Tesztek

Boldog vagyok, egy szép, okos és fiatal nő néz vissza a tükörből.

Igazán?

Na azért amit félre lehet érteni, azt persze sikerül. Mert még mindig van, aki többet jelent, mint az utca embere, akinek az elismerése, a tetszése fontos számomra. És ha mond valami félreérthetőt, mivel röpke 20 év alatt nem sikerült tökéletesen elsajátítania szép magyar nyelvünket (ennek a nyelvészek szerint általában pszichológiai okai vannak – valahol belül tiltakozik ellene, meg is értem), akkor arra ugrok. És egész éjjel ott visszhangzik a fülemben. Pedig tudom az agyammal, ha mélyen belegondolok, a szívemmel is, hogy igen, szépnek, fiatalnak, okosnak tart. Az is vagyok J. De most itt nem a valóság a lényeg, hanem hogy valaki, akit szeretsz, vajon szeret-e téged. És ott vagy ugrásra készen, hogy ha nem, akkor csak mondja, és kész a bőrönd, nem kell velem lenni szánalomból, de még érzelemmentes elismerésből sem.

De miért ez az első, ami beugrik? Mért érzem könnyebbnek fogni a cuccomat és nekiindulni a világnak, mint megbízni benne és megbízni magamban?

Mert ez a nagyobb változás.

Felépíteni az identitásomat valaki nélkül, aki fontos volt számomra, elfogadni, hogy az életem nélküle megy tovább, nekiindulni a nagyvilágba, soha nem feladni és gyökeret verni valahol – ezekben már van gyakorlatom alhamduliLlah. És nem a homályba vesző jahiliyya korszakáról beszélek az életemnek, hanem arra, mikor szüleim elváltak, és apukám időnként megjelent, mint egy előkelő idegen.

De a kérdés még mindig az, hogy ha a szívemmel tudom, hogy mi van, az eszemmel értem, hogy csak félreérthetően fogalmazott, akkor miért fáj? Miért olyan nehéz annak értékelni ezt a mondatot, ami?

Mert valahol a fejemben ugyanez van.

Valahol belül azt érzem, hogy nem vagyok elfogadva, hogy másnak kellene lennem, hogy nem vagyok szeretve, hogy a felém forduló egyetlen pozitív érzelem a sajnálat lehet, hogy én nem vagyok elég jó, érdekes, kedves, aranyos, vicces, lelkes, mint esetleg mások, akiknek van hátterük, tisztelik magukat és pozitív energiát sugároznak mindenkire.

És ezt a harmincnégy éve ott lévő beidegződést tényleg nagyobb feladat átfordítani abba, hogy elfogadom, szeretem, értékelem magamat, hogy tisztában vagyok magammal, hogy hálás vagyok Allahnak azért, amivel ellátott, akár anyagi, akár szellemi természetű adomány. Hogy elfogadjam a sorsomat, és örüljek mindennek, ami velem történt, mert tudom, hogy ezáltal formált engem Allah ilyenné. Szeretni Allahot, szeretni magamat és szeretni másokat, ebben a sorrendben. Nem függni a másik elismerésétől, nem azzal befoldozni a saját csónakomat, amibe ömlik be az önsajnálat tengere, hanem szeretni a másikat önzetlenül, adni akarva, és boldognak lenni minden extra figyelmességtől, ami az utamba kerül. Igen, ez tényleg nehezebb, mint felülni egy repülőre, elmenni a francba és kávét főzni az első lehetséges helyen.

A Koránban a hálásnak sokszor az ellentéte a hitetlen. Tehát aki elismeri, elfogadja Allah adományait, hálás értük, az hisz. És ki nem hálás? Aki nem ismeri el az adományokat, aki nem fogadja el őket, hanem másokat szeretne helyette. Aki nem hiszi, hogy Allah jobban tudja, neki mi használ. Például nem értékelem, hogy Allah szép formában teremtett engem (magyarul szép vagyok), vagy, hogy olyan élethelyzeteket adott nekem, amiből rengeteget tanulhattam, hanem jobban szeretnék gazdag és figyelmes szülőket, akik ellátnak mindennel és bátorítanak, támogatnak valami nagy cél elérésében.

Ha hálás vagyok Allahnak, akkor elfogadom magamat, mert akkor nem a saját „béna” tulajdonságaimnak fogom fel azt, amivel rendelkezem, hanem egy tőlem független, hatalmas bölcsesség részeként, a világ összhangja, harmóniája egy darabjának. Igen, ez vagyok én, ez a helyem a világban. Allah ezt rendelte számomra alhamduliLlah.

És a másik oldal? Hogy is néz ki a másik oldal igazából?

Igen, a család, a társadalom, stb. hatására az emberben kialakult a kisebbségi komplexus. De mi is ez valójában? És hogy lehet gyógyítani? Ha azt mondod egy ebben szenvedő embernek, hogy de nem is, te csodálatos, okos, szép, ügyes, kedves, stb. vagy, akkor kigyógyul? El fogja neked hinni?

Valahol igen, mert valahol belül érzi, hogy igazat mondasz, és jólesik a lelkének ez a simogatás. De sajnos ez nem elég, mert ha csak tőled hallja, nem magától, azzal csak egy függő viszonyt alakít ki veled, szüksége lesz rád, hogy valaki tükrében annak lássa magát, ami. Ez nagyon szép és jó érzés, de ennek belül kell történnie, meg kell tanulnia magát olyannak látni, amilyennek te látod. Ha nem tanulja meg, akkor csak „fel fog téged használni” arra, hogy pozitív képet kapjon magáról, aztán megy tovább magát sajnálva.

De miért?

Mert nagyon mélyről indul a seb.

Gyerekkorában hallott, tapasztalt dolgokat, érzett meg hangulatokat, amikhez alkalmazkodott. Elfoglalta a neki kijelölt helyet a családban, a társadalomban, a világban. Ha nem várták, akkor azt, ha túl nehéz feladatnak – vagy egyáltalán „feladatnak” bizonyult a szülei számára, akkor azt. Elfogadta a helyét és ezt tekintette normálisnak – ez a gyerekek csodálatos alkalmazkodóképessége, aminek van jó oldala is, nem állnak le, mint mi, hogy csak nézzenek, hogy hát ez meg micsoda, és miért van így??? Így van, hát így van, biztos ez a normális.

Aztán lehull a lepel.

Nem, nem normális. Nem normális, hogy valaki állandóan vesztesnek, áldozatnak, kis szegénynek, büntetésnek, sajnálatra méltónak érezze magát. Persze vannak különleges élethelyzetek, de az, hogy bármi történik valakivel, bármilyen helyzetbe kerül, bármit is ért el az életben, bármennyire bizonyítják a tények az ellenkezőjét, bármennyire is szeresse és elismerje őt a környezete, mégis egy béna szerencsétlen hülye nézzen vissza a tükörből, az nem, nem normális.

És mindez miért? Mert 20-30 éve a szülők, óvónénik, tanárok, szomszédok, az emberek a buszon, akárkik negatívan viselkedtek vele?

És úgy értették vajon, amit mondtak? Ha tudják, hogy évtizedekkel később is valakinek komplexusai lesznek az ő szavaiktól, vajon kimondják őket?

Ha valaki hadonászik egy vasdarabbal, és véletlenül megsérti a másikat, vajon ő a hibás? Igen, hiszen ő okozta a sebet, de mégsem, mert nem ez volt a szándéka. Csak végletesen figyelmetlen és felelőtlen volt. Ez persze hiba, de mégsem kifejezett rossz szándék.

Persze nem szabad a dolgokat nem kimondani, vagy lecsökkenteni a súlyát, pláne nem a szőnyeg alá söpörni. Ha valami gáz, azt ki kell mondani, egyrészt, hogy mi majd máshogy csináljuk azokkal, akikért felelősek vagyunk, másrészt, hogy függetleníteni tudjuk magunkat tőle. Hogyan? Ez nem én vagyok, hanem erre meg erre így reagáltam.

De valahogy mégsem áll össze a kép. Hiszen az életutunk megmutatta, hogy nem tört össze minket semmi, senki. Fantasztikus nagy dolgokat csinálunk, rengeteg mindenben sikeresek vagyunk. Akkor mi ez a negatív önkép? A valóságot tükrözi?

Játszunk egy játékot! Képzeljünk el egy embert, ugyanolyan tulajdonságokkal, életúttal, mint mi. Csak nem mi vagyunk, hanem valaki más. Mit mondunk rá? Valószínűleg valami olyasmit, hogy igen, ő kedves, aranyos, tehetséges, szeretetreméltó, bátor, önzetlen, stb. Akkor saját magunkra miért úgy nézünk, mint valaki ránk 5 éves korunkban? Tényleg ennyire meghatározhatják emberek a másik sorsát? Tényleg egy figyelmetlen, feladathoz éretlen fiatal szülő elronthatja az ember önbizalmát egy életre?

A dolog egy kicsit másképp van, azt hiszem.

Igaz, hogy nagy kárt tud okozni egy figyelmetlen negatív mondat, ezért is van az az iszlámban, hogy „a legszebbet mondjátok egymásnak, különben a sátán sebet ejt köztetek”.

Mi is áll a rosszalló, bántó önkép mögött?             

Persze Allah jobban tudja, de nekem úgy tűnik, az extrém esetektől eltekintve nem a kicsi kori környezetünk tagjai a felelősek azért, ahogy most érezzük magunkat. Ők, vagy az ő figyelmetlenségből adódó negatív tevékenységük csak a kezdet volt. Egy ismerős csatornát nyitottak, amiben azonban most már más közlekedik. A félelmetes az, hogy a sátán szólít meg ismerőseink, családtagjaink hangján! audhu biLlahi minasshaitan irrajim!

Természetesen érthető, ha közölné, hogy ő a sátán, és ő azt akarja, hogy mi ne fogadjuk el magunkat, akkor rég elküldtük volna oda, ahova való! De tudjuk, hogy ő a gyenge pontunkat keresi, és meg is találja. Akkor, ott, 20-30 éve nyitva maradt egy ajtó. És ezt az ajtót, ezt a hangot használja valaki a mai napig, szeretteink, hozzánk közelálló emberek hangján közli velünk, hogy nem vagyunk szépek, jók, elfogadhatóak, hogy az egyetlen pozitív megnyilvánulás felénk a sajnálat lehet, hogyha mások lennénk, az jobb lenne, stb.

Igen, tényleg ijesztő, mint egy horrorfilmben…

De valahol mégis felszabadító ezt tudni. Azt jelenti, hogy nem vagyunk determinálva semmire. Hogy mindegy, ki mit csinált, mi szabadok vagyunk. Repülünk, gaviotak vagyunk!

És így a szüleinknek is könnyebben megbocsátunk. Elszúrtak valamit 20-30 éve, kész vége, az élet megy tovább.

Mint az ősszüleink. A bűn nem örökletes! A hibákat ki lehet javítani. Szabadok vagyunk a múltunktól, mert nem az határozza meg a jövőnket.

Audhu biLlahi minasshaitani rrajim!

És a hála. AlhamduliLlah, hogy Allah pont ezt az életutat szánta nekem! Hogy ilyen csodálatos dolgokkal látott el! Hogy vezetett, amikor tévelygő voltam, hogy ellátott, amikor szűkölködtem, hogy biztos hátteret adott, amikor úgy éreztem, senki nem segít!

Gáz vagyok? Nem! Csodálatos vagyok? Igen! Ez beképzeltség? Nem. Ez hála Allahnak, az Ő áldásaival való elégedettség, az Őáltala elrendelt sors elfogadása, az azzal békében, harmóniában való élet.

Az iszlám.