Választások

Csinálok valami nagyon szépet. Elismerek valakit. Kitartok mellette jóban-rosszban. Elnézem neki az emberi hiányosságait, csak a jóra koncentrálok.

Milyen szép mindez nem igaz?

De miért csinálom?

Igen, valamikor hoztam egy döntést.

Miért hoztam a döntést? Tudom az okaimat, az érveimet? Voltak egyáltalán, vagy csak elsodort a dagály… és mikor beállt az apály, tudom még, miért vagyok ott?

Az érzelmek, mint a tenger hullámai, jönnek, mennek. Aztán újra jönnek és újra elmennek. Ha ezért lennék ott, már nem lennék ott.

Kell egy mérleg. Mindent meg kell mérni, hogy mennyit ér. Nem abszolút véve, nekem személyesen. Szubjektíven, de tárgyilagosan. Az én személyes értékrendem szerint, de azért, hogy jó apjuk legyen a gyerekeimnek.

Régi mérlegem van. Nem írja ki a számot. Hogy megbecsüljük az értéket, kell tenni valamit a másik serpenyőbe. Ezt hívják választásnak. Ha nincs mi közül választani, az a kommunizmus. A befordultság. A kiszolgáltatottság.

Megyek a sivatagban, éhezem. Hirtelen találok egy doboz ételt. Finom vagy nem finom? Egészséges vagy beteg leszek tőle? Ízleni fog, vagy rosszul leszek?

Nem tudom, mert nem tudom mihez hasonlítani. Nem, inkább éhen halok, ha kell, de nem fogok enni csak azért, mert éhes vagyok. Ilyen állapotban, és főleg ilyen körülmények között, hogy nincs összehasonlítási alap, soha nem fogom megtudni ennek az ételnek a valódi értékét.

Ezért mentem Londonba hat éve. Most értettem meg igazán, pontosabban most jutott újra az eszembe.

Levonult a dagály, aztán jött az apály. Aztán újra jött a dagály, és megint az apály. És megint. És én még mindig itt vagyok. Miért is?

Mikor hoztam a döntésemet?

Amikor egy döntés volt. Amikor volt választási lehetőségem. Amikor nem voltam kiszolgáltatott. Amikor nem a sivatagban mentem.

Hogy hoztam meg ezt a döntést?

Odatettem az egyik serpenyőbe, amit találtam: felelősségtudatot, emberiességet, önzetlenséget, talpraesettséget, ügyességet, kötelességtudatot, humort, öntudatot, alázatosságot, Istenfélelmet, életörömöt, mélységet, stb, stb…mind-mind aranytömbök.

És mit tudtam a másikba tenni? Talán egy mosolyt, egy pillantást… egy távoli hullámot, amelyet dagálynak remélhettem, amin szörfözni lehet… egy ideig…

Igen, mindenkiben van jó, mindenkiben fel lehet fedezni valami szépet. De ahhoz, hogy az ember hozzákösse valakihez az életét, ahhoz nagyon erős érvek kellenek.  Aranytömbök.

Mert igen, a sivatagban könnyű megmaradni az egyedül fellelhető ételnél. De ez megalázó mindkét fél számára. Számára is megalázó, mert így nem derül ki, hogy ő valójába kicsoda – tulajdonképpen egy minimum szint fölött bárki lehetne. És az én szemszögemből nézve kiszolgáltatott érzés. Ez elől mentem el. Egy halvány emlékként élt csak bennem a tudatos mérlegelésem, a mindennapi valóság az volt, hogy nincs más választásom. És mivel ez így túl prózai, szerettem volna megszépíteni a dolgokat. Mint amikor valaki hoz egy rossz döntést, és aztán blame it on the boogie… De a dagály jön és megy…

Vége a sivatagnak. Eljöttem. Most a tengerben úszom. Szabad vagyok.

Választhatnék ezernyi hullám között. Repítenének erre, arra…

Választhatok. Újra van választásom.

Hol is van az a mérleg?

Sok mindent tehetnék a serpenyőbe…igen, vannak értékek mashaAllah alhamduliLlah.

Csodálatos érzés a választás szabadsága.

És a legszebb az egészben, hogy bármit tennék a mérlegre, a másik serpenyőben még mindig ott vannak az aranytömbök. Solid gold. Állja a kihívást.

És ez az, ami megmutatja a valódi értékét. Amilyen fényben méltóan nézhetek rá. Ez felemeli őt is, engem is.

Nem azért vagyok vele, mert nincs más. Ha akarnám, lehetne. Azért vagyok vele, mert ő a legjobb. Nem egyedüliként (mi más is lehetne), nem tíz közül az egyetlen szóba jöhető. Több százból, ezerből.

És én nem csak elfogadom, mert el kell fogadnom. Döntést hozok. Minden nap. Mérlegelek, választok. Szabad vagyok.

És ez az én döntésem.