Napraforgó

Két napja még a bizonyítványomat akartam megmagyarázni. Hiszen milyen dolog az, hogy egy nő ott ül az anyósánál, eszik a férje pénzéből, tanul a férje pénzéből, és közben az teszi boldoggá, hogy az utcán „mashaAllah” kórus kíséri lépteit.

De megint ugyanaz a kérdés merül fel, mint már sokadszor: vajon ami eddig volt, az volt a normális?

Az ideális muszlim nő az Északi sarkon lakik a jegesmedvék között, ahol az egyetlen embertársa a férje, vagy a sivatag kellős közepén – természetesen jó távol bármiféle beduinoktól…J? Amikor példaképet keresünk magunknak a múlt nagy muszlim asszonyai között, vajon Éva az első, aki eszünkbe jut?

Persze ízlések és pofonok különbözők, de az én életem Magyarországon ezekhez a helyzetekhez volt hasonló. És nem az én ízlésemről beszélek. A nagyjából 15 év alatt, amit nagylányként/nőként ott töltöttem, soha semmilyen hatással nem voltam a magyar férfiakra. Sem jókislányos blúzban, sem miniszoknyában, sem hippiként, és természetesen kendőben sem. Ez nem panasz, ezek a tények. Ha ott megyek az utcán, az olyan, mintha egy légüres térben mennék előre.

Olaszországban lepődtem meg először, de könnyű volt megszokni, olyan volt, mintha hazaértem volna. Volt, hogy azt éreztem, és Isten bocsássa meg, ha ez beképzeltség, hogy az Uffizi árkádjai azért épültek, hogy én elhaladjak közöttük a sötétkék hosszú bő ruhámban. Nem kellett akarnom szépnek lenni, egyszerűen csak ezt sugározta felém a környező világ. Nem volt egy különleges valaki, és a legszebb az egészben az volt, hogy nekem az ég világon semmit nem kellett tennem ezért. Bő virágos blúzban jártam, vagy a húgom által varrt hosszú ruhában, vagy anyukámtól lenyúlt húszéves fekete blézerben, bármiben, amit találtam, de mégis úgy éreztem magam, mintha egy királynő haladna hű népe között. La ragazza misteriosa… Tisztelet, csodálat, és a szépség elismerése.

Kaptam már kritikát a marseille-i cikkemről, mikor bemutattam, mint az iszlám fellegvárát. Sógorom, aki tudja, miről van szó, közölte, hogy azért ott rengetegen élnek lopásból. Természetesen tudom, hogy az olaszok között is mennyi undorító ember van, és az is valószínű, hogy azok közül, akik akkor rám néztek, volt, akinek semmiféle fennkölt vagy magasröptű gondolata nem volt. Tegnap meg a lányok azon röhögtek, hogy azért tetszik nekem ez a mashaAllah-kórus, mert nem értem, ami még közben elhangzik.

Igen, biztos ez is igaz. Mindenhol van jó és rossz, sőt, mindenkiben benne van a lehetőség mindkettőre. A realitás része a rossz, de ugyanúgy a jó is. Soha nem értettem, hogy a művészetben miért csak a lepukkant, lehangoló, szörnyű dolgokat ábrázoló műveket tartják realistának? És egy pipacsos mező, olyan nincs? Vagy pláne egy naplemente. Giccses? Miért? Elkattant egy fényképezőgép egy valós dolog előtt. Drámai? Igen, az, minden este. Allah adta nekünk ezeket a csodákat, nekünk csak szemünknek kell hozzá lennünk.

A pipacsmezőnek nincs szüksége rá, hogy mi észrevegyük, anélkül is csodálatos.

Napra viszont van szüksége.

Anyukám talált egyszer egy virágot a szemétben. Ok, szóval a szemét mellett egy szobanövényt, de a szobanövényeket virágnak hívják J. Természetesen nem volt szíve otthagyni. Hazavitte, elültette, öntözte minden nap. A mai napig az a legszebb virága. Bekerült egy neki való környezetbe, és kivirult.

Vagy még jobb példa egy napraforgó. Milyen lesz egy napraforgó nap nélkül? Kicsi marad, fakó sárgák lesznek a szirmai. Rá sem lehet ismerni. És mi lesz vele, ha kiültetik végre a napra? Magára talál, megnő magasra, és vangoghsárgán pompázik!

Van egy testvérünk, nevezzük Nafisának. Nem ez az igazi neve, de egy másik példában már ezt a nevet adtam neki, és nagyon ráillik. Nafisa ugyanis azt jelenti: értékes. Igen, valami ilyesmi róla az első benyomás. Nem csak gyönyörű és stílusos mashaAllah, de a viselkedéséből is valami fejedelmi elegancia és magabiztosság árad. De ha jobban megnézzük, vannak nála szebb lányok. Persze, ízlések és pofonok különbözők megint, de én azt hiszem, a szépségét nem az arcvonásai adják. Sokkal inkább ez a belső kisugárzás, ez a hercegnői öntudat.

A kamaszkorát Pakisztánban töltötte. Ezt az időt, mint valami zavaró, idegesítő korszakot írta le, amikor az osztályban az összes fiú szerelmes volt belé, állandóan levelekkel, ajándékokkal zaklatták, és nem mehetett észrevétlenül sehova, mindig előugrott valahonnan valamelyik hódolója, hogy örök csodálatáról biztosítsa. Most erről a Fanaa jut az eszembe J.

Lehet, hogy ez alapozta meg Nafisa önbizalmát? Elképzelhető. Nagyon fiatalon, ömlesztve kapta az elismerést. Akkor zavarta, de mégis, sok más mellett, azt hiszem, a pakisztáni fiúk rajongása 13 éves korában adta meg számára azt az alapélményt, hogy ő egy csodálatos, csodált, de elérhetetlen teremtmény, a biztos tudatot, hogy ő szép, a megkérdőjelezhetetlen önbizalmat.

Valami ilyesmiben volt részem alhamduliLlah 18 évesen Olaszországban, valószínűleg nem ez lennék, ha nem lettem volna ott. Csak aztán visszakerültem az árnyékba. Ha esetleg mégis kisütött a nap, a szemembe tűzött, és nem az áldott meleget éreztem, hanem saját kiszolgáltatott, függő voltomat. Ez meg persze többet árt az önbizalomnak, mint használ.

Igen, alhamduliLlah önbizalmam visszaállításában az első lépés természetesen az iszlám volt. Az útmutatás, hogy én értékes vagyok. Nem nekem kell feláldoznom magam, engem kell kiérdemelni. És könnyű volt Magyarországon jó muszlimnak lenni, nem csak azért, mert azóta sem találkoztam olyan közérthető, mindent magába foglaló, középutas gondolkodással, hanem azért is, mert egyszerűen nem volt kísértés.

Aztán jött London. És a pillanat, amikor azt mondtam: astaghfiruLlah, nem azért jöttem ide, hogy rosszabb muszlim legyek, hanem hogy jobb. Korán-tanulás, abaya, a kérők tudatos megvizsgálása és végül a tudatos, öntudatos döntés.

Mindez nem egy légüres térben zajlott le. Más reakciót kaptam, ha tunikába + nadrágba mentem ki vagy ha abayába, ha nagyon színes volt a kendőm, vagy ha pasztellszínű, ha csak magam elé néztem, vagy ha ránéztem a boltosra, ha céltudatosan valahová mentem, vagy ha csak ténferegtem az utcán. Nem, ez nem a melegítő napfény, tényleg sokszor zavaró volt (Nafisa mondott valamit a pakisztániakról J bocsánat) de legalább egy valamiféle visszhang.

Aztán ismét a légüres tér. Pontosabban a mosolyom, a szépségem, a női mivoltom, az önértékelésem egyetlen forrásával fűszerezve.

Nem tökéletes recept ez a kiszolgáltatottsághoz?

Igen, természetesen az ideális helyzetben az ideális nő számára a férje az egyetlen férfi. A hálószobájában. De nem az utcán.

A legjobb muszlim nőkként azt hiszem Khadidja, Maryam, Assia van említve, bocsánat, ha valakit kihagytam, de biztos nem Hawwa (Éva) volt. Pedig ő az egyetlen, aki nem találkozott más férfival a férjén kívül. Khadidja üzletasszony volt Arábiában, a vagyonát arab kereskedőkkel való üzletelésből szerezte. Híresen gyönyörű volt. Aisha van még említve, ő fiatal volt még, mikor a Próféta szalallahu alaihi wa szallam elment, attól kezdve egyedül élt, és tanított, férfiakat is. Hagar, mikor otthagyta a férje, Ibrahim alaihi sszalam a sivatag kellős közepén, és mikor megtalálta a vizet, emberek jöttek hozzá, és megkérték, hadd telepedjenek le ott. Megengedte nekik.

Természetesen nem azt akarom mondani astaghfiruLlah, hogy ezek a nemes nők önbizalmukat a beduinok pillantásaiból építették fel. Csak azt, hogy ők emberek között éltek. Nincs sehol előírva, hogy jobb lenne olyan helyen élni, ahol az ember nem kap más reakciót, mint hogy menjen haza...

Az van előírva, hogy tisztességesen kell öltözni, viselkedni. Remélem inshaAllah ennek a határain belül vagyok. Nem teszek rá egy lapáttal, csilivili baltoval, niqabbal. Kétéves citymaxes balto és valami fekete a fejemre. Ami látszik, a szemem – make up nélkül.

Süt a nap és jólesik. Élek, hat rám a környezet. Megtapasztalom az új helyemet az új társadalomban. És jobban tetszik, mint a régi. Belenézek a tükörbe, és igen, jobban hasonlítok arra, amilyennek itt látnak – még akkor is, ha nem is látnak.

Ez az én valóságom, és boldog vagyok. Nem a férjemet helyettesítem az utca emberének a bókjaival vagy a hallott poénokkal, figyelmességekkel. Ezek nem emberi kapcsolatok. Mint ahogy Nafisa osztálytársai sem voltak azok. Ez a levegő, a fény, az illatok, a légkör, a hőmérséklet. Mind-mind biztosítanak arról, hogy van helyem itt, hogy vagyok, hogy Allah csodálatos teremtményeket alkotott, én is egy vagyok közülük. Ez már nem a függő, kétségbeesett napfényvadászata a hiánybetegségben szenvedőnek. Ez az, amikor a tudással, útmutatással rendelkező felfedez egy újabb helyet, megismeri azt az új világot, és megismeri benne saját magát is, eddig számára ismeretlen oldaláról. Új szemeket nyer, és ezzel néz tükörbe.

Ismerkedek magammal. Tetszik, amit látok mashaAllah. Ki vagyok? Még nem tudom. Mint az az olasz szám quando avevo diciasette anni… most kétszer annyi vagyok J de most a jövő, a lehetőségek, a szerepek, a perspektívák sokkal biztatóbbak.

Megyek aludni, holnap újra felkel a nap inshaAllah! J