2012. szeptember 13., csütörtök

Commedia dell’arte



Hihetetlen, hogy a különböző tükörben az ember miket nem vesz észre. Én, akit otthon egy csendes, türelmes lánynak ismert mindenki (én is magamat), itt kiderült, hogy ugyanolyan hülye türelmetlen európai vagyok, mint pl. a Thierry Lhermitte az indiános filmben. Nincs wifi az őserdő közepén, ke volgare, és tiszta idegbeteg tőle. Ha egy boltban kimegy a kahraba, vagy előttünk a kocsi fél másodperccel később fordul be, vagy elfogy a víz (ilyen nagy tartályokban van, onnan nyomja fel egy motor a házban a vezetékbe), én vagyok az első, aki a nemtetszését kifejezi.
Én most vásárolni akarok, én most menni akarok, én most kezet akarok mosni, hogy lehet, hogy engem bármi megakadályoz? A világ körülöttem forog, azért van, hogy az én kényelmemet szolgálja. Nem harmóniában élek a világgal, hajlékonyan követve a változásokat.
De hát akkor hol vagyok én? Akkor elveszek, nem?
Nem, mert van egy biztos pont. Ez olyan, mint a vízinövények. Ringatóznak a hullámokkal, de a víz fenekén gyökereznek.
Ott van a biztos pont. Ott kell legyen a tudat, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. Hogy nem én irányítom az eseményeket, hanem Allah. Meg van írva a forgatókönyv, és meg van írva a szerepem is. Csak én nem tudom előre. Ott vagyok a színpadon és improvizálok.
Commedia dell’arte. Rosaura vagyok. Vagy Beatrice. Vagy Colombina. Vagy hol ez, hol az, választhatok. De a rendező nem én vagyok. Nem én mondom meg, melyik oldalon legyen a ház, és nem én mondom meg, hogy legyen berendezve. Nem én mondom meg, Arlecchino mikor énekeljen…Dimmi quando tu verrai …
Ezt is jó lenne tudni, de nem kell tudnom még. Nem kell tudnunk még.
Nem irányítom a többieket, de együtt játszom velük. Amit lépnek, én arra lépek. Nem én rendeztem be a színpadot, de itt egy fotel, leülök, nem állok le kiakadni, hogy miért van itt ez a fotel?!
Ez az itt, ez a most. Ez te vagy, és ebben a helyzetben vagyunk.
És tudom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Aki a dolgok legjobb Elrendezője, Ő jobban tudja, hogy miért van így, és ez miért jó.
Elfogadom a tényeket, és lépek, akkor történnek a változások. Ha azon akadnék ki, hogy miért van ez így, akkor csak egy helyben toporognék. Azt teszem fel kérdésként, hogy na és akkor most mit csinálok.
Ez az én feladatom. 

Ma befizettük Hammoudinak az ovit. A kertben csodálatos piros hibiszkuszok, az ajtó, mint a mesében, bent kellemes félhomály, a Casa Caresre emlékeztet. Kedves niqabos lányok mosolyognak, aztán bemegyünk egy irodába. A vezetőnő mondott valamit.
Azt mondta: „all our teachers are cute”.
AlhamduliLlah! Ez engem sokkal jobban megnyugtatott, mint hogy „nagyon határozott, 20 éve van a pályán, nagyon jó szakmailag, rengeteg továbbképzéssel rendelkezik” J
És még valami, ami nyugalommal árasztott el.
A gyerekek reggeli fohásszal kezdik a napot, és Koránt is tanulnak.
Otthon meg gondolkoznom kellene, hogy decemberben mit csináljunk ovi helyett!
AlhamduliLlah! Úgy érzem, együtt dolgozunk, nem egymás ellen!



2012. szeptember 11., kedd

ételek


ez a lahoh, ilyen köralakba kell ráfolyatni a palacsintatésztát egy tök vízszintes serpenyőre, ne folyjon le róla, de ne is ragadjon a kanálra..az enyém általában úgy szokott sikerülni, mint egy galaxis:))


ez meg a zalabiya, Ahmeddel elneveztük kacsának, mert valahogy mindig kacsa alakúakat ettünk:) az ott fekete mag benne! enyhén édes, tejes teába inzuppálva nagyon tuti, vagy igazi yemeni mézzel.....mmmmm!



ez meg bisbas előtte - utána... ok, a kiejtés biszbááááász:)))



ez meg a sanouna, a titka, hogy először a halat meg kell külön sütni olajban, aztán hozzáadni a zöldségekhez-fűszerekhez. ebben krumpli, bamia meg padlizsán van, a pariszószos-fokhagymás-fűszeres alaphoz.


ez egy ebéd, jó étvágyat nektek:) rizs, bisbas, kicsit rá van téve a sanouna-ból, de van külön is, és azt a kifli szerű kenyeret meg roti-nak hívják:)

mindennek meg kell adni a módját

http://www.youtube.com/watch?v=GhFQV9l7FUI

tegnap mondta egy (a) :) drága tesóm, hogy nem akar már senki után sírni, most már más sírjon őutána, ha akar:)
igen...
én is így érzem
ezzel a dallal búcsúzom nem csak az én édesemtől, hanem attól a kislánytól is, aki elfelejtette, hogy ő ki, aki elhitte, hogy lehetséges egy ekkora hülyeség, hogy ő nincs szeretve, aki szomorú volt, pedig nincs miért, aki egy másik embertől várta, hogy megadja azt a biztonságot, amit csak Allahtól kaphat az ember.
milyen érdekes, hogy többet vártam tőle, pedig kevesebbet gondoltam róla...
most nem várok, most együtt megyünk, pontosabban egy irányba inshaAllah.
nagylányok és kávésok, emlékeztek a kézenfogva menésre egy felé, illetve arra, amikor az egyik a másikat nézi, és közben összeakadnak a lábai és elesik?
inshaALlah végre sikerült nekem:) alhamduliLlah!

Yemen green plusz egy kis dekor a mecset mennyezetéről:)







2012. szeptember 10., hétfő

Nektek

Drágáim, akik eddig is követtétek az eseményeket, itt vannak a részek, és itt van az egész blog, hogy ne veszítselek el titeket, hogy megmaradjon az a szépség, amit otthagytam, a veletek való barátságom.
Itt folytatódik a történet, képekkel, zenékkel, ha sikerül felraknom:)
szeretlek titeket, velem vagytok itt is - de a tető-partyt, azt még nem adtam ám fel:))

Visszavonulás a hammamba...


Egy lépés előre, kettő hátra
Az ember rájön ezekre a dolgokra, aztán egy pillanat alatt ott találja magát standing in the cold rain, feeling like a clown.
Előttem az óceán – és én Kolumbusz vagyok, aki nem tudhatja biztosan, hogy eljut valaha Indiába, és ott van az agya végében, hogy igen, tényleg tányér alakú a Föld és a szélén vízesés van, és leesel a semmibe.
Előttem az óceán.. de én egy gaviota vagyok! Friss szél, sós levegő, hatalmas kékség – otthon vagyok. Útközben vagyok, nem tudom mi vár itt rám. Mindenhol jó de legjobb útközben, én nem tudom még hol alszom ma éjjel.. és ezek a dolgok most biztosítva vannak mashaAllah. 
AlhamduliLlah. És Allah áldja meg azt, aki fáradságot nem kímélve elintézi nekem ezeket a dolgokat, amiket nekem egyedül Londonban másfél évig tartott..
Én meg attól félek, hogy el fog felejteni… astaghfiruLlah..
La lontanza sai, e come il vento…
Io mi credevo di essere piu forte…
Pero sono piu forte. Il problema e appunto di credermi piu debole di quello che invece sono dentro.
Hozok egy döntést, mert tudom, hogy jó. Nem igaz, hogy csak az eszemmel – az eszem, a szívem, a lelkem, mindenem benne volt.
És aztán jön a para. Honnan jön? A kisebbségi érzésből. A deprivednessből. A standing in the cold rainből. A gettóból. Abból, hogy elfogadtam a szerepet, ami a gettóban rám lett osztva. Ki osztotta rám? A többi szerencsétlen fuldokló, aki azt hiszi, hogy ha a másik fejét lenyomja a víz alá, azzal ő feljebb kerül.

Béke
Szeretet, hála, elfogadás.
Amíg itt volt, csak azt éreztem, hogy mennyire őrülten fog hiányozni.
Most békét és sorsunk elfogadását érzem alhamduliLlah. Ez az életünk, errefelé megyünk. AlhamduliLlah. Allah jobban tudja. Nyílik ki a történet, lapozódik tovább a könyv. Nincs félelem és nincs kétség, mert ez a helyes, a jó, az igazság, az élet. És ennek elfogadása az igazi béke. Az iszlám.

Visszavonulás a hammamba
Szeretet, béke, elfogadás – aztán hasmenés.
Mohamed elment, elfogadtam, megéreztem a békét alhamduliLlah.  Aztán néhány perc, belül valami görcsbe rándult és nagyon fáj.
Mi ez? Vajon csak a fejemmel mondtam igent, de belül kiabálok, hogy nem? Szerintem nem, akkor az ellenkezője lenne, „nem tudnám megemészteni”, a folyamatok lelassulnának, mert tiltakoznék a külvilág ellen.
InshaAllah tisztulás. Megtisztulok új életem elején minden régről lerakódott beidegződéstől, félelemtől, elképzeléstől, hogy helyet kapjon az új, hogy átmosódjak, nyitott legyek, elfogadó legyek, ne a meglévőhöz hasonlítsam a dolgokat, hanem tiszta lapot adjak nekik. 
Tiszta lap legyek nekik. Egy füzet, amibe most íródnak a szavak egy nyelven, amit még nem ismerek. Újra megtanulok beszélni, kifejezni magamat új módokon, élni egy helyen, aminek csak lassan kezd derengeni a térképe…
Új hely, új emberek, új nyelv, új ételek, új ruhák, új szokások – új élet.
Félelmetes? Igen.
Hiszen ez a betegség a félelem szinonímája.
Elfogadtam, hogy fáj, hogy Mohamed elmegy – és akkor tudtam elfogadni a tényt alhamduliLlah. Baglioni kimondta helyettem: non e giusto che e cosi. És akkor lépett be csendesen, észrevehetetlenül a szívembe a béke: si, questa e la cosa giusta, questa e la strada mia, questa e la nostra vita.
Most elfogadom, hogy félek. Kell egy kis idő. Nem tudom, milyen lesz az élet nélküle. Nem tudom, hogy fogom megcsinálni, hogy fogom teljesnek, szabadnak érezni magamat, nem tudom, hogy leszek biztonságban.
InshaAllah Allah megadja a biztonságot – hiszen Ő adja a biztonságot!
Rájöttem mitől félek – magamtól. Hogy ugyanaz leszek, aki otthon (?) voltam. Aki parázik mindentől, aggódik, hogy jól csinálja-e, egyedül az elefántcsont-toronyban. Tudom, nem ennek tűntem, de belül így éreztem magam. Valaki, aki nem ragadja meg a lehetőségeket, túl sokat vár, túl sokat gondolkozik egy döntés előtt.
Félek magamtól, félek, hogy megint egyedül maradtam, és be fogok punnyadni…
De ha félek magamtól, az azt jelenti, hogy nem fogadtam el magamat. Az viszont mindennek az alapja.
És ha jobban belegondolunk, én nem ez vagyok. Csak nem voltam elég erős az árral szemben. Hatott rám a környezet, túlságosan is, és azt már milliószor megtapasztaltam, hogy ott ilyen hatások érnek. Mindig csodáltam az olyan embereket, mint a Tassoni, az egyetemi tanszékvezető, vagy a Mohamed Eisa, akiket egyszerűen nem lehet lelőni, akik akkor is vigyorognak, ha körülöttük mindenki még mindig sztálin elvtársat siratja. MashaAllah!
Nekem ez nem sikerült. Igaz, én több időt töltöttem ott, mint máshol. Sőt, azt lehet egy hatalmas kegynek tekinteni Allahtól, hogy megadta nekem, hogy felismerjem, ez nem jó. Hogy lehet máshogy is. Hogy 18 éves koromban tudtam, van olyan, hogy odafigyelés a másikra, hogy őszinte érdeklődés, hogy szeretet, hogy udvariasság. Hogy az ember belső érzéseit meg lehet beszélni megbízható emberekkel, és nem kell, hogy tönkremenjünk és másokat bántsunk. 
InshaAllah Allah ad majd egy kiutat, és erőssé tesz, hogy itt végre tényleg önmagam lehetek. Hiszen ez vagyok én, a nigger távol a gettótól.
Drága Gidda Maryam hozott nekem zamzam vizet! Allah áldja meg a családomat!

Yasmin Mogahed írta ma a facen, hogy találkozott két emberrel, akik iszonyatosan nehéz megpróbáltatást szenvedtek. Az egyikük látta megégni a gyerekét, a másikuk meg most tapasztalja, ahogy a gyereke fokozatosan elveszíti az összes képességét. De azt mondták, hogy ami ennél is nehezebb, az az emberek hozzáállása. Sokan mondtak nekik olyanokat, hogy biztos valami rosszat tettek, amiért ilyesmit kell megtapasztalniuk.
Ahelyett, hogy azon gondolkozom, miért vagyok beteg, lehet, hogy egyszerűen csak el kellene fogadni a tényt, igen, beteg vagyok. AlhamduliLlah.
És ahogy minden más is, ez is el fog múlni inshaAllah.
És akkor erős leszek annyira, hogy koncentráljak a feladatomra, arra, hogy miért vagyok itt, ahelyett, hogy a telefont csekkolnám percenként…
És bár elhatároztam, hogy nem fogok elhatározni semmit a jövővel kapcsolatban, most itt vagyunk egy évig, és tovább nem gondolkozom. De ahogy ebben a pillanatban érzem, a következő 15 évben egy évből legalább 9 hónapot távol leszünk egymástól. Ezt nem lehet telefoncsekkolással végigcsinálni. Vagy van bizalom, vagy nincs.
Ha szeretet van, akkor adunk. És ha adunk, akkor nem azt nézzük, mennyit kapunk (és főleg nem azt, hogy más mennyit kap), hanem készen áll nem 70, hanem 7000 sőt még több kifogás a szerettünk felé. Hiszen a 70 kifogás az akárki muszlimot illeti meg. Nem szeretem őt 100x jobban, mint az utca emberét?
Dehogynem, még sokkal többször is. Akkor annyival többet szeretnék adni, nem annyival többet kapni, annyival többre felhasználni.