Általánosságok és az oggetto assente

Hát igen, ez történik, ha az ember nem akar konkrétan beszélni, mert ugye nem beszélünk privát ügyekről nyilvánosan, ezért nem mondom, hogy mi volt, csak hogy nekem arról mi jutott az eszembe. De természetesen ami nekem eszembe jutott, arról valaki másnak valami teljesen más fog az eszébe jutni, vagy számára máshol van a pont. Vagy egész egyszerűen amit mondok, az érthetetlen az eredeti sztori nélkül, vagy félreérthető…

Mi a megoldás?

Nem szeretek félre értelmezve lenni, ezért felvázolom a helyzetet, nevek nélkül.

Vagy inkább mondok egy hasonlót, ami velem történt meg!

Egy nagyon jó barátnőmmel szinte együtt nőttünk fel, rengeteg időt töltöttünk együtt, ott voltunk egymásnak jóban, rosszban.

Hozzá előbb kopogtatott be a fehérlovas herceg mashaAllah.

Hogy éreztem magam? Természetesen örültem a boldogságának. De ugyanakkor ott egy hang. Egy érzés, ami fájt. Azt mondta ez a hang, hogy én biztos nem vagyok elég jó, hogy ő jobb nálam, ő előbb lett kész valamire, amire én még nem. Mintha minősített volna, mintha ez egy verseny lenne, amiben ő győzött volna.

Ez az esemény hatására nőttem fel egészen – well, jobb későn, mint soha…

Hm, mintha most teljesen felnőtt lennék…J

Az életünk a barátnőmmel addig egyfajta szimbiózis volt. Szükségünk volt egymásra, hogy megvédjük egymást, de ennek vége kellett legyen. Ez egy helyzet, egy állapot, egy ideig tart, aztán leveszik a kötést. Egymás mankói, gipszei voltunk, vagy mintha a pillangók báb állapotban egymáshoz is kötődtek volna. Amíg az ember gyenge, védtelen, összekapaszkodik mással, hogy segítsék egymást.

Természetesen egészséges felnőtt embereknek is nagyon jó, ha segítik egymást – jaj, most állandóan attól félek, hogy féreértetek – de ott mégis megvannak a személyiségeknek a határai. A kamaszoknál, vagy a későn érőknél az ilyen kapcsolatokban én vagyok te és te vagy én. És ennek vége kell, hogy legyen.

És akkor a bábokból kikel egy pillangó. Aztán mégegy. Aztán a következő.

Aki ott marad, úgy érzi, otthagyták. Úgy érzi, levágták egy részét. Látja a testvérét pillangóként repülni, csodálja, hogy milyen gyönyörű… aztán belenéz a tükörbe, és egy összeszáradt kukacot lát.

Az agyával tudja, hogy ahogy a másikkal megtörtént, ez a csoda vele is megtörténhet, de abban a pillanatban csak azt érzi, hogy ő igen és én nem. És azt érzi, hogy elhagyták.

Amit érez, ez irigység? Szerintem nem, csak féltékenység. Ez lett volna az előző mese lényege. Hogy a pillangó ne aggódjon, mert egykori hernyótársai nem lettek irigyek, és nem akarnak neki rosszat. Csak rosszul érzik magukat bábként. Szeretnének már ők is repülni. Félnek, hogy nekik nem fog sikerülni. És hiányzik nekik a testvérük.

A hiány egyébként megint egy érdekes téma. Sokszor akartam már írni róla, mert hiszen ittlételem egyik fontos motívuma, de ehelyett inkább csokikat postoltam a facebookraJ

Nézzük meg a gyerekeket. Hogy fejezik ki, ha hiányzik nekik valaki?

Ahmed felveszi a bőrdzsekijét, és azt mondja: most megyek Magyarországra a Papáért. Sokszor „beszél” vele a telefon alakú radíron, a tönkrement telefonon, bármin, ami abban a pillanatban megfelel telefonnak, oda is adja nekem és Gidda Maryamnak is, hogy mi is beszéljünk vele. De amikor valóban cseng az igazi telefon, nem tud semmit mondani. Mintha azzal, ha a telefonon beszélne vele, elismerné a borzalmas tényt, hogy a Papa tényleg annyira messze van. Ha nem beszél vele, csak a saját „telefonján”, játék maradhat az egész, és a Papa bármelyik pillanatban besétálhat az ajtón.

(jó ötlet!)

Mi nagyok is gyakran játszunk ilyen játékot. Nem vagyok ott, hogy ne fájjon, hogy te sem. Hol a megszépítő messzeség ködébe vész aki hiányzik, aztán meg jönnek a fájdalmak, a sérelmek, és milyen jó, hogy nem vagyok ott…

Aztán inshaAllah a végeredmény a letisztult reális kép – az ember képe, aki nem egy földre szállt angyal, akinek egyetlen feladata az életben, hogy engem boldoggá tegyen, de nem is a paráim agyszüleménye, valaki, akinek nem fontos, hogy én mit akarok, aki csak fogott, elvitt Kenyába hogy ne legyen velem probléma…

És ez a távolság tulajdonképpen egy csomó dologra nagyon hasznos. Az embernek van rálátása, egy lépést hátralép, és belegondol: miért is csinálom ezt az egészet? Miért is választottam ezt az embert, mindennel együtt természetesen, ami hozzá tartozik? A célom az volt, hogy valaki rózsacsokrokkal halmozzon el és másról se beszéljen, mint hogy mennyire szeret, meg mennyire csodálatos vagyok? Nem, az egy egészen más típusú kapcsolat, más fajta ember. És attól félek, az én esetemben abból lett volna a függés. És az az, amit minden áron, bármi áron el akartam kerülni. Vagy arra vártam, hogy elegáns étteremben engem ünnepeljünk, aztán a szívemhez kapjak, ha megszólal a mariachi? Nem, erre még egy pár évet várni kell. De nem is a koszos csészék időszakát éljük. Most lehetőségem van megkeresni, megtalálni, hogy ki is vagyok én, mit is akarok az életben igazán.

Nem romantikát akartam. Ha azt akartam volna, mást választottam volna. Azért választottam őt, mert ő az, aki, azért, amit csinál – és akkor még a feléről sem volt fogalmam mindannak, amennyi feladata van, amennyi áldást jelent az ő tevékenysége nagyon sok embernek.

A mandarinok miatt mentem hozzá.

Csak aztán a honeymoon alatt elvesztettem a szilárd talajt a lábam alól.

Most itt a lehetőség, hogy újra megtaláljam. A talaj nem lehet valaki. Az a helyem a világban, az Allah között és köztem van, hogy nekem mi a feladatom az életben. És ezt egyedül csináljuk végig, ha van társunk, ha nincs. Mert az Ítéletnapon is egyedül fogunk ott állni, csak a tetteink lesznek velünk.

Ahogy a drága Yasmin írta: ha Allah elvesz valamit, megfoszt valamitől, az azért lehet, mert talán az a kötődés nem tenne jót nekünk, talán mert eltávolítana Allahtól. Az evilág óceánját beengednénk a hajónkba.

Befolyt a víz. Az érzelmek óceánja elárasztotta a lélekvesztőt. Fuldokoltam.

Aztán megmenekültem. Az utolsó pillanatban. Itt nincs víz. (well, van, hogy tényleg nincsJ) Egy hullám a partra sodort, ott hevertem a homokban. E rimango da sola nella sabbia e nel sole…

L’allegria dei naufragi, a hajótöröttek öröme. Nem tudok még semmit. Nem tudok járni, nem tudok beszélni. Nem tudom talán azt sem, ki vagyok.

Egyet tudok, örülök, hogy élek. Megmenekültem. Megmenekültem a fájdalomtól, az egyedülléttől, a negativitástól, amit úgy éreztem, körülvesz, de most már nem is igazán tudom, talán inkább bennem volt…

Meg kell reparálni a hajót. Ez most a feladatom.

Én vagyok a hajó. Léket kaptam. Most beszögelem a deszkákkal. Nagy, erős szögeket kalapálok az oldalamba, hogy biztosan ne essek szét. Lekenem az oldalamat lakkal. Háromnapos pihenő, szépen beszivárog a lakk a fába. Aztán jöhet még egy réteg, majd még egy. És végül jöhet a festék. A világító fehér ott csillog a napban! Belül is megszépítjük a hajót. Felsikáljuk a fedélzetet, kipucoljuk a kabinokat. Új párnák kerülnek a padokra, levendula mintásak. És végül jöhet a vitorla. Csodálatos, hatalmas, erős, barackszínű vitorlát kapok! Ha rásüt a nap, csillogó arany-narancs színt kap, az árnyék levendulaszínűvé varázsolja.

Fúj a szél a tengerről. Nemsokára indulok inshaAllah!

És milyen érdekes, az elmúlt napokban úgy éreztem magam, mint aki egy hajóban ül, a szél nem fúj, a motort nem tudja, hogy működik, ott sodródik, vesztegel a tenger közepén, de nem tudja, hova megy.

Azt hittem, a szél egy külső dolog. Azt hittem, a szél valaki.

De hát különben nem szeretem a szél-embereket… A napocskákat szeretem, én is olyan akarok lenni.

És a helyzet az, hogy a szél nem valaki. A szél a levegő, ami azon a helyen van.

Mint Marseille-ben… ott nyilvánvaló. Vannak helyek, ahol könnyű ráhangolódni a város ritmusára, ahol „a levegőben van” a dinamizmus, a mozgás, ahol nem lehet bepunnyadni. Más helyek azzal erősítenek, hogy muszáj összeszedned magad, különben… És olyan helyek is vannak, ahol süt a nap…

Sanaa milyen? Még nem tudom. Van nap, és van szél. Este hideg van, a csontodig hatol. (ha valaki tervezi, hogy jön, ne felejtse otthon a plüsspizsóját…) És van egy fiatalos energia a levegőben, mint az elképzelt jampecok az 50es évekből vagy a 60 évek olasz filmjei. Vagy Hamada Helal haram száma.. J

Ez a szél. És megyek, mert ez az élet.

De ezúttal hagyok időt magamnak. Meg kell száradnom, meg kell száradnia a festéknek a hajón. Feltápászkodok szép lassan a homokból, és megtanulok járni. Aztán majd megtanulok beszélni is. Tudom, most nem lesz annyira könnyű, mint mikor másodszorra tanultam… ma a Sandokan non hanno mai piaciuto le imprese facili J

InshaAllah megtanulok beszélni és felfedezem magamnak ezt a helyet, és megtalálom benne az én helyemet. A szilárd talajt a lábam alatt.

És ez elég feladat a következő fogalmam sincs hány évre J!