Hormonok (hülye hormonok:))

Természetesen hálát adunk Allahnak a hormonokért, ez csak egy utalás volt egy testvéremmel lezajlott vicces beszélgetésre évekkel ezelőtt.

De a tény az, hogy a hormonok a felelősek sok hangulatváltozásért, és ha az ember nem ura a helyzetnek, vagy éppen megpróbál irányítani olyan dolgokat, amiket nem lehet, ahelyett, hogy elfogadná, akkor sok kellemetlen pillanatban lehet része.

Nőiség és anyaság. Ugyanaz? Egymást kiegészíti? Vagy éppen ellentéte egyik a másiknak? Én ki vagyok? Van helyes válasz? Hol van az egyensúly?

Olvastam, miket írtatok a levendulában, és mashaAllah ebben is annyira csodálatosan különbözőek vagyunk! Valaki pont akkor teljesedik ki nőként, mikor anya lesz. Más meg éppen visszavetést érez női mivoltában, mikor anyává válik.

Érdekes, hogy erről most tudok csak rálátással beszélni, 3 és fél év távlatából.

Mert hogy én az utóbbi csoporthoz tartozom.

Sok ellentmondó érzés kavarog bennem még most is, és ha visszanézek, mindig próbáltam valahogy megérteni, megmagyarázni, mi zajlik bennem, és részleteket észre is vettem, de az egészet nem láttam át. Valószínűleg még később még többet tudok majd mondani.

Na de vágjunk bele a közepébe. Durva lesz, megdöbbentő lesz, lehet, hogy megbotránkoztató is. Valahol nekem sem tetszik, amit érzek, éreztem, de szembe kell vele néznem, különben soha nem tudom feldolgozni, továbblépni.

Én a szülésben tönkre mentem mint nő. Keresztül megy ott az a hatalmas baba, elvágnak, összevarrnak. Soha nem leszel ugyanaz. Mintha elgázolt volna egy lánctalpas harckocsi. Csak a seb van, csak a fájdalom… hogy leszek újra felhőtlenül boldog?

A felelősség meg a hogy-is-legyünk-jó-anyák az csak a hab a tortán. Mindenki jön és ellentmondást nem tűrően kifejti, hogy ezt és ezt így és így kell csinálni. Aztán jön a következő és ugyanilyen határozottan közli a szöges ellentétét az előzőeknek, és hogy csakis így lehet, minden más rossz. És ott ülsz egyedül a lakásban, nincs kihez szólni, csak ehhez a picikéhez, de hát neked kellene tudnod mindent, biztosítani számára a biztonságos világot, mikor te is tele vagy kérdésekkel.

Az első és legnagyobb kérdés: ki vagyok én? Már nem az vagyok, aki voltam, ő ott maradt a szülőszobában örökre… De nem vagyok még az, akivé válni fogok, az anya. Egy nagyra nőtt kislány vagyok, akinek a kezébe nyomtak egy játék babát. De még én is csak nemrég születtem. Most ízlelgetem a levegőt, figyelem a fényeket. Beszélni még nem tudok. Jó lenne elmondani, hogy miket érzek, de nincsenek meg rá a szavaim, a fogalmaim. Figyelek, nézek, ismerkedek a világgal. Próbálok szólni az emberekhez, de még azon a furcsa, belső nyelven beszélek, amit senki más nem ért.

Aztán szép lassan megtanulok járni. Megyek, elesek, felkelek, megint megyek. Oda szaladok emberekhez, aztán megijedek tőlük és elbújok. A biztonságot keresem. Csak akkor érzem magam biztonságban, ha megölel az, aki szeret. Ezt a nyelvet ismerem, mást még nem értek.

Ki vagyok én? Az élet rohan, ez a kicsike már nagyon ügyes, nekem egyre inkább tudnom kellene, mit és hogy jó. Vannak dolgok például, amit nem lehet. Ezt meg kell tanulnia. Sír. De most mit csináljak, akkor sem lehet. Meg kell értenie.

Meg kell értenie? Neki? Mi kell neki most? Egy nagy ölelés!

De miért csinálja ezt? És miért nincs két perc nyugta az embernek? Mindig kell valami… Elvárom tőle, hogy értse meg, mi a helyzet, de én nem értem meg őt. Én nem állok mellette, pedig nekem könnyebb átlátni a helyzetet.

Igen, nekem is talpra kell állnom. De a dolgok nem visszafelé mennek. Nem, már soha nem leszek az, aki előtte voltam. De éppen ez a lényeg. Mi a nő lényege? A megújulás. Főnixmadár vagyok. A saját poraimból alakulok újjá.

És mi az anya lényege? Hogy hagyjon békén nyugiban? Nem, a türelem. Mellette állok, szeretem, megvédem minden rossztól. Megvédem a külvilágtól, nem én vagyok a külvilág.

Érdekes, amíg bennem voltál, meg tudtalak védeni. Aztán elhagytál. Akkor hagyjál békén! De nem, te vagy a picikém! Csak meg kell találni az új módot, ahogy meg tudlak védeni. És ez nem más, mint a türelem. Olyan jó érzés a feltétel nélküli elfogadás, szeretet és türelem! 3 és fél évembe került, hogy megtanuljam. És egy betegség kellett hozzá. Először én, hogy átérezzem, milyen is, aztán ő, az én picikém, aki egy hétig szenvedett. Mellette voltam, kivittem, megmostam, segítettem neki a gyógyszerrel. Persze, ez az anya feladata. De most már nem feladat volt. Most ez én vagyok. Anya lettem alhamduliLlah!

És azóta subhanAllah megváltozott minden. Nem mondom, hogy soha nem viszi ki az agyamat, de sokkal türelmesebb lettem. Adok forrócsokit, casa cares reggelit, időt, türelmet, szeretetet. Nem a másik vagyok, hanem az, aki mellette áll. Nem a külvilágot képviselem, hanem segítő kezet adok neki. És látom, hogy nyugodtabb ő is. Biztonságban érzi magát. Jön-megy, mert van egy otthona. Végre van egy anyja alhamduliLlah.

Na és mi a helyzet a nővel? Hát well, a tréning egy része folyik, ruhák, smink, stb. Ez is nagyon fontos, de ez a könnyebb része. Milyen a nő? Milyen a társ, a feleség? Én azt hiszem, az ő lényege is valahol a türelem. És így áll össze a kép. A türelem és az, hogy biztonságban érzi magát. Hogy megbízik a társában. És így még inkább összeáll, mert itt van az a biztonság, amit kapsz, hogy aztán tovább tudd adni.

Ezen a téren is folyik a tréning alhamduliLlah. Olyan helyzetben vagyok, amit nem tudok egyedül megoldani. És alhamduliLlah az előző történésekért (ami miatt akkor természetesen jól kiakadtam), senki mást nem kérhetek meg, csak a társamat. Fontos papírokat kell megtalálni, mint tűt a szénakazalban. Meg kell bíznom benne, hogy megcsinálja, tudnom kell, hogy meg akarja csinálni, hogy ami nekem fontos, az neki is ugyanúgy fontos. Megtanulom inshaAllah így a bizalmat, azt a nyugalmat, hogy igen, ő ott van és számíthatok rá, és az én dolgom számára nem csak egy extra hülyeség, ami fejfájást okoz, hanem egy fontos feladat. A sógornőm ma azt mondta, hogyha én kérek tőlük valamit, ők boldogok, hogy én megbízom bennük. InshaAllah megtanulom, át fogom tudni érezni, hogy Mohamed számára ez ugyanilyen, és hogy a velem kapcsolatos dolgok nem kellemetlen kötelességek, hanem örömmel, szeretettel vállalt kedvességek.

AlhamduliLlah minden helyzetért. Allah tudja, hogy mi a legjobb az embernek. Nekünk valami iszonyú nehéz, és azt gondoljuk, hogy már megint hogy kerülhettünk egy ekkora béna helyzetbe, de pont ezen a helyzeten keresztülmenve leszünk azok, akiknek lennünk kell.

Az igazi anya és igazi nő. Az igazi nő, az igazi anya. Aki képes elfogadni, megérezni a biztonságot, és aki továbbadja, tovább sugározza a nap melegét. És az, aki mindenkinek a türelmet és szeretetet adja, aki tudja, hogy minden rendben van. És aki mindenek előtt Allahban bízik és tudja, hogy minden egy nagy terv részeként történik, hogy mi egymás segítőtársai vagyunk abban, hogy jobb emberek legyünk.

Allah áldja meg az igazi nőket, az igazi férfiakat, és az édes, aranyos, boldog gyerekeket!

Elefánt

Kiakadok másra vagy kiakadok magamra, aztán szépen csendben megnyugszom. Hiába érzem úgy, hogy most megbolondulok, ha ez nem oszthatom meg senkivel, pont ilyen alkalmakkor általában nincs kahraba, vagy nincs senki online, vagy elkezdem mondani valakinek, de az illetőnek sürgősen el kell mennie. És akkor sírok és fohászkodok és megnyugszom, aztán megint sírok és megint fohászkodok és megint megnyugszom és szépen lassan a dolgok a helyükre kerülnek. És mégsem bolondultam meg alhamduliLlah.

Az esetek többségében azért inkább másra akadok ki, nem magamra. És miközben egyedül megpróbálom feldolgozni a dolgot, felvetül bennem egy kérdés: miért fájt ez nekem annyira? És amíg arra vágyom, hogy ha közeli ember bántott meg, vele beszéljem meg, ha egy távolabbi, akkor kiönthessem a szívemet egy közelebbinek, magamban találom meg azokat a gócpontokat, ami az oka lehetett annak, hogy bárki ártatlan véleményével vagy poénjával ennyire a lelkembe gázolt. Ott vannak ezek az évek vagy esetleg élethossz óta megoldatlan kérdések, fájdalmak, feladatok, és ahogy „fővök a levemben”, a kép szépen lassan kitisztul. és alhamduliLlah ezért a helyzetért, mármint hogy nem tudom azonnal elsírni a bánatomat valakinek. Most úgy látszik, erre van szükség, hogy rájöjjek, nem XY a hibás, mert határozott hangnemben közli a véleményét és nem Z mert nem vette észre, hogy az a poén most valahogy annyira nem vicces. Az ok belül van, mélyen a látható dolgok alatt, és szépen lassan inshaAllah felszínre jön.

Egy ilyen dolog a nőiesség/anyaság kérdése. Ez is feljött valamikor a levendulában, és akkor annyira nem is gondolkoztam rajta, mert a másik kérdés foglalkoztatott jobban, a másik szeretete és önmagunk szeretetének a kérdése. Ezzel kapcsolatban is eszembe jutott egyébként valami, és miért is ne osszam meg most veletek? Hiszen itt úgy csapongok, ahogy csak jólesik, ahogy nekem természetesJ Csak lehet egy idő után nem lesz olvasója a blognak.. de hát nem azért írom, hogy valakinek tetsszen, csak leírom, ami bennem van.

Szóval az elefántos kép utáni hozzászólásokból egy idő után azt lehetett kivenni, mintha az önmagunk és a másik szeretete egymás ellentétei lennének. De az jutott az eszembe egy csomó gondolatforgás után, hogy éppen akkor tudjuk a másik hibáit elnézni, a másik felé könyörületesen tekinteni, kiegészíteni, befoldozni egymás hiányosságait, ha előbb magunkat szeretjük. Miért? Mert ha nem szeretem magam, akkor a másiktól várom el, hogy szeressen annyira, hogy az én-el-vagyok-fogadva-érzést mindig biztosítsa számomra. Tehát ebben az esetben neki kell elnézőnek, könyörületesnek, megbocsátónak lennie, hogy minden helyzetemben, minden állapotomban tudassa velem, hogy nincs semmi baj, hogy megért, hogy szeret, hogy nem vagyok gáz. Mit is várok el tőle? Hogy tökéletes legyen. Hogy neki ne legyen rossz napja, hogy ő ne reagáljon rosszul, hogy ő mindig a toppon legyen, ha rólam van szó. Mert mi is történik, ha ő nem Mr. Tökéletes, és én történetesen nem szeretem magam? Félreért valamit, nem a legszebb hangnemben közöl valamit, kiakad, amikor szerintem nem kellene – mindebből én azt fogom leszűrni, hogy nem szeret. Ez egy vákuum, ami magába szív bármit, ami ott van, ami a legközelebb van. Ha én nem vagyok ott magamnak, akkor a vákuum beszippantja a hozzám legközelebb álló embert, és amit ő csinál, úgy értékeli, mintha én magamról mondanám. És mivel nincs mintája a feltétlen szeretetről, minden emberi gyengeséget visszautasításként értékel.

Erre egyetlen megoldás van, egy lépés, amit nem lehet kihagyni. Szeretem és elfogadom magamat. Szeretem magamat feltétel nélkül. Szeretem magamat, nem a jó külső vagy belső tulajdonságaimért, vagy néhány rossz tulajdonság hiányáért, csak azért, mert vagyok. Szeretem magamat, mintha kívülről nézném magamat, ott van ez a testvérem, próbálkozik, nehéz neki, csinál butaságokat, de szeretem… mert szeretem. Szeretem magamat Allahért, ennyi.

Na és most jön a lényeg! Szóval, ha ez már megvan, akkor ha a társam mond egy viccet, ami szerintem nem annyira vicces, mert az egyik fájó pontomon ért, vagy akkora fejjel jön haza, mert el sem tudom képzelni, milyen emberekkel kellett veszekednie, vagy akármilyen emberi hibát elkövet, pont akkor tudom ezekben a helyzetekben befoldozni a hibáit, elnézni neki, pont akkor tudjuk kiegészíteni egymást, ha szeretem magam. Mert ha nem szeretem magam, akkor ilyenkor megsértődök, és azt hiszem, hogy nem szeret.

Ha szeretem magam, akkor tudom őt emberként szeretni, és nem elvárni tőle, hogy egy hibátlan angyal vagy ilyesmi legyen. Mindketten emberek vagyunk, hibázunk, és segítünk egymásnak, elnézzük, könyörületesek vagyunk.

De függetlenek vagyunk egymástól abban az értelemben, hogy a másik problémái nem billentenek ki a lelki egyensúlyomból. Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj nekem, ha neki valami rossz, hanem hogy nem veszem magamra, nem hiszem, hogy velem van baja.

Akinek mindez kínaiul hangzott, mashaAllah, az azt jelenti, hogy neki ezzel nincs problémája. Ő szereti magát, mindig is szerette. Nem gondolom, hogy az ő élete hawaii, nyilván neki más nehézségekkel kell megküzdenie. Ez így van rendjén, milyen unalmas is lenne a világ, ha mindenkinek ugyanaz lenne a baja! Így a szép, így tudunk egymásnak segíteni inshaAllah.

Na a nőiség-anyaság holnapra marad inshaAllahJ

            

Kertépítés kívül-belül

Megtettem az első lépést a tetőteraszhoz alhamduliLlah!

Vettem egy pálmát, egy bougainvilleat és két pici virágot, olyasmi, mint a porcsinrózsa, de vastagabbak a levelei, persze lehet, hogy semmi köze hozzáJ      

AlhamduliLlah, megöntöztem őket és most ott vannak a tetőn!

Sok sok virágot szeretnék, és ki szeretném festeni a falat, meg valamilyen ülő alkalmatosságot is szeretnék, ahhoz még gyűjtöm az ötleteket. InshaAllah nagyon szép lesz!

Hát ez történt most a kinti világban.

Rájöttem, hogy az utazásom leginkább egy belső utazás, ez a napló elsősorban arról szól, hogy mi történik bennem, mint hogy mi történik Yemenben. Ezért elnézést kérek azoktól, akik valamilyen útleírást vártak. Ez inkább az én belső utam magam felé, és őszintén szólva nem nagyon tudom elképzelni, hogy érdekes lehet bárki számára. Inkább olyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” dolog.

A helyzet az is, hogy mivel az országban még nem teljes a közbiztonság, nem nagyon megyek egyedül sehova. Nem mintha egy másik lány vagy egy 13 éves fiú tudna rám vigyázni, de mégis jobb érzés, hogy van mellettem valaki, aki tudja, mi hol van, mi hogy van. Hozzáteszem, jobb érzés nekikJ Én persze mennék mint a meszes (tényleg, kimeszelni a falat a tetőn sem egy utolsó ötlet!), meg sem állnék, másrészt meg persze még nehezemre esik szívességet kérni bárkitől. De ezt is meg kell tanulnom, hiszen az eddigi egyedül-mindent-megcsinálok részben kényszerből volt, persze, hogy jobb mindent társaságban! Szóval most ha megyek, jön velem valaki és így mindenki jól jár, ők nem aggódnak, én meg inshaAllah megtanulok szívességet kérni és elfogadni gombóc nélkül a torkomban. De mégis azt szeretem a legjobban, amikor egyedül megyek, akkor azt érzem, hogy igen, tettem egy lépést, itt vagyok, a hely része vagyok és enyém a hely...  enyém a tér! (láttátok a Cinema Paradiso-t? J)

Voltunk tegnap egy ilyen szabadtéri koncerten, egy parkban volt délután. Aztán következett a Maghreb adhan. Természetesen bemondták, hogy az ima ideje alatt szünetel a buláj, mashaAllah ezen már nem csodálkoztam. Most azon hatódtam meg, hogy egy ember a placc közepén fogott egy műanyagszéket, odaállt mögé, felemelte a kezét és azt mondta: Allahu Akbar! És nem telt bele 2 perc, legalább 50 ember odaállt mögé és imádkoztak. Egyszerűen csodálatos volt látni, hogy itt vannak ezek az emberek, látszólag semmi nem érdekli őket, de ott van az ima fontossága a szívükben. Ott van bennük, hogy Allah előtt meg kell állni ezekben az időpontokban, és ez mindennél fontosabb. Bármilyenek a körülmények.

Aztán voltunk egy étteremben, eddig a kedvencem, már voltunk itt egyszer. Van családoknak hely, ilyen elfüggönyzött boxok vannak, és van külön ladies section, ott külön pincérnő van (általában mindenhol pincérek vannak), és az egész részlegbe nem jönnek be férfiak. A teraszon ültünk, finomat ettünk, friss levegő, no niqabJ.. fantasztikus volt alhamduliLlah! Aztán lementünk a családi részre, ahol játszótér van, és be akartam fejezni Hammoudi fagyiját, de hát elég nehéz belapátolni a fagyit a niqab aláJ.. úgyhogy felfedeztem az ice-cream sodat, az eperfagyira ráöntöttem az epres mirindát, és szívószállal megittam! Nagyon fincsi volt alhamduliLlah!

Na ilyenek történtek velem mostanában. De általában elég csendesen telnek a napok, reggel ovi, aztán általában még visszafekszem, aztán reggeli, ebédcsinálás, takarítás, aztán ima, megyek Hammoudiért, pihenünk és asr után esetleg elmegyünk boltba vagy valahova.

Belül viszont elég vadregényes az utazás…

De erről majd legközelebb inshaAllah.

Penfriends

Tollbarátok. Levelezőtársak. Nektek is volt?

Szegény, az enyémnek nagyon szomorú sorsa volt, én borzalmas levélíró voltam még a papírlevelek idejében. Pedig olyan szép dolog mashaAllah.

Azt hiszem azért nem ment nekem, mert egy szép papírra leírni, hogy mi van veled, az annyira végleges… és én soha nem tudtam határozottan, véglegesen definiálni a helyzetemet. Egyrészt féltem kimondani dolgokat, vagy nem is tudtam, hogy lehet, másrészt viszont éreztem valahol, hogy az élet nem statikus, minden és mindenki mozgásban van benne.

Most ti vagytok a levelezőtársaim. Veletek osztom meg, amit érzek. Csodálatos itt, tényleg mindenki nagyon kedves, de hiányzik, hogy valaki igazán megértsen, hogy valakinek mindent elmondhassak, és egy tükörben lássam magam.

És persze a visszajelzésre is szükség van.

Szóval ha valakinek van kedve, írjatokJ

PusziJ

Csoki és relativitás

SubhanAllah, érdekes, ahogy újra meg újra szembesülök saját korlátoltságommal és meg nem értő voltommal. Ez történik, amikor az ember egy kis részletét fogja a valóságnak, azt kinagyítja, mintha semmi másról nem szólna az élet, és az összes többi aspektust figyelmen kívül hagyja.

Például mi van, ha valaki csokitortát eszik? Finom, omlós tészta, édes, picit keserű krém…nyamiiii! MashaAllah, de jó neki, én is, nekem is!!! És akkor aki ilyen szerencsés helyzetben van, képes, és vannak problémái! Hogy képzeli?

Nem értem, mert semmit nem látok, csak egy csokitortát! Mint a rajzfilmekben, hogy valakinek ilyen dollár jel van a szemében, nekem a csokitorta. Mert az az, ami itt nincs.

Hogy nem értem? Talán nem voltam ott? Talán én boldog voltam? Ok, volt csokitorta alhamduliLlah, de ez és a kávé-tea kivételével minden ehetetlen volt. Ízetlen volt, vagy rossz szájízt hagyott maga után. Rengeteget fizetsz, és nem laksz jól, fáj a hasad, fáj a szíved.

Ez hiányzik? Mert a helyzet az, hogy mindent, vagy semmit.
You can’t get everíthing in this life.

Itt most nincs csokitorta, de egészséges az élet. Friss gyümölcsök, vitamindús zöldségek. Visszaállítják az ember belső egyensúlyát. Ha egészségesen élsz, tudod ki vagy, és tudod, mi a helyzet. Ezért vagyok itt, vitaminos (elvonó) kúránJ.

My way

Ez a legismertebb

http://www.youtube.com/watch?v=G1tGdoA6mCc

Ez a legszebben kifejező

http://www.youtube.com/watch?v=avGAe9EVkjc

Ennek más a mondanivalója, de szerintetek ki lehetne őket hagyni?? J J J

http://www.youtube.com/watch?v=DhmdcKGNwvs

Van olyan, hogy az ember gondol valamit magáról. Aztán kiderül, hogy ő csak egy hal, aki maga körül csak mókusokat látott. Ok, ők fára másznak, de nekem ez nem csak nem megy, nem is tetszik. Ez nem én vagyok. Biztosan félek a magasságtól. Ok, félek. Akkor sem tudom megcsinálni, és nem is akarom.

Úszás? Mi az? (tegyük fel, hogy szegény halacska még valahogy lélegzikJ) Mi?? Ilyet is lehet? Hát ez csodálatos! Ezt meg tudom csinálni, ez tetszik!

Soha nem tetszettek a pampogós emberek. Soha senkinek nem tudtam, nem akartam „na most akkor jól beolvasok, megmondom a frankót”! Ez mit jelent? Valószínűleg félénk, visszahúzódó, konfliktuskerülő ember vagyok, aki gyenge, és nem meri magát vállalni, nem mer konfrontálódni.

Mégis, egész életemben olyan dolgokat csináltam, amihez nem sokan tapsoltak. Nem volt szükségem külső bátorításra, kézfogásra életem legnagyobb döntéseinél, sőt, legtöbbször kevesen, vagy szinte senki nem támogatott. (természetesen tisztelet a kivételnekJ)

Most akkor gyenge vagyok, vagy erős?

Itt a házban nem hangzik el egy udvariatlan szó. Mégis, mindenki kifejezi az akaratát, nem szűnnek meg létezni.

Lehet így is. A kulcsszó azt hiszem, a tisztelet. Nem az a két lehetőség, hogy megszüntetjük a másikat, vagy megszüntetjük magunkat. Asszem ezt írtam valamikor valakinek a női szerepeket boncolgatva. Az egyik nem tetszett, ordítani, beszólni az az abszolút no way számomra, maradt akkor a másik példa, amikor is az ember megpróbálja eltűntetni magát a föld felszínéről… ennek meg nem sok értelme van.

De van harmadik lehetőség. Harmadik út. Amikor tisztelem a másikat, nem bántom meg, és ami ennek alapfeltétele: jót feltételezek róla. Mert ha beszólok, akkor én őt egy rossz embernek látom, akkor elhiszem, hogy amit csinál, azt úgy is érti, ahogy nekem tűnik.

De én nem akarom elhinni.

És alhamduliLlah jól is teszem, jól is tettem.

A plusz, amit itt megtanulhatok, hogy tisztelem magamat is annyira, hogy fontos nekem, mit szeretnék. Tisztelem őt is, és szeretem, és tudom, hogy jót akar. Csak tudatni kell vele, hogy teheti ezt meg. És ez a harmonikus élet feltétele egy házasságba, egy nagy családban, egy közösségben, az egész társadalomban. Hogy tudjuk, mindannyian jót akarunk, és kedvesen, szeretettel közöljük egymással, hogy hogyan lehetne jobb.

Ez már tetszik. Úszom a tengeremben alhamduliLlahJ.

Érdekességek - semmi sem tökéletes

Miután kezdtem realizálni, hogy ez a blog már nem is igazán Yemenről szól, sokkal inkább rólam, szeretnék megosztani veletek néhány érdekes szokást, ahogy az itteniek élnek.

Ezekkel is úgy szembesül az ember, hogy először a fejében jól megmondja a magáét, hogy ezt márpedig nem így kell, hanem úgy, és utána elgondolkodik.

Miért is gondolom, hogy ez így jó?

A legtöbb esetben semmi másért, csak mert harminc éven keresztül ebben éltem, ezt láttam magam körül. Nem akarom egyébként letagadni a koromat, azért 30 év, mert 4 évig nem itt éltemJ. Vagyis ott…J

Igen, szóval láttam dolgokat magam körül, megszoktam, már nem is kérdőjelezem meg, hogy miért van ez így – pedig sokszor nekem sem volt jó. De nem volt más választás, ott mindenki így él, egy fecske nem csinál nyarat, főleg, ha a meleg levegő egyre inkább elillan a szárnyai alól…

Egy ilyen dolog például a betegség.

A beteg el van különítve, az elidegenedett társadalom talált egy szuper kifogást, hogy miért hagyja magára azt, akinek a legnagyobb szüksége lenne a segítségre – a fertőzés!

És maga a beteg is így gondolja, a lakás a feje tetején áll, a gyerekek nyávognak, képtelen vagyok bármire, púp vagyok az emberiség hátán, ne zavarjuk egymást, hagyjatok egyedül szenvedni. Talán 10, 15 éve muszlimok vagyunk, és megtanultuk, hogy a beteg látogatásának mekkora jutalma van, hogy hetvenezer angyal fohászkodik egész nap azért, aki meglátogat egy beteget, de ez az elkülönítés sokkal mélyebben belénk épült. Hiszen hogy kezdődött az életünk? Kijöttünk a biztonságos melegből, azonnal fürdetés, mérés, öltöztetés – és csecsemőosztály. Elkülönítés. Elidegenítés. És ha az édesanyámtól el vagyok idegenítve, hogy kerülhetnék bárkivel olyan közel, hogy betegként, a legrosszabb állapotomban találkozzak vele?

Volt régen egy angol tanítványom, családanya. Borzalmas körülmények közül jött, a szülei alkoholisták voltak, ennek ellenére ő a maga módján igyekezett rendes családot létrehozni.

Az iskolai menzáról rendelt ebédet. A gyerekek ott ettek, de ő magának is. Csodálkoztam, miért, otthon van, ráérne főzni, azt ehetne, amit akar.

Azt mondta, neki ez a „hazai”. Az anyja soha nem főzött, neki a menza kaja jelentette az életében a biztonságot, az állandóságot.

Annyira tudunk ragaszkodni dolgokhoz, nem azért, mert jók, hanem mert megszoktuk őket, mert nekünk biztonságérzetünk van velük kapcsolatban. Egy gyerek ösztönösen biztonságban érzi magát a fitra miatt. A szüleit a legjobb szülőknek látja, olyanoknak, amilyeneknek lenniük kellene. Az otthona a világ közepe, akármilyen, de oda kell „haza” menni.

Csodálatos ez a képesség, és jó, ha meg tudunk belőle őrizni valamit. Azt, hogy elfogadjuk, amiben vagyunk, és nem tiltakozunk a tények ellen. Azt, hogy szeretjük, akikkel vagyunk, és nem kritizáljuk őket.

De az a biztonságérzet belőlünk jön, az mi vagyunk. Nem az a hely volt annyira jó, hanem én fogadtam el azt teljesen és ezért jól éreztem magam. Nem az az ember volt hibátlan, hanem én szerettem őt úgy, ahogy van, és ezért boldog voltam vele.

Megint hova jutottunk – Én+Te kapcsolatban van a kisgyerek a körülötte lévő világgal, emberekkel, azért boldog. Mi meg Én+Az kapcsolatban igyekszünk megmondani mindennek és mindenkinek, hogy hogy kellene működniük.

Például a beteg maradjon otthon és nyögjön. Nem mintha mi jól éreznénk magunkat, amikor hasonló helyzetben vagyunk, de ezt szoktuk meg, el sem tudjuk képzelni, hogy lehetne máshogy is. Sokszor egyébként pont ez a baj: az emberek nem rossz döntéseket hoznak, csak nincs előttük felkínálva a több lehetőség. Nem is tudják, hogy dönthetnek. Olyan zárt világban élnek, és erre még rá is tesz egy lapáttal a csalódottak elbátortalanítása.

Itt van a szomszéd szobában a sógornőm. Meg a négy gyereke. Messze laknak, ritkán jönnek. Megérkezett, szenvedő arccal levette az utcai ruháját, és lefeküdt az ágyba.

Első gondolatom persze mi volt? Aki ilyen állapotban van, az minek megy el otthonról? Aztán elkezdtek forogni a fogaskerekek: és a gyerekek szedjék szét a házat? És ki ad nekik enni? És neki? Ott ettünk abban a szobába mindannyian, ő közben az ágyban feküdt. Alsó-felső szomszédok, mindenki ott volt. „De egy betegnek csendre és nyugalomra van szüksége!” Igen? Nekem személy szerint mikor volt utoljára csendre és nyugalomra szükségem? Hiszen pont ezért vagyok itt – elég volt a csendből és a nyugalombólJ!

A másik sógornőmről már korábban akartam írni. Ő itt volt a két gyerekével, mikor mi megjöttünk. Kb. egy hónapig. Kiderült, hogy összeveszett a férjével, azért van itt. Valami kis dolgon vesztek össze, de elég nagy bőrönddel jött. Nekem az volt a furcsa, hogyha probléma van, az elmenés úgy tűnik, mintha csak felnagyítaná a bajt.

Közben partykra járt, vidámparkba a gyerekekkel, láthatóan a legnagyobb problémája az volt, ha a kisfia kiborította a kaját, de persze ezt is lightosan vette. Persze nyilván a belső problémáit egy most megismert rokonnak fogja elmesélni, akivel nincs is igazán közös nyelve. De ha csak véletlenül eszembe jut valami abból a néhány borzalmas órából, amikor mi össze voltunk veszve a férjemmel, hát, én nem így néztem ki. Mondjuk nem is vagyok egy pókerarc.

De a sógornőm amikor partyra ment, akkor partyra ment, amikor beszélgetett, akkor beszélgetett, élte az életét, és várta, mikor jön a férje békülni.

És jött.

Mert itt ez a szokás, a feleség elmegy az anyukájához, és a férjnek kell jönnie kezdeményezni a békülést. Többször leültek Mohameddel a férfi nappaliban, és beszéltek. Utoljára majdnem fél napig itt volt. Persze Mohamed közben többször a húgát is kezelésbe vette.

Aztán pár nappal később, Mohamed már itt sem volt, a sógornőm hajat, sminket csinált, szépen felöltözött, és leült. Nem ment sehova, várt.

Aztán jött a férje, fogta a bőröndöt, és ő, mint egy menyasszony elindult új élete felé, boldog mosollyal az arcán.

Allah kösse össze őket a jóban!

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez így jó, vagy jobb, csak hogy így is lehet. És milyen szép, hogy ilyen változatos az élet alhamduliLlah!

Semmi sem tökéletes

Nincs egy hely a földön, ahol minden csodálatos, és így is van jól. Természetes, hogy amit emberek csinálnak, az a rendszer, az a társadalom nem lehet tökéletes. Van benne jó és rossz.

Most leírok néhány negatívumot, hogy lássátok, nem vagyok elfogultJ. Bár subhanAllah, én is ugyanazt láttam a tévében, mint mindenki (koszos utcák – tényleg koszosak, rosszul öltözött emberek, lepukkant házak), és én is meghallgattam a jemeni és más közel-keleti feleségek rémtörténeteit, és nem vártam, hogy na, most majd milyen szuper helyre megyek. Meg akartam tanulni arabul, és változást kerestem az életemben.

De mikor idejöttem, egy olya csodálatos világ tárult fel előttem, és olyan nyugalom szállt meg, amit előtte elképzelni sem tudtam. Soha nem vártam, hogy valahol a világon még egyszer otthon fogom érezni magamat, gondoltam, annak már vége, inshaAllah majd a Paradicsomban, ezen kell dolgozni az életben és kész.

És mondom, itt sem minden tökéletes – mint ahogy valószínűleg Olaszországban meg Dél-Franciaországban sem az, de úgy érzem, kinyílik egy út. És hogy itt a külvilág nem úgy inspirál, hogy vagy egyedül megőrzöd magad, vagy tönkremész, hanem kapok külső segítséget is.

Na de térjünk vissza a negatívumokhoz… Juli’s trying to be negativeJ…I can unfortunately, dont worry…J

Az egyik a telefonbetyárok. Ismeretlen számról hívnak éjjel, és fogalmam sincs, miket mondanak. Valószínűleg jobb is. Amíg Mohamed itt volt, elküldte őket a francba, keresetlen szavakkal. Aztán egyszer Gidda Maryam szólt a telefonba a lehető legmélyebb hangon, az se hívott többet. De tegnap éjjel például vagy nyolcszor hívott valamilyen őrült éjfél és három között. kinyomtam, hagytam fogyni a pénzét, felvettem-letettem, semmi nem használt. Azon kezdtem gondolkodni, hogy írok neki angolul – bár valószínűleg nem tud – hogy go and get a life, mit akar, 34 éves vagyok, házas, hagyjon aludni, mert reggel fél hétkor fel kell kelnem, hogy a kisfiamat oviba vigyem. Azt nem értem, hogy honnan lehetnek biztosak benne, hogy nem 60 éves vagyok és 100 kiló? Bár lehet hogy így is az anyjuk lehetnék…

Na a másik egy kicsit nehezebb. A víz.

Nagy tartályokban van a ház előtt, abba kell megvenni, aztán a motor felnyomja a csövekbe, persze akkor, amikor van kahraba.

A víz úgy szokott elfogyni, hogy „jé, nincs víz”. És akkor a sógorom telefonál a vizeseknek, és akkor hozzák a vizet. Kivéve, ha péntek van, mert akkor nem jönnek. Aztán hétfőn, vagyis szombaton meg akkor intéződik az egész, amikor vége a munkaidőnek. Szóval virtuálisan – és sajnos nem csak virtuálisan – lehetséges, hogy kb. 3 napig nincs víz.

Azért idegesítő az egész, mert ez nem külső probléma. Mi tehetünk ellene. Szép dolog a türelem, de épp elég, ha a nem tőlünk függő dolgokban türelmesek vagyunk. De ha tehetünk valamit, miért nem tesszük meg? Meg lehet nézni, hogy mennyi víz van a tartályban. Ha kevés, lehet szólni a vizeseknek, hogy jöjjenek mondjuk fél nap múlva.

Nem csak ott állunk megfürödve, pontosabban fürdés nélkül, esetleg lavórban, hideg vízzel, már ha van elég víz a lavórokban, vödrökben…

..va beh.. pazienzaJ

És akkor jön a következő feladat…

Egy kis kérés…

Drágáim, nagyon köszönöm a sok pozitív visszajelzést, nagyon sokat jelent ez nekemJ

Ezt a módot választottam, hogy a legtöbbeteknek a legtöbbet tudjam magamról elmondani, hogy ne szakadjunk el, sőt, hogy közelebb kerüljünk a távolság ellenére és új barátságok is szülessenek. AlhamduliLlah, úgy érzem, ez így is lett.

Az internet ugyanakkor egy hatalmas nyilvánosság, és elvileg bárki bármit elolvashat, kimásolhat, egészében, részében, ahogy eszébe jut. De magamból indulva ki, én sem szoktam akárkinek a blogját olvasgatni. De ha véletlenül rátalálnék egyre, ami felkelti az érdeklődésemet, megpróbálnám elképzelni azt az embert, egészében nézni azt, amit írt, egy képet alkotni róla, hogy ki is ő, mi is lehet a fejében.

Nagyon jól esik, ha valaki olyan nagyon megtiszteli ezt a szerény írást, hogy utal, hivatkozik rá. Tudom, hogy minden lehetséges, ha valaki megjelenik a nyilvánosság előtt, hogy olyan helyeken találkozik az írásával, ahol egyáltalán nem várta volna. Valamikor pl. fordítottam néhány ember fordulópontjairól az életben „Szívhez szóló történetek”címmel. Néhány évvel később a facebookon valakinél, akit csak onnan ismerek, megtaláltam az egyik történet felét. A történetnek persze így nem volt se füle se farka, értelmetlen volt, addig jutott el szegény főszereplő, hogy belekerült egy nagy bonyodalombaJ. Írtam a testvérünknek, hogy honnan jutott ehhez hozzá, mondta, hogy valahol olvasta, de nem igazán emlékezett rá. Mondtam, hogyha már ezt feltette, tegye fel a második felét is, elküldtem neki.

Drágáim, nem akarok erre sok időt vesztegetni, kérni szeretnék valamit.

Ha meg szeretnétek osztani valamit ebből a blogból, légyszi ne kicopyzzátok, hanem tegyétek fel a linket, hogy az olvasónak lehetősége legyen valamilyen egységes képet kapnia az egészről. Nekem ezek az életem mozaikdarabkái, és furcsán érezném magam, ha valakinek a fejében egy Picasso-képként jelennék megJ. Tudom, hogy bármi megtörténhet, de titeket ismerlek, titeket szeretlek, bennetek bízom.

Nagyon szépen köszönöm, Allah áldjon meg titeket.

És akkor fasten your seatbelt, irány vissza Yemen!

Adhan

Az adhan-koncertről még nem írtam, már ha szabad ilyet mondani. Minden imaidő alkalmával megcsodálhatjuk, de a legjobban a Fajr imakor lehet hallani, mert akkor minden csendes. Először az egyik mecset, aztán a másik, aztán egy harmadik, nem is tudod, hol van itt a közelben ennyi mecset, de mindenhonnan, minden irányból jön, árad a hang, az imára hívás, különböző hangszíneken, különböző stílusokban, pár másodperc különbséggel.

Allaahu Akbar, Allaahu Akbar!

A hang betölti a teret, a fülünket, a szívünket.

Lehetetlen, hogy akik így fordulnak Allahhoz napjában ötször, Allah ne hallgassa meg őket… inshaAllah!

Szerepálmok

Nem, nem tervezem, hogy „jó muszlim színésznő„ legyek majd ha beköszönt a muszlim társadalomJ.

De mindannyiunknak vannak  tervei vagy inkább álmai, elképzelései önmagáról, egy kép, amilyennek a legszebbnek, legjobbnak látja magát.

Azt hiszem, az egyik legkeményebb pont (vagy legalábbis nekem most az, mert mindenkinek éppen az a legnehezebb, amiben van), amikor ezt az elképzelést is megpróbáljuk keresztülpasszírozni az iszlám szűrőjén.

Kedves nem muszlim olvasók, na ez most jó félelmetesnek tűnhetettJ Természetesen nem arról van szó, hogy legyünk mások, hogy más elképzeléseknek, ideáloknak akarjunk megfelelni, mint amit belül jónak látunk. Az iszlámot úgy is meg lehet fogalmazni, mint utunk önmagunk felé.

De hányszor fordult elő az életünkben, hogy hoztunk egy jól megrágott, helyesnek tetsző döntést, és kiderült, hogy nem, ez nem én vagyok. Vagy hogy belekerültünk valamibe, amit totál nem akartunk, és akkor lettünk igazán boldogok.

A Koránban is benne van valami ehhez hasonló, hogy lehet, hogy szerettek valamit, de az nem jó nektek, és lehet, hogy nem akartok valamit, de az jó nektek, Allah tudja és ti nem tudjátok. És hiába az ego, a tapasztalat, az önismeret, a biztos megérzés – bármelyikünk bármikor belekerülhet ehhez hasonló helyzetbe.

De menjünk egy kicsit vissza – hogy jönnek ide a szerepmodellek?

Én azt hiszem, hogy biztos ezután is bele fogok kerülni millió egy olyan helyzetbe, hogy valamit akarok, de aztán tudatva van velem, hogy ezt most nem kéne. De ha a szerepálmainkat jobban választjuk meg, lehet, hogy könnyebb elfogadni a jó irányba való vezetést.

És hogy lehet jól megválasztani azt, ami szeretnék lenni? Nem csak belülről jön?

Belülről jön, ez biztos, csak nem mindegy, honnan.

Valahol az a kérdés, hogy nézünk magunkra.

Egy egésznek tekintem magamat, akit a Teremtője minden szükségessel ellát, vagy fél embernek érzem magam, akit más kell, hogy teljessé tegyen.

Mi az, ami nekem hiányzik? Hol van a másik helye? Szükségem van rá ahhoz, hogy önmagam legyek? Miért? Mi az, amit ő biztosít, amit én egyedül nem tudok?

Azt hiszem, megint ugyanoda jutottunk.

Szükségem van a társamra, hogy biztosítsa nekem azt az érzést, hogy szeretve vagyok, hogy el vagyok fogadva. Hogy tudassa velem, hiányzom, hogy fontos vagyok. Biztosítás, bizonyíték, igazolás. Más papírokkal próbálja bizonyítani a saját létjogosultságát, nekem bizonyítsa be a másik, hogy lehet engem szeretni.

Ezt érzem. És akkor milyen szeretnék lenni? Valami menő csaj, aki után fut a pasi és totál odavan.

Igen, ez van bennem. De miből származik? Honnan jön ez az érzés, ez a vágy?

Abból, hogy azt hiszem, nem vagyok szeretve, nem vagyok elfogadva, ha valaki bebizonyítaná az ellenkezőjét, akkor lennék boldog.

És akkor belekerülök egy helyzetbe, amikor a bizonyítás igen nehézkesen megy. Hát, a postagalambot biztos lelövik útközben, elég sok puskaporos terület fölött kell szegénynek elrepülnie, meg hát a facebook meg a skype nem mindenkinek lételeme, főleg, ha örül, hogy él. De persze most valahol bekapcsolódik a fejemben egy magnószalag – pedig már rég kiment a divatból – hogy ha tényleg hiányoznék neki, akkor találna rá módot, tehát nem hiányzom neki, tehát nem szeret, tehát engem nem lehet szeretni, tehát nekem nincs létjogosultságom. Na hát ez tényleg kiment a divatból.

Ok, nem vagyok Imperatrice. Ő az iráni sah első felesége volt, nem lehetett gyereke, de kellett a trónörökös, akkor a sah felajánlotta, hogy elvesz egy nőt csak ideiglenes házassággal (mert náluk ilyesmi is van), csak hogy legyen trónörökös. A nő nem egyezett bele, inkább otthagyta az egész kócerájt. De a pasi utána még tök sokáig kereste, meg állítólag egész életében őt szerette… Ez most csak eszembe jutott, hogy a későbbi trónörökös, a következő imperatrice fia, most vmi 50 éves, valahol Amerikában él, asszem mérnök, és soha nem lett sah. Ennyi értelme volt az egésznek…

Well, szóval én valamikor kitaláltam magamnak ezt az imperatricét, aztán fél évvel később hozzámentem Mohamed YassinhozJ. Az útmutatás, az élet, ami szebb, mint az elképzeléseink.

Ennél a döntésnél már magasröptűbb szerepmodelljeim voltak – a Próféta szallallahu alaihi wa szallam feleségei, akik igyekeztek elfogadással, szeretettel, kedvességgel, megértéssel viszonyulni egymás és a férjük felé. Akkor azt tudtam mondani: nem lesz könnyű, de lehetséges. A legjobb nők a példáim – rájuk akarok hasonlítani.

Mikor sikerült? Amikor Allah tetszését tartottam szem előtt.

Mikor nem? Amikor nem éreztem magam teljesnek. Amikor a létjogosultságom igazolását kívülről vártam. És ha nem kaptam meg, ha nem kaptam annyi szeretet, figyelmet, amennyit szerettem volna, akkor úgy éreztem, meg van kérdőjelezve a helyzetem, a helyem a világban, az életem.

Kérdőjelet tettem a pont helyett.

A létem megkérdőjelezését láttam ott, ahol csak egy még nemesebb feladat várt rám.

Ezért kérdeztem: akarjuk-e a nemes feladatokat?

Amikor elképzeljük magunkat a legszebbnek, legjobbnak, stb., azt akarjuk látni, hogy a hiányainkat kívülről bepótolják, vagy egy nagy, szép, nemes feladatot látunk magunk előtt?

Úgy is lehet mondani: itt akarunk boldogok, pontosabban boldoggá tettek lenni, vagy fontosabb nekünk a túlvilági boldogság?

Félember vagyok, aki önmagában nem teljes, csak más teheti teljessé, vagy itt vagyok, teljes vagyok, Te teremtettél Istenem, mit akarsz, hogy tegyek?

Én akarom jobban tudni, hogy mi jó nekem, vagy átengedem Annak, Aki megalkotott, hogy odavezessen a következő hegyhez, hogy megmásszam, a következő feladat elé, amely megnemesíthet?

3 napig nem volt víz.

A kisfiam!

Nem tudtam kimosni a ruháit. Beteg volt. Rohangáltam fel-alá…

A férjem…

SubhanAllah!!!

Mert Allah ezt parancsolta… igen, azért hagyott itt minket… ahol nincs víz…! igen, tudom inshaAllah nem lesz semmi baj…

Na ezt nem gondoltam volna.

Nem gondoltam volna magamnak ilyen nemes szerepmodellt, nem éreztem volna magam méltónak… de hogy őszinte legyek, nem is szívesen választottam volna…

Hagar

Egy próféta felesége, egy próféta édesanyja, alaihimu sszalam. Az Allahban való teljes hit, és az Allahért a férjében való kételkedés nélküli bizalom példaképe. A legcsodálatosabb város megalapítója. A tudat, hogy Allah segíteni fog, de itt a földön nekünk mindent meg kell tennünk. Ezt mind megtanulhatjuk tőle.

Nem, az ő élete nem arról szólt, hogy a férje futott volna utána, hogy nem tudott nélküle élni. Azt hogy mennyire szerette, csodálta, azt nem tudjuk. A Korán az emberekre tartozó dolgokról beszél, arról, amiből tanulhatunk.

Megtanulhatjuk, hogy ilyen van. Hogy egy férfi annyira bízik Allahban, hogy elviszi a feleségét és a kisfiát a sivatag kellős közepébe, és tudja, hogy Allah gondoskodni fog róluk. Hogy egy nő annyira bízik Allahban, hogy miután a férje otthagyta a sivatag közepén, képes őt szeretni és bízni benne. Nem azt nézi, hogy mit tett érte, hogy mennyire bizonyította be, hogy szereti. Tudja, hogy Allah megírta, hogy ők együtt legyenek, hogy ők egy pár legyenek. És ez így van, ezen nem változtathat semmi.

Az ő életük nem romantikus sétákról, gyertyafényes vacsorákról szólt. Az ő életük annak a példája, hogy teszik, amit Allah parancsolt és tudják, hogy az a legjobb.

És hogy a Paradicsomban mennyi boldogság várja őket ezért? Ezt csak Allah tudja…

Nem, sokkal kényelmesebb, könnyebb szerepmodellt akartam…

Távol tartjuk magunktól a nagy embereket, feltesszük őket a magas polcra, hogy meg se kelljen próbálnunk hasonlítani hozzájuk.

De aztán ott vagy egy helyzetben, ami félelmetesen hasonlít valamire… és akkor nincs választás. Meg kell próbálni inshaAllah.

Valaki és Valami

Találtam egy csodaszép idézetet a facebookon, biztosan többen belefutottatok. Így szól: Az embereket kell szeretni, a dolgokat pedig használni. A probléma ott kezdődik, amikor a dolgokat szeretjük, az embereket pedig használjuk.

Elgondolkodtató.

Azt hiszem, valahol ez az egész északi-nyugati világ problémája. És a tragédiája.

Átgázolunk embereken, felhasználjuk őket, anyagi haszonért, pozícióért, stb.

Persze ránk, akik ezt a blogot olvassák, ez biztosan nem áll, mi kedves aranyos emberek vagyunk, akik akarattal nem ártunk senkinekJ

Ez igaz.                                      

De soha nem volt még olyan, hogy Valamit meg kellett csinálni, és ezért Valakivel minősíthetetlenül beszéltünk? Vagy idegesek voltunk Valami miatt, és ezért nem volt nekünk fontos, hogy Valaki hogy érzi magát? Vagy Valamit csak így lehet csinálni, máshogy nem, és ezt Valakinek igenis meg kell értenie? Vagy Valaki elszúrt Valamit, és ezért elküldtük Kenyába?

Én sajnos a saját életemből mindegyikre tudnék több példát is hozni.

Azt hiszem, ezen a téren is sok tanulnivalónk van a „harmadik világtól”. Lehet, sőt biztos, hogy itt lassabban mennek a dolgok, és messze nem gondolom, hogy az, hogy a szemetet majd „bokra” (maňana) viszik el, az jó. (Asszem ez inkább városvezetési kérdés).

De eddig legalábbis úgy látom, hogy itt az embernek, a személyiségnek nagyobb értéke van. Megadják egymásnak a méltóságot, a tiszteletet. Ha megkérsz valakit valamire, nem jársz a nyakára, hogy és megvan-e már. Lehet, hogy így később lesz kész, de nem marad senkiben rossz szájíz. Ha valaki késik 10 percet (fél órát), nem fogadod kiakadt fejjel, hanem elfogadod, megérted, és megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Mert végül is tényleg, mi történt?  Lehet, hogy azt a fél órát hasznosabban is fel lehetett volna használni, de ha kiakadunk, az sokkal tovább tart, és mindenkinek csak rosszabb. (és nem azért mondom ezt, mert én is notorius késő vagyok, az itteniek túltesznek rajtam J)  És megint: miért akadtam ki? Mert annyi volt a fejemben, hogy én mit akartam csinálni. Nem gondoltam rá, hogy a másik éppen jön keresztül a forgalmon. Vagy éppen volt egy fontos telefonja, és fél kézzel öltözött. Vagy csak nem tudta, mit vegyen fel J. Velem ilyesmi sosem fordult elő? Meg persze minimum 70 kifogás…

Az embert meglátni az időben, a helyzetben, a feladatban. Hiszen fontosabb az ember, mint az idő, mint a helyzet, mint a feladat. Fontosabb a valaki, mint a valami. Fontosabb vagy a kanapénál, nem baj, ha leeszed… egyél csak nyugodtan, kicsikém.

És ha időben utaztunk, utazzunk térben is.

Igen, ezt most meg kell beszélni, de Te hogy vagy? Mit jelent ez neked? Hogy érzed magad most? Mitől éreznéd, hogy tovább lépsz? Milyen feladatnál érzed, hogy neked való? Hogyan tudnánk segíteni? Csináljuk együtt, jó?

Milyen szép lenne, ha ezek a kérdések elhangoznának a megfelelő helyeken! Igen tudom, rohanunk… de a nagy rohanásban elveszünk. Elfelejtjük, hol vagyunk, miért vagyunk, kik vagyunk.

Álljunk meg egy percre. Vegyünk egy mély levegőt, nézzünk egymás szemébe, fogjuk meg egymás kezét. Ez az igazi testvériség.

És most mehetünk. De nem úgy, mint eddig, őrülten rohanva, magunkat sem utolérve. Együtt, közösen. Hangoljuk össze teendőinket, segítsünk egymásnak, adjunk egymásnak ötleteket akár a leghétköznapibb dologban. Menjünk együtt vásárolni, segítsünk egymásnak takarítani.

Ha egy projecten két ember dolgozik, akkor az egész sokkal kellemesebb, és a testvériséget is erősíti.

Igen, tudom, nekem hiányzik az ikertesóm. Meg a tesóm. Meg az összes tesóm J.

De mikor közel voltatok, akkor is hiányoztatok.

Itt létezik. Mint mikor „fiatalok” voltunk… (most is azok vagyunk, csak máshogy J).

Ooo, do you remember, when we were young we just had fun…

http://www.youtube.com/watch?v=Uq4ErzpEWPI&feature=artistob&playnext=1&list=TLqvGMiw_lwZg

Hazakíséri az egyik a másikat, aztán a másik az egyiket, aztán az egyik a másikat, és így tovább. Kisminkeljük egymást és senkit nem érdekel, ki kinek a sminkjéből használt. Összeadjuk egymásnak az outfitot, akár 3 ember kiegészítőiből is. Persze, ezek kis dolgok, de annyit adnak az embernek.

Hogy van ilyesmire időnk? A gyerekek együtt játszanak egész nap. Együtt vannak. Együtt vagyunk.

Olyan lesz, mintha visszamennénk a középiskolába (vagy előtte, vagy utána), amikor a legnagyobb barátságainkban éltünk, még az első csalódások, elszakadások előtt, ami rendszerint valami fiú miatt következett be. Lehet, egyébként itt ez a barátság éppen ezért tudott fennmaradni, mert az ilyen dolgok teljesen máshogy történnek. De most ilyesmitől nekünk sem kell félnünk, férjes asszonyok vagyunk alhamduliLlah.

De lelkünkben most is fiatal lányok vagyunk, bizalommal és szeretettel egymás iránt, megosztjuk, amink van, együtt vagyunk, testvérek vagyunk.

Hogy is volt? Untubu?

Megcsinálták ezt a filmet. Miért?

Nem jöttek még rá, hogy akárhogy próbálják befeketíteni az iszlámot, a Prófétát szallallahu alaihi wa szallam, csak az ellenkezőt érik el?

Ez megy 11 éve. Illetve 1400 valahány éve. Elmondják az iszlámot, a muszlimokat mindenféle rossznak, az emberek utánanéznek, és rájönnek, hogy hazugság, és muszlimok lesznek.

Provokáció, tiltakozás. Tömegbe lövés, már megint mit csinálnak.

Mit csinálunk? Nem, nekünk nem mindegy. Eddig sem volt, ezután sem lesz.

Már megint mit csinálunk? Már megint mit csinálnak? Miért fáj nekik ennyire? Soha nem értettem, ha valakinek valami nem tetszik, minek foglalkozik vele? Miért nem foglalkozik olyan dolgokkal, amitől jól érzi magát? Nem kell mindenkinek muszlimnak lennie, élje az életét boldogan ahogy szeretné.

Én sem állok neki filmet forgatni mondjuk Buddha életéről, ami befeketíti őt. Nekem rögtön az jut az eszembe, hogy mennyi minden szépet is mondott, mennyi mindenben igaza volt. Ok, néhány dologban elcsúszott. De vajon azt ő mondta? Honnan tudjam, hogy valójában mit mondott? Honnan tudjam, hogy ami fennmaradt, az mennyire hiteles? És tegyük fel, igen. Hát éljen ő és a követői ahogy akarnak, én meg úgy, ahogy én akarok! Lakum dinukum, wa lia dín. Mi közöm hozzá?

Igen, sokan lettek muszlimok úgy, hogy olvastak a Próféta szallallahu alaihi wa szallam életéről. Köztük én is alhamduliLlah. Lehet, ezt a folyamatot akarták megállítani egy negatív propagandával. Egy film, képek, hangok, érzések, amelyek beivódnak a tudatalattiba, és nehezen lehet őket kimozdítani.

De az iszlám ezt a challenget is vállalja. Az iszlám nem csak érzések, hangulatok. Az iszlám tények. A Próféta szallallahu alaihi wa szallam élete tettek, elhangzott és dokumentált mondatok. Minden részlete fennmaradt, lehetetlen félreérteni. Lehetetlen félremagyarázni, csak akkor, ha a tettek egy részét kihagyják, az elhangzott szavak egy részét hazugságra cserélik.

De az emberek utána fognak nézni. Miért még mindig az iszlám a leggyorsabban növekvő vallás, ha ilyen a prófétájuk? És akkor megtudják. És kinyílik a szívük az igazság felé. Kinyílik előttük egy új világ, kisüt a nap az életükben. 

Igen, létezik a jó. Létezik az igazság. Létezhet az igazságos társadalom. Létezett egy igazságos vezető. És létezhet a jó a mi életünkben is. Lehetünk mi is jók. A mi életünkben is kisüthet a nap. Az élet lehet szép, a család lehet biztonságot adó, a házasság lehet önzetlen, a barátság lehet testvériség.

Létezhet az olyan társadalom, amely nem hazugságra, bűnre, egymás tönkretételére épül. Mindez értelmetlen. Nem kell az embernek kidobnia magát a kukába. Nem kell magunkat és egymást bántani. Az nem vezet sehova.

Igen, ha ezt sokan felismernék, ha mindenki felismerné, akkor sok minden megváltozna. Tönkremenne az alkoholgyártás és a drogipar. Tönkremennének a szerencsejátékból élők. Tönkremennének a gyógyszergyárak nagy része, amelyek a depresszió kezelésére és kialakítására jöttek létre.

A filmipar megváltozna, végre a valódi kifejezőképesség számítana a színésznőknél, és nem egyéb képességek.

Az uszodákban a nyitva tartás megváltozna, lennének női illetve férfi napok vagy időszakok. A sportruházat és egyáltalán a divatipar fellendülne. Lenne külön kinti illetve benti viselet. Ha valaki nőiesebb akar lenni, nem fog kelleni rögtön levetkőzni, vagy ha valakinek a szerényebb stílus áll közelebb a személyiségéhez, nem fog kelleni úgy kinézni mint egy fiú vagy mint egy könyvmoly. Mindenki megtalálhatja azt az öltözködést, amivel valóban kifejezheti személyiségét, kompromisszumok nélkül, kint is és bent is. Éttermekben, rendezvénytermekben lehetőség lenne külön női partykat tartani.

Igen, egy más világ. Egy szép világ. Tudjuk, hogy valamikor megvalósul inshaAllah. Élni fogunk még akkor? Vagy a gyerekeink? Az unokáink?

Ezt nem tudjuk. De tegyünk meg mindent, hogy nekik – és nekünk is – jobb legyen. Itt és a Túlvilágon.