2012. november 1., csütörtök

Old Sanaa



Ott álltam a sikátorokban. Igen, a sikátorokkal kezdődött, Velencében J . De nekem nem az elveszést jelentette. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a várost, a málló téglafalakat, a fehér díszítéseket az ablakok körül. Az élő múltat, a lepukkantságot, az elmúlást, ami él, változatlanul évszázadok óta.
„és évek múltak el, és századok teltek el, a város mindig változik, az emberek sosem, a színhely mindig változik, a történet sohasem”…
Aztán Firenze, Siena. És Arezzo. Ugyanolyan sikátorok, ugyanolyan napfény. És én ugyanúgy több vagyok, mint egy sima turista, de nem vagyok itteni. Szépség, meglepetés, mosoly, önzetlen csodálat. MashaAllah.
És az 50-es, 60as évek filmjeinek Olaszországa. Amikor még nem turista giccsparádé volt, hanem az emberek a lepukkantságban éltek, az volt a természetes számukra, szegények voltak, de boldogok. Fiatalok voltak és örültek az életnek.
Ezt a felfedezést nem tudom leírni.
Évekig abban a tudatban éltem, hogy két valóság van: az álmok és az élet. Otthonom a szívemben mindig Olaszország maradt. De nem nagyon tartom lehetségesnek, hogy valaha „hazamegyek”. Az élet nem arról szól, hogy menjünk ide, mert szép. Ha az embernek van egy kis ideje meg pénze (és ezek soha nem esnek le dolláros zsák formájában az égből, úgy kell kiszakítani magunknak), azt arra használja fel, ami feltétlenül szükséges. Munka, család, kötelezettségek. És ez így is van jól, hiszen ha az ember megteszi a kötelességét Allahért, akkor a jutalma egy sokkal szebb hely lesz, mint Olaszország, Dél-Franciaország, Hawaii, Seychelles, Bali és mindez együttvéve és megsokszorozva inshaAllah. Az lesz inshaAllah az igazi otthonunk, ahol tényleg hazatalálunk. És ezért küzdjenek a hívők.
De ott vannak a mindennapok. A nehézségek, a meg nem értés, a fájdalmak, az elszakítottság. A korlátok, amikbe nap mint nap beleütközünk. Nem az van belül, ami kívül.
De hát valamivel ki kell érdemelni, nem nyalókáért megy ugye…
De valahol a honvágy ott van, de „otthon” is ott volt, egy hely, egy érzés, egy kép, a málló kőfal, a napfény a sikátorokban…
És hirtelen ott állok.
Ugyanaz vesz körül! Nem, nem találtam meg a földi Paradicsomot, nincs is olyan, biztos itt is nehéz az élet, de itt már voltam! Ezt ismerem! Ide akartam mindig visszajönni!
15 évesen Velence, aztán 18 évesen Arezzo meg Siena.
És Romában a régi filmek nyomai, amikor a terek még piacok voltak, kosz volt és halszag, de az emberek boldogok voltak. Napoli, Sicilia.. és a marseille-i halpiac…
Európában a múlt felfedezésével egy pillanatban meghalt. Értelmét vesztette. A halász bácsi csak azért fog halat, hogy a turisták lefényképezzék (magukat vele), a kézműves tárgyakat méregdrágán árulják csak gyűjtőknek, az ételek műkaják a szupermarketból, a tárgyak kínai bóvlik. A szegényég kiszorult a város szélére, nem látjuk ezért nincs is. Az emberek idegenek, a bizalom, ami egykor természetes volt, ma már un atto di coraggio.
Itt is eláraszt mindent a kínai bóvli, de a házak még mindig ugyanúgy épülnek, a berendezés ugyanaz, mint évszázadok óta. Szegényeknek és gazdagoknak egyaránt, a különbség csak a minőségben és díszítettségben van. Az ember azért megy a piacra, hogy megvegye az ebédhez a hozzávalókat, nem azért mert jaaj, az milyen romantikus! Az emberek ruhái elhasználtak, nem azért, mert ez a divat, hanem mert nincs nekik más. De segítőkészek, és nem várnak viszonzást.
Nagy kincs van itt eltemetve. Jemen, a felfedezetlen szépség. Tényleg az. Fel kellene fedezni, kellenek éttermek, vécék.. J özönlenének a turisták. De maradjon meg az emberek tisztasága. Lehetséges a kettő együtt?
És nekem mit jelent ez az egész?
Csak annyit, hogy lehetséges. Hogy létezik az álom, nem csak a képzeletben. Hogy a valóság nem csak egy rideg feladat, hanem ott van benne valami, ami megszépíti. Van valami belülről, ami kint van. Valami otthonos. Nem oda megyek vissza, 18 éves koromba, hanem akkor ezért éreztem ott otthon magam. Ide kellett jönnöm. Nem csak a levegőben lógok és a csodára várok, hogy egyszer majd esetleg meg is valósul, amiért idejöttem, és végre tanulhatok.
Megtaláltam amit kerestem, az otthonomat, és inshaAllah megtalálom magamat is.
Az életfeladatomat.
Ez az, amit kerestem az elmúlt években, amit nem találtam meg. Külső feladatot nem kaptam, azt csináltam, amit magamnak kitűztem, nem tudom, mennyi igény volt rá… lehet, hogy csak nekem volt J. A többi feladataim is egyre csökkentek. Nem merítették ki az energiáimat – de kimerítettek.
Kerestem valami újat, valami mást. A helyemet a világban. és midnegy valahol, hogy hol vagyok, csak szeretném érezni, hogy leteszek valamit az asztalra. Hogy a napjaim nem csak elmennek egymás után, mindig várva valamire, hanem megtalálni a mában azt, amiért ott vagyok.
Csak sok türelem… de ez is a tréning része. Mint ahogy az a konyhai főzőcskézés, a beszéd-próbálkozások, a kézzel-lábbal nevetések. És a furcsálkodások, csodálkozások, hogy most itt mi történik?!
A nyelvtanulás legnagyobb része a gyakorlat, és része az emberek mentalitásának megismerése is.
Légyszi fohászkodjatok!









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése