Az aroosah

Több esküvőn voltam már, szebbeken és kevésbé szépeken is, a menyasszony mindenhol csodálatos volt, mint egy igazi hercegnő.

Nem lepődök meg rajta, de mindig egy szép élmény.

Ma nem esküvőn voltam, csak egy sima vacsorán egy családnál, ők is rokonok. Az egyik lány mutatott egy fényképalbumot. A húga esküvői képei voltak. Ő is természetesen egy csodálatos hercegnő volt. Aztán alighogy befejeztük az album nézegetését, belépett életnagyságban a menyasszony. Bár csak pár percig néztük az albumot, olyan érzésem volt, mint mikor egy facebook friend ott áll hirtelen előtted, vagy mikor megérkezel egy helyre, amit milliószor láttál a tévében. És most tényleg ott vagy, és még csodálatosabb, mint ahogy elképzelted!

Ő is ilyen volt. Nyilván kevesebb smink volt rajta, és így látszott, hogy még ő sem egy tökéletes szépség, de volt valami benne, ami több volt, mint a képeken látott lány. Amint bejött a szobába, kisütött a nap. Sugárzott a boldogságtól, de nem csak ez volt benne. Két lábbal állt a földön. Tudta magáról, kicsoda, nem csak valaki felesége volt.

Igen, azt hiszem, ez az, ami megfogott benne. Komolyan vette magát és ettől volt szép, sokkal szebb, mint két kiló sminkkel. boldog volt, de nem vesztette el a talajt a lába alól.

Allah áldja meg őket!

Általánosságok és az oggetto assente

Hát igen, ez történik, ha az ember nem akar konkrétan beszélni, mert ugye nem beszélünk privát ügyekről nyilvánosan, ezért nem mondom, hogy mi volt, csak hogy nekem arról mi jutott az eszembe. De természetesen ami nekem eszembe jutott, arról valaki másnak valami teljesen más fog az eszébe jutni, vagy számára máshol van a pont. Vagy egész egyszerűen amit mondok, az érthetetlen az eredeti sztori nélkül, vagy félreérthető…

Mi a megoldás?

Nem szeretek félre értelmezve lenni, ezért felvázolom a helyzetet, nevek nélkül.

Vagy inkább mondok egy hasonlót, ami velem történt meg!

Egy nagyon jó barátnőmmel szinte együtt nőttünk fel, rengeteg időt töltöttünk együtt, ott voltunk egymásnak jóban, rosszban.

Hozzá előbb kopogtatott be a fehérlovas herceg mashaAllah.

Hogy éreztem magam? Természetesen örültem a boldogságának. De ugyanakkor ott egy hang. Egy érzés, ami fájt. Azt mondta ez a hang, hogy én biztos nem vagyok elég jó, hogy ő jobb nálam, ő előbb lett kész valamire, amire én még nem. Mintha minősített volna, mintha ez egy verseny lenne, amiben ő győzött volna.

Ez az esemény hatására nőttem fel egészen – well, jobb későn, mint soha…

Hm, mintha most teljesen felnőtt lennék…J

Az életünk a barátnőmmel addig egyfajta szimbiózis volt. Szükségünk volt egymásra, hogy megvédjük egymást, de ennek vége kellett legyen. Ez egy helyzet, egy állapot, egy ideig tart, aztán leveszik a kötést. Egymás mankói, gipszei voltunk, vagy mintha a pillangók báb állapotban egymáshoz is kötődtek volna. Amíg az ember gyenge, védtelen, összekapaszkodik mással, hogy segítsék egymást.

Természetesen egészséges felnőtt embereknek is nagyon jó, ha segítik egymást – jaj, most állandóan attól félek, hogy féreértetek – de ott mégis megvannak a személyiségeknek a határai. A kamaszoknál, vagy a későn érőknél az ilyen kapcsolatokban én vagyok te és te vagy én. És ennek vége kell, hogy legyen.

És akkor a bábokból kikel egy pillangó. Aztán mégegy. Aztán a következő.

Aki ott marad, úgy érzi, otthagyták. Úgy érzi, levágták egy részét. Látja a testvérét pillangóként repülni, csodálja, hogy milyen gyönyörű… aztán belenéz a tükörbe, és egy összeszáradt kukacot lát.

Az agyával tudja, hogy ahogy a másikkal megtörtént, ez a csoda vele is megtörténhet, de abban a pillanatban csak azt érzi, hogy ő igen és én nem. És azt érzi, hogy elhagyták.

Amit érez, ez irigység? Szerintem nem, csak féltékenység. Ez lett volna az előző mese lényege. Hogy a pillangó ne aggódjon, mert egykori hernyótársai nem lettek irigyek, és nem akarnak neki rosszat. Csak rosszul érzik magukat bábként. Szeretnének már ők is repülni. Félnek, hogy nekik nem fog sikerülni. És hiányzik nekik a testvérük.

A hiány egyébként megint egy érdekes téma. Sokszor akartam már írni róla, mert hiszen ittlételem egyik fontos motívuma, de ehelyett inkább csokikat postoltam a facebookraJ

Nézzük meg a gyerekeket. Hogy fejezik ki, ha hiányzik nekik valaki?

Ahmed felveszi a bőrdzsekijét, és azt mondja: most megyek Magyarországra a Papáért. Sokszor „beszél” vele a telefon alakú radíron, a tönkrement telefonon, bármin, ami abban a pillanatban megfelel telefonnak, oda is adja nekem és Gidda Maryamnak is, hogy mi is beszéljünk vele. De amikor valóban cseng az igazi telefon, nem tud semmit mondani. Mintha azzal, ha a telefonon beszélne vele, elismerné a borzalmas tényt, hogy a Papa tényleg annyira messze van. Ha nem beszél vele, csak a saját „telefonján”, játék maradhat az egész, és a Papa bármelyik pillanatban besétálhat az ajtón.

(jó ötlet!)

Mi nagyok is gyakran játszunk ilyen játékot. Nem vagyok ott, hogy ne fájjon, hogy te sem. Hol a megszépítő messzeség ködébe vész aki hiányzik, aztán meg jönnek a fájdalmak, a sérelmek, és milyen jó, hogy nem vagyok ott…

Aztán inshaAllah a végeredmény a letisztult reális kép – az ember képe, aki nem egy földre szállt angyal, akinek egyetlen feladata az életben, hogy engem boldoggá tegyen, de nem is a paráim agyszüleménye, valaki, akinek nem fontos, hogy én mit akarok, aki csak fogott, elvitt Kenyába hogy ne legyen velem probléma…

És ez a távolság tulajdonképpen egy csomó dologra nagyon hasznos. Az embernek van rálátása, egy lépést hátralép, és belegondol: miért is csinálom ezt az egészet? Miért is választottam ezt az embert, mindennel együtt természetesen, ami hozzá tartozik? A célom az volt, hogy valaki rózsacsokrokkal halmozzon el és másról se beszéljen, mint hogy mennyire szeret, meg mennyire csodálatos vagyok? Nem, az egy egészen más típusú kapcsolat, más fajta ember. És attól félek, az én esetemben abból lett volna a függés. És az az, amit minden áron, bármi áron el akartam kerülni. Vagy arra vártam, hogy elegáns étteremben engem ünnepeljünk, aztán a szívemhez kapjak, ha megszólal a mariachi? Nem, erre még egy pár évet várni kell. De nem is a koszos csészék időszakát éljük. Most lehetőségem van megkeresni, megtalálni, hogy ki is vagyok én, mit is akarok az életben igazán.

Nem romantikát akartam. Ha azt akartam volna, mást választottam volna. Azért választottam őt, mert ő az, aki, azért, amit csinál – és akkor még a feléről sem volt fogalmam mindannak, amennyi feladata van, amennyi áldást jelent az ő tevékenysége nagyon sok embernek.

A mandarinok miatt mentem hozzá.

Csak aztán a honeymoon alatt elvesztettem a szilárd talajt a lábam alól.

Most itt a lehetőség, hogy újra megtaláljam. A talaj nem lehet valaki. Az a helyem a világban, az Allah között és köztem van, hogy nekem mi a feladatom az életben. És ezt egyedül csináljuk végig, ha van társunk, ha nincs. Mert az Ítéletnapon is egyedül fogunk ott állni, csak a tetteink lesznek velünk.

Ahogy a drága Yasmin írta: ha Allah elvesz valamit, megfoszt valamitől, az azért lehet, mert talán az a kötődés nem tenne jót nekünk, talán mert eltávolítana Allahtól. Az evilág óceánját beengednénk a hajónkba.

Befolyt a víz. Az érzelmek óceánja elárasztotta a lélekvesztőt. Fuldokoltam.

Aztán megmenekültem. Az utolsó pillanatban. Itt nincs víz. (well, van, hogy tényleg nincsJ) Egy hullám a partra sodort, ott hevertem a homokban. E rimango da sola nella sabbia e nel sole…

L’allegria dei naufragi, a hajótöröttek öröme. Nem tudok még semmit. Nem tudok járni, nem tudok beszélni. Nem tudom talán azt sem, ki vagyok.

Egyet tudok, örülök, hogy élek. Megmenekültem. Megmenekültem a fájdalomtól, az egyedülléttől, a negativitástól, amit úgy éreztem, körülvesz, de most már nem is igazán tudom, talán inkább bennem volt…

Meg kell reparálni a hajót. Ez most a feladatom.

Én vagyok a hajó. Léket kaptam. Most beszögelem a deszkákkal. Nagy, erős szögeket kalapálok az oldalamba, hogy biztosan ne essek szét. Lekenem az oldalamat lakkal. Háromnapos pihenő, szépen beszivárog a lakk a fába. Aztán jöhet még egy réteg, majd még egy. És végül jöhet a festék. A világító fehér ott csillog a napban! Belül is megszépítjük a hajót. Felsikáljuk a fedélzetet, kipucoljuk a kabinokat. Új párnák kerülnek a padokra, levendula mintásak. És végül jöhet a vitorla. Csodálatos, hatalmas, erős, barackszínű vitorlát kapok! Ha rásüt a nap, csillogó arany-narancs színt kap, az árnyék levendulaszínűvé varázsolja.

Fúj a szél a tengerről. Nemsokára indulok inshaAllah!

És milyen érdekes, az elmúlt napokban úgy éreztem magam, mint aki egy hajóban ül, a szél nem fúj, a motort nem tudja, hogy működik, ott sodródik, vesztegel a tenger közepén, de nem tudja, hova megy.

Azt hittem, a szél egy külső dolog. Azt hittem, a szél valaki.

De hát különben nem szeretem a szél-embereket… A napocskákat szeretem, én is olyan akarok lenni.

És a helyzet az, hogy a szél nem valaki. A szél a levegő, ami azon a helyen van.

Mint Marseille-ben… ott nyilvánvaló. Vannak helyek, ahol könnyű ráhangolódni a város ritmusára, ahol „a levegőben van” a dinamizmus, a mozgás, ahol nem lehet bepunnyadni. Más helyek azzal erősítenek, hogy muszáj összeszedned magad, különben… És olyan helyek is vannak, ahol süt a nap…

Sanaa milyen? Még nem tudom. Van nap, és van szél. Este hideg van, a csontodig hatol. (ha valaki tervezi, hogy jön, ne felejtse otthon a plüsspizsóját…) És van egy fiatalos energia a levegőben, mint az elképzelt jampecok az 50es évekből vagy a 60 évek olasz filmjei. Vagy Hamada Helal haram száma.. J

Ez a szél. És megyek, mert ez az élet.

De ezúttal hagyok időt magamnak. Meg kell száradnom, meg kell száradnia a festéknek a hajón. Feltápászkodok szép lassan a homokból, és megtanulok járni. Aztán majd megtanulok beszélni is. Tudom, most nem lesz annyira könnyű, mint mikor másodszorra tanultam… ma a Sandokan non hanno mai piaciuto le imprese facili J

InshaAllah megtanulok beszélni és felfedezem magamnak ezt a helyet, és megtalálom benne az én helyemet. A szilárd talajt a lábam alatt.

És ez elég feladat a következő fogalmam sincs hány évre J!

Féltékenység és irigység

Hú de szépek, mi?

AlhamduliLlah ez most nem rólam fog szólni. J Illetve nyilván van, amit én szűrtem le a tapasztalataimból, de az apropót most egészen már adta. És alhamduliLlah mindenért, amit megtapasztaltam, mert most úgy érzem, valami összeállt.

Sikerült definiálni ezt a két nem túl szép, de valljuk be, gyakori fogalmat.

Egy nagyon kedves testvéremmel használtuk ki egyik éjjel, hogy van kahraba. Ilyenkor persze utána sem tudok aludni, mert az éjszaka hátralévő részében az elhangzottakon (leírtakon) gondolkozom. A fogalom, amit használt, nem hagyott nyugodni. Mi is az irigység? Nem, ez nem lehet az. Másról lehet itt szó. Inkább féltékenység.

De mi is a különbség? Mi az egyik és mi a másik? Miből származnak? Hogy alakulnak ki? És ami a legfontosabb: hogy lehet ellenük küzdeni?

Az egyik, azt hiszem egy jellemhiba, a másik egy betegség. A betegségből meg lehet gyógyulni, a jellemhibát nehezebb helyre tenni.

Az irigy azt mondja: „neked miért van, ami nekem nincs”, a féltékeny azt: „nekem miért nincs, ami neked van”.

Az irigy le akarja húzni a másikat maga mellé a mocsárba, a féltékeny úgy érzi, kimaradt valamiből.

Az irigy rosszindulatú, a féltékeny „csak” magát teszi tönkre – persze ez nyilván a környezetének sem tesz jót.

Az irigy boldog, ha a másiknak nem sikerül, a féltékeny akkor lenne csak boldog, ha elhinné, neki is sikerülhet.

Ezért hiszem azt, hogy az irigység jellemhiba, mert aki rosszat akar másnak, akit az tenne boldoggá, ha látná, a másik is ugyanúgy szenved, mint ő, ott valami nagyon nincs rendben. Biztos ebből az állapotból is lehet változni, senkiről nem lehet lemondani, most olvastam egy idézetet, hogy Omar ibn Al-Khattab elindult, hogy megölje a Prófétát szallallahu alaihi wa szallam, most meg ott van eltemetve a közelében. De azt hiszem, ha valaki ismer valakit évek hosszú sora óta, akkor az esetek többségében el tudja mondani, hogy egy irigy emberről van-e szó, vagy sem. Egyik napról a másikra ez nem változik meg. Ha valaki irigy, sokat kell dolgoznia magán, hogy ne legyen az. Ha meg valaki nem az, es sem tudom képzelni, mennyi borzalomnak kell történnie vele, hogy iriggyé, rosszindulatúvá, bosszúállóvá, kárörvendővé váljon – mert hogy az irigységbe ez mind beletartozik. Ez egy mélyen lévő dolog, a jellem betegsége, ezért biztos nem lehetetlen, de hosszú idő, amíg megváltozik.

A féltékenység azonban beállhat egyik pillanatról a másikra. Ahogy az ember megfázhat, ha hirtelen hidegre fordul az idő, és nem készült fel rá, nem védte meg magát kellő ruhadarabokkal. A féltékenység is ilyen – történik valami, az ember azt önmaga számára negatívan értékeli, és kész a baj. De ha kitavaszodik, vagy felveszi a jó meleg pulóvert, meggyógyul. Tehát ha a helyzet, vagy az ő hozzáállása megváltozik, elmúlik a féltékenység. Ezért ez egy állapot, nem maga az ember.

Érdekes ez a párhuzam is: az irigy embernek a külvilággal van a baja, pedig valójában belül van a probléma. A féltékeny úgy érzi, vele van baj, pedig ahogy érez, az el fog múlni.

Irigy nem lehet mindenki. A féltékenység viszont bárkit elérhet. De ugyanakkor, ha valaki irigy, nagyon nehéz lehet neki ezt letennie. A féltékenységből viszont mindenki meg tud gyógyulni.

Most hagyjuk egy kicsit magukra az irigyeket, rajtuk nem tudunk segíteniJ.

Foglalkozzunk inkább a szív megfázásával, a féltékenységgel. Hogy tartsuk magunkat melegen, mivel védekezzünk ellene? És ha már egyszer megfáztunk, hogy tudjuk magunkat kikúrálni?

Mit érez egy féltékeny ember?

„Nem vagyok olyan jó, mint a másik”, „velem valami baj van”, „engem nem lehet szeretni”, „biztos ő jobb nálam”, „biztos nem vagyok annyira érdekes/szép/kedves stb. mint a másik”. Ilyesmik.

Ezért megint csak az első lépés, vagy akárhányadik, de mindenképpen kihagyhatatlan, hogy az embernek meg kell tanulnia szeretnie, elfogadnia magát. Enélkül egyszerűen nem lehet élni.

Ha ez megvan (fatto? J), akkor bármi nehézség is történik, azt nem annak az igazolásának fogja látni, hogy neki nincs helye a föld színén. Ez most brutálisan hangzott, de nézzük meg fordítva. Ha magamat nem szeretem, akkor pl. ha úgy érzem, a társam mást szeret, ez számomra automatikusan azt jelenti, hogy igen, engem meg nem, mert engem nem lehet szeretni, mert velem valami baj van.

Féltékenységet egyébként nem csak párkapcsolati események válthatnak ki. Lehet, hogy a közvetlen környezetemben valaki hirtelen hatalmas előnyre tett szert. Nem sajnálom tőle, ami vele történik (ezért nem vagyok irigy), csak azt látom, hogy lehetek én annyira szerencsétlen, hogy nekem nem sikerült, ami neki igen. Miért van az, hogy neki valamit tálcán hoznak, nekem meg szenvednem kell? Mi baj van velem, az én életem miért topog egy helyben, amikor valaki elhúz mellettem, mint egy rakéta?

Ha egy ilyen esetben tudnám, hogy velem semmi baj nincs, tiszta szívvel együtt tudnék örülni a testvéremmel. Az, hogy ezt nem tudom megtenni, hogy ha próbálkozom, akkor is árnyék vetül a mosolyomra, nem azért van, mert nem szeretem igazán és nem szeretném, ha jó lenne neki. Azért van, mert félek, hogy lemaradtam a vonatról. Eddig együtt utaztunk, te felszálltál a TGV-re, reggel Párizsban vagy. Én meg itt veszteglek az állomáson mióta. Kimaradtam a rendszerből, itt felejtődtem, és nem segít nekem senki.

Két dologra van itt sürgősen szükség.

Az egyik: lásd a Hennaparty c. fejezetetJ. Tanuljuk meg szeretni – nem a tonikot, magunkat! Igen, ilyenkor én is szúrós és keserű vagyok… de meg lehet szeretni így is!

A másik a bizalom Allahban. Allah időzítésében. Nem maradtam ki semmiféle rendszerből. Nem jött még el az időm, de minden másodperccel közelebb jön. Egyszer eljön, és akkor tudni fogom, egy másodperccel sem szerettem volna előbb. Szükségem volt erre az időre. Összeraktam magam valahogy, és most mekkora feladatok állnak előttem!

Tehát akinek előbb sikerült, az valamiben mégiscsak jobb, ügyesebb nálam, nem?

Lehet, valami könnyebb neki, más meg nehezebb lesz. Az embereket, a sorsokat nem lehet összehasonlítani.

Nem jött még el az én időm – arra, amit annyira várok. De vajon ami időm van, jól használom ki? Megteszek mindent, amit így tehetek, ami az életfeladatom, amire Allah teremtett engem? Vagy csak ülök és sajnálom magamat?

Pedig nincs miért.

Allah a legszebb formában teremtett, és Allah a dolgok legjobb Elrendezője. Ezek a tények. A kisebbségi komplexusom bár jó régóta ott van, mégiscsak egy illúzió. Miért, megtanítottak arra, hogy szép vagyok, aranyos vagyok, nekem minden sikerülhet? Nem, kb. az ellenkezőjére… Akkor csoda, hogy el is hiszem?

És ha tényleg sikerül az embernek megszeretnie magát és bíznia Allah Elrendelésében, akkor bármi történik vele vagy körülötte, nem fogja azt érezni, hogy a világ összeesküdött ellene. A szépet látja mindenben, együtt örül mindenkivel, és fel sem merül benne kérdésként saját biztos helyzete.

Ez a pulóver és a meleg tea, ami kívülről-belülről melegen tart, és higgyétek el, bármilyen szél fúj, meg fog védeni!

Allah segítsen mindannyiunknak!