem az határozza meg a jövőnket.

Audhu biLlahi minasshaitani rrajim!

És a hála. AlhamduliLlah, hogy Allah pont ezt az életutat szánta nekem! Hogy ilyen csodálatos dolgokkal látott el! Hogy vezetett, amikor tévelygő voltam, hogy ellátott, amikor szűkölködtem, hogy biztos hátteret adott, amikor úgy éreztem, senki nem segít!

Gáz vagyok? Nem! Csodálatos vagyok? Igen! Ez beképzeltség? Nem. Ez hála Allahnak, az Ő áldásaival való elégedettség, az Őáltala elrendelt sors elfogadása, az azzal békében, harmóniában való élet.

Az iszlám.

Napraforgó

Két napja még a bizonyítványomat akartam megmagyarázni. Hiszen milyen dolog az, hogy egy nő ott ül az anyósánál, eszik a férje pénzéből, tanul a férje pénzéből, és közben az teszi boldoggá, hogy az utcán „mashaAllah” kórus kíséri lépteit.

De megint ugyanaz a kérdés merül fel, mint már sokadszor: vajon ami eddig volt, az volt a normális?

Az ideális muszlim nő az Északi sarkon lakik a jegesmedvék között, ahol az egyetlen embertársa a férje, vagy a sivatag kellős közepén – természetesen jó távol bármiféle beduinoktól…J? Amikor példaképet keresünk magunknak a múlt nagy muszlim asszonyai között, vajon Éva az első, aki eszünkbe jut?

Persze ízlések és pofonok különbözők, de az én életem Magyarországon ezekhez a helyzetekhez volt hasonló. És nem az én ízlésemről beszélek. A nagyjából 15 év alatt, amit nagylányként/nőként ott töltöttem, soha semmilyen hatással nem voltam a magyar férfiakra. Sem jókislányos blúzban, sem miniszoknyában, sem hippiként, és természetesen kendőben sem. Ez nem panasz, ezek a tények. Ha ott megyek az utcán, az olyan, mintha egy légüres térben mennék előre.

Olaszországban lepődtem meg először, de könnyű volt megszokni, olyan volt, mintha hazaértem volna. Volt, hogy azt éreztem, és Isten bocsássa meg, ha ez beképzeltség, hogy az Uffizi árkádjai azért épültek, hogy én elhaladjak közöttük a sötétkék hosszú bő ruhámban. Nem kellett akarnom szépnek lenni, egyszerűen csak ezt sugározta felém a környező világ. Nem volt egy különleges valaki, és a legszebb az egészben az volt, hogy nekem az ég világon semmit nem kellett tennem ezért. Bő virágos blúzban jártam, vagy a húgom által varrt hosszú ruhában, vagy anyukámtól lenyúlt húszéves fekete blézerben, bármiben, amit találtam, de mégis úgy éreztem magam, mintha egy királynő haladna hű népe között. La ragazza misteriosa… Tisztelet, csodálat, és a szépség elismerése.

Kaptam már kritikát a marseille-i cikkemről, mikor bemutattam, mint az iszlám fellegvárát. Sógorom, aki tudja, miről van szó, közölte, hogy azért ott rengetegen élnek lopásból. Természetesen tudom, hogy az olaszok között is mennyi undorító ember van, és az is valószínű, hogy azok közül, akik akkor rám néztek, volt, akinek semmiféle fennkölt vagy magasröptű gondolata nem volt. Tegnap meg a lányok azon röhögtek, hogy azért tetszik nekem ez a mashaAllah-kórus, mert nem értem, ami még közben elhangzik.

Igen, biztos ez is igaz. Mindenhol van jó és rossz, sőt, mindenkiben benne van a lehetőség mindkettőre. A realitás része a rossz, de ugyanúgy a jó is. Soha nem értettem, hogy a művészetben miért csak a lepukkant, lehangoló, szörnyű dolgokat ábrázoló műveket tartják realistának? És egy pipacsos mező, olyan nincs? Vagy pláne egy naplemente. Giccses? Miért? Elkattant egy fényképezőgép egy valós dolog előtt. Drámai? Igen, az, minden este. Allah adta nekünk ezeket a csodákat, nekünk csak szemünknek kell hozzá lennünk.

A pipacsmezőnek nincs szüksége rá, hogy mi észrevegyük, anélkül is csodálatos.

Napra viszont van szüksége.

Anyukám talált egyszer egy virágot a szemétben. Ok, szóval a szemét mellett egy szobanövényt, de a szobanövényeket virágnak hívják J. Természetesen nem volt szíve otthagyni. Hazavitte, elültette, öntözte minden nap. A mai napig az a legszebb virága. Bekerült egy neki való környezetbe, és kivirult.

Vagy még jobb példa egy napraforgó. Milyen lesz egy napraforgó nap nélkül? Kicsi marad, fakó sárgák lesznek a szirmai. Rá sem lehet ismerni. És mi lesz vele, ha kiültetik végre a napra? Magára talál, megnő magasra, és vangoghsárgán pompázik!

Van egy testvérünk, nevezzük Nafisának. Nem ez az igazi neve, de egy másik példában már ezt a nevet adtam neki, és nagyon ráillik. Nafisa ugyanis azt jelenti: értékes. Igen, valami ilyesmi róla az első benyomás. Nem csak gyönyörű és stílusos mashaAllah, de a viselkedéséből is valami fejedelmi elegancia és magabiztosság árad. De ha jobban megnézzük, vannak nála szebb lányok. Persze, ízlések és pofonok különbözők megint, de én azt hiszem, a szépségét nem az arcvonásai adják. Sokkal inkább ez a belső kisugárzás, ez a hercegnői öntudat.

A kamaszkorát Pakisztánban töltötte. Ezt az időt, mint valami zavaró, idegesítő korszakot írta le, amikor az osztályban az összes fiú szerelmes volt belé, állandóan levelekkel, ajándékokkal zaklatták, és nem mehetett észrevétlenül sehova, mindig előugrott valahonnan valamelyik hódolója, hogy örök csodálatáról biztosítsa. Most erről a Fanaa jut az eszembe J.

Lehet, hogy ez alapozta meg Nafisa önbizalmát? Elképzelhető. Nagyon fiatalon, ömlesztve kapta az elismerést. Akkor zavarta, de mégis, sok más mellett, azt hiszem, a pakisztáni fiúk rajongása 13 éves korában adta meg számára azt az alapélményt, hogy ő egy csodálatos, csodált, de elérhetetlen teremtmény, a biztos tudatot, hogy ő szép, a megkérdőjelezhetetlen önbizalmat.

Valami ilyesmiben volt részem alhamduliLlah 18 évesen Olaszországban, valószínűleg nem ez lennék, ha nem lettem volna ott. Csak aztán visszakerültem az árnyékba. Ha esetleg mégis kisütött a nap, a szemembe tűzött, és nem az áldott meleget éreztem, hanem saját kiszolgáltatott, függő voltomat. Ez meg persze többet árt az önbizalomnak, mint használ.

Igen, alhamduliLlah önbizalmam visszaállításában az első lépés természetesen az iszlám volt. Az útmutatás, hogy én értékes vagyok. Nem nekem kell feláldoznom magam, engem kell kiérdemelni. És könnyű volt Magyarországon jó muszlimnak lenni, nem csak azért, mert azóta sem találkoztam olyan közérthető, mindent magába foglaló, középutas gondolkodással, hanem azért is, mert egyszerűen nem volt kísértés.

Aztán jött London. És a pillanat, amikor azt mondtam: astaghfiruLlah, nem azért jöttem ide, hogy rosszabb muszlim legyek, hanem hogy jobb. Korán-tanulás, abaya, a kérők tudatos megvizsgálása és végül a tudatos, öntudatos döntés.

Mindez nem egy légüres térben zajlott le. Más reakciót kaptam, ha tunikába + nadrágba mentem ki vagy ha abayába, ha nagyon színes volt a kendőm, vagy ha pasztellszínű, ha csak magam elé néztem, vagy ha ránéztem a boltosra, ha céltudatosan valahová mentem, vagy ha csak ténferegtem az utcán. Nem, ez nem a melegítő napfény, tényleg sokszor zavaró volt (Nafisa mondott valamit a pakisztániakról J bocsánat) de legalább egy valamiféle visszhang.

Aztán ismét a légüres tér. Pontosabban a mosolyom, a szépségem, a női mivoltom, az önértékelésem egyetlen forrásával fűszerezve.

Nem tökéletes recept ez a kiszolgáltatottsághoz?

Igen, természetesen az ideális helyzetben az ideális nő számára a férje az egyetlen férfi. A hálószobájában. De nem az utcán.

A legjobb muszlim nőkként azt hiszem Khadidja, Maryam, Assia van említve, bocsánat, ha valakit kihagytam, de biztos nem Hawwa (Éva) volt. Pedig ő az egyetlen, aki nem találkozott más férfival a férjén kívül. Khadidja üzletasszony volt Arábiában, a vagyonát arab kereskedőkkel való üzletelésből szerezte. Híresen gyönyörű volt. Aisha van még említve, ő fiatal volt még, mikor a Próféta szalallahu alaihi wa szallam elment, attól kezdve egyedül élt, és tanított, férfiakat is. Hagar, mikor otthagyta a férje, Ibrahim alaihi sszalam a sivatag kellős közepén, és mikor megtalálta a vizet, emberek jöttek hozzá, és megkérték, hadd telepedjenek le ott. Megengedte nekik.

Természetesen nem azt akarom mondani astaghfiruLlah, hogy ezek a nemes nők önbizalmukat a beduinok pillantásaiból építették fel. Csak azt, hogy ők emberek között éltek. Nincs sehol előírva, hogy jobb lenne olyan helyen élni, ahol az ember nem kap más reakciót, mint hogy menjen haza...

Az van előírva, hogy tisztességesen kell öltözni, viselkedni. Remélem inshaAllah ennek a határain belül vagyok. Nem teszek rá egy lapáttal, csilivili baltoval, niqabbal. Kétéves citymaxes balto és valami fekete a fejemre. Ami látszik, a szemem – make up nélkül.

Süt a nap és jólesik. Élek, hat rám a környezet. Megtapasztalom az új helyemet az új társadalomban. És jobban tetszik, mint a régi. Belenézek a tükörbe, és igen, jobban hasonlítok arra, amilyennek itt látnak – még akkor is, ha nem is látnak.

Ez az én valóságom, és boldog vagyok. Nem a férjemet helyettesítem az utca emberének a bókjaival vagy a hallott poénokkal, figyelmességekkel. Ezek nem emberi kapcsolatok. Mint ahogy Nafisa osztálytársai sem voltak azok. Ez a levegő, a fény, az illatok, a légkör, a hőmérséklet. Mind-mind biztosítanak arról, hogy van helyem itt, hogy vagyok, hogy Allah csodálatos teremtményeket alkotott, én is egy vagyok közülük. Ez már nem a függő, kétségbeesett napfényvadászata a hiánybetegségben szenvedőnek. Ez az, amikor a tudással, útmutatással rendelkező felfedez egy újabb helyet, megismeri azt az új világot, és megismeri benne saját magát is, eddig számára ismeretlen oldaláról. Új szemeket nyer, és ezzel néz tükörbe.

Ismerkedek magammal. Tetszik, amit látok mashaAllah. Ki vagyok? Még nem tudom. Mint az az olasz szám quando avevo diciasette anni… most kétszer annyi vagyok J de most a jövő, a lehetőségek, a szerepek, a perspektívák sokkal biztatóbbak.

Megyek aludni, holnap újra felkel a nap inshaAllah! J