2012. november 15., csütörtök

Halál és élet




Nem, nem véletlen ez a sorrend.
A beteg néniről már akartam írni nektek korábban. De most azt hiszem így lesz teljes a történet. Néhány hete idehozták, ágyban fekvő beteg, a veséjével van probléma már 5 éve, meg azóta már minden mással is. Tulajdonképpen már semmilyen szerve nem működött rendesen. Szegény nagyon szenvedett. Aztán már mikor nem tudták itt ápolni, elvitték a kórházba. Ott érzéstelenítőt adtak neki, meg stabilizálták a vérnyomását, mást már nem tudtak tenni vele.
Ennyit a tényekről. De mi is történt itt valójában?
Először nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Úgy éreztem magam, mint az elején, mikor idejöttünk, nem értek semmit, mindenki tudja, mi a dolga, én meg csak nézek, hátha valaki megkér valamire, de természetesen nem fognak megkérni semmire, akkor találnom kell valamilyen elfoglaltságot, ok, diving in the sink, vagy porszívó, erre mindig szükség van, legalább nem tűnök annyira tehetetlennek…
De igazából valahol belül mindig ott volt bennem a kérdés: miért nem viszik kórházba, miért csinálunk úgy, mintha lenne remény, mikor nincs, miért kell mindenkinek szenvedni…
Otthon rég berakták volna az elfekvőbe, látogatná 1 vagy 2 rokon.
Ettől valószínűleg sokkal hamarabb meghalt volna.
Nem tetszik ez a megoldás, de ehhez vagyok hozzászokva.
A betegséget, halált tartsuk távol a mindennapjainktól, nem szép, nem igazán tudunk vele mit kezdeni, nem értjük, és igen, leginkább félünk tőle. Félünk, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Nem akarunk tudomást venni róla, távol akarjuk tartani magunktól.
És akkor, ahogy életünk elidegenedéssel, steril kórházi hűvösséggel kezdődött, távol a szeretettől, távol a mieinktől, így is ér véget.
Erről a mindennapi életben nem beszélünk, ha van egy beteg a családban, fojtott hangon érdeklődünk a hogyléte felől, esetleg már múlt időben beszélünk róla, hiszen a tények, a tudomány megmondta a tutit.
És igen, bármiben is hiszünk, a biológia órán megmondták, hogy a szívünk megáll, aztán megesznek a kukacok, és kész. És ezt nem, nem lehet elfogadni, de mégis, ott van belül, hátul, mélyen a félelem, hogy ez vár ránk.
Itt igaz a mondás: a remény hal meg utoljára. Tényleg, Magyarországon mintha azt ölnék meg először. Miért, hogy ne csalódjunk? Vagy szegény Csokonai tehet róla? Nagy téma ez valahol: mi a fontosabb? Mi a dolgunk? Megtudni, hogy a dolgok, amiket nem tudunk, mert vagy helyben vagy időben távol vannak, hogy is vannak valójában? Ez lenne a feladatunk? Megtudakolni, kitalálni, felfedni a rejtett dolgokat?
Vagy kitűzni egy célt, megálmodni egy álmot, mindent megtenni érte, harcolni, küzdeni, minden követ megmozgatni? Aztán ha nem jön össze, akkor kell elfogadni, hogy igen, ez így van.
Mint mikor felvételiztem a középiskolába, és vártam az eredményre, akkor mondta Apukám: most gondold azt, hogy felvettek, aztán ha esetleg mégsem, lesz még időd szomorkodni rajta.
Ez valahol a jobb megijedni, mint félni esete. Igen, ezt sem kevertem össze J. A Verebes mondta egy kabaréban évekkel ezelőtt, és megmaradt, mert nagyon jó. Azt mondta, a félelem valami hosszú, nyúlós, hideg, kellemetlen érzés, amitől az ember nem tud nyugodni. Az ijedelem viszont hirtelen jön, addig az ember nyugodtan él, aztán hirtelen megijed, de megy tovább.
És azt ugye tudjuk, hogy aki fél, az csak félig él.
Hát itt nem félnek.
Szemébe néznek a betegségnek, nem zárják hideg kórházi falak közé.
Szemébe néznek a halálnak.
Hogy van hozzá bátorságuk?
Lehet, azért mert tudják, mi vár rájuk. Ránk. Számukra nem kérdés, ami nekünk az, hogy Where do I go, follow the river, where do I go, follow the sea…
Why do I live, Why do I die, tell me why, tell me where, tell me whyyyyy??????
Nem ezért van bennünk ennyi frusztráltság?
Rohan a vonatunk a szakadék felé.
Félünk, nem akarunk tudni róla. De ugyanakkor meg akarjuk tudni az igazságot. És az eddigi maszlagoknál még mindig többet mond a tudomány…
De van, ami még ennél is többet mond.
Van, ami nem arra ad választ, hogy mi van, hanem, hogy mi legyen.
Egy útmutatás, egy vezetés, hogy az ember tudja, mi az ő feladata. Nem kell tudnom az egész outsetot, nem az a dolgom. Az én dolgom tudni, hogy fogjam fel a dolgokat. Az én dolgom a bizalom, a türelem. Szép türelem most az osztályrészem.
Az egyik kisgyerek azt mondta, ez olyan, mint egy esküvő.
Tényleg.
A ház tele van emberekkel, a legnagyobb kérdés ebben a pillanatban az, hogy hányan jönnek még, lesz-e elég kaja. De ahogy az emberek, az ételek is folyamatosan érkeznek, szomszédok, rokonok, mindenki fontosnak tartja, hogy most itt legyen egy kicsit, átérezze a közeliek szomorúságát, belegondoljon abba, hogy mi történhet most vele.. aki már nincs itt.
Igen, a beteg néni elment.
Fél nappal előtte a sógornőmnek volt egy álma. Azt álmodta, hogy édesapja (aki már 2 éve nincs velünk) azt mondta, hozzák ki a beteget abból a szobából ahol van, nem jó ott neki, ahol ő van, ott sokkal szebb szoba várja…
Giddo Yassin lányaként szerette sógornőjét. Most ott van a mellette levő szobában. InshaAllah tágas, fényes, illatos…
Láttuk a szenvedését, tudjuk, hogy a szenvedés tisztulás lehet inshaAllah. Nem tudom, én vagy te hova kerülök, de tudom, hogy mi várhat rám a jó és mi a rossz döntéseim következményeképp. Tudjuk a lehetőségeket. Nem egy ködös, lepattogzott kép, amelyet többféle filozófia ihletett, hanem egy híradás valakitől, aki nem a saját fejéből beszélt.
A nap végére a lányok nevetnek. Éjjel kettőig megy a traccsparty minimum, a néni 3 lánya és 3 másik lány, egy szobában, ahol normális esetben 4-en férnek el. Tábor-feeling.
Nem aggódunk érte. Elment, de nem a sötét ködbe, nem leesett a szakadékba, nincs vége az útjának. Innen elment, de reménykedünk, fohászkodunk, hogy most jó neki. Jobb, mint nekünk itt.
És segít nekünk ez a helyzet belegondolni, hogy majd egyszer mi is elmegyünk. Ott leszünk, és mi leszünk megkérdezve.
Ez a fontos az életben. Nem a szakadék felé rohan a vonatunk, hanem készülünk az utunkra.
A vizsgára. Elkerülhetetlen, de megvannak a vizsgakérdések.
Azt hiszem, ez nyugtatja meg az embert. Ha tudja, hova megy. Ha tudja, miért van itt. Ha tudja, miért van ez az egész.
És ha ez hiányzik, hát csoda, ha beketyózik? Nem. A nyugati társadalomban élők frusztrációi, betegségei, hibái, bűnei nagyrészt a társadalom számlájára írhatóak. Nem a bizonyítványunkat magyarázom, Allah igazságos. Azokkal is, akik még nem tudják…
És még egy nagy dolgot tanultam.
A család. A testvériség.
Mi otthon nem vagyunk testvérek. Nem együtt nőttünk fel, nem ugyanazokat a dolgokat éltük át, nem osztoztunk sok mindenen.
Sok új muszlim kérdezi, mi az, hogy a muszlimok a testvéreink? Hogy lehet, hogy valaki a testvérem, de iszonyatosan idegesít, ha csak ránézek, ha meg is szólal, legszívesebben kimennék a szobából. Én bevallom, tudnak lenni ilyen érzéseim. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Ilyenkor általában az a válasz, hogy a testvériség nem jelenti, hogy mindenkinek a puszipajtásai legyünk, szeretjük Allahért, jót akarunk neki, megadjuk neki az alapvető jogait, és kész.
Igen, biztos vannak emberek, akikkel ez a maximum, amit el lehet érni.
De abban is biztos vagyok, hogy rengeteg ember van, akikkel a velük való kapcsolatból sokkal-sokkal többet ki lehetne hozni.
Igen, akkor jön az idő, pontosabban az elidegenedés. Egyedül hagytak, mikor születtünk, egyedül is fogunk meghalni. És egész életünkben egyedül vívjuk meg harcainkat, nincs időnk egymásra, nincs időnk magunkra. Segítség kellene, de ne szóljon bele senki az életembe. Meghívlak titeket, de nem mosogathat nálam senki.
De a hívők testvérek. Csak testvérek lehetnek. Ott van a lehetőségünk. Ott van egy világ, csak ki kell nyitni. Meg kell nyílnunk egymás előtt. Testvérekké kell válnunk. Időt kell együtt töltenünk. Nem egyszer, kétszer, mindig.
Együtt kell főznünk, mosogatnunk, takarítanunk.
Most megígérem nektek, hogy ha lesz valamikor egy konyhám, ami elérhető távolságban van nektek, mosogathattok benne! Ugye milyen kedves vagyok? J
Nem vagyunk rokonok, de azzá válhatunk. De ahhoz meg kell egymást ismernünk. Közel kell egymást engednünk magunkhoz. Nem plazma-közelség ez, nem mászunk bele egymás életébe, nem összehasonlítás. Karl Lagerfeld is megmondta, hogy a személyiség ott kezdődik, amikor az összehasonlítás befejeződik.
Itt valami másról van szó. Szívről, melegségről. Bizalomról.
Nincs rá időnk, mert ott vannak a gyerekek, a munka, a férj… Kötelességek, feladatok…
De közben a szívünk halott. A gyerekekkel türelmetlenek vagyunk, a munka nyűg, a férj pedig… tőle várnánk el a mindehhez szükséges szeretetet, melegséget, megértést… ő meg tőlünk… Csak várunk és várunk… és közben egyre távolabb sodródunk egymástól.
És akkor van még valami, amiről ugye nem lehet beszélni, mert egy jó muszlim nő nem teregeti ki az otthoni szennyest, az haram… És akkor ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, jön a csízvigyor, hogy alhamduliLlah.
De mi lenne, ha minden nap szánnánk egy órát a testvéreinkre?
Együtt vásárolunk, feljön egy kávéra, közben elmegyünk a gyerekért az oviba, vagy ha arra járunk, ahol ő lakik, felugrunk előzetes egyeztetés nélkül. Igen, volt valami előadás, hogy a váratlan vendégek mennyi időt rabolnak egy produktív muszlim életéből, de most valljuk be őszintén, hány fényévre vagyunk mi a produktív muszlimságtól? Persze tisztelet a kivételnek, de azért magamból kiindulva, azt hiszem a legtöbben szoktunk pepecselni, pacsmagolni, szöszmötölni, amitől egy kicsit sem érezzük jobban magunkat. Egyébként a váratlan vendégekből nem csinálnak itt nagy ügyet, adnak nekik egy kis egészségtelen porból készült aszírt, aztán annyi. Lehet, hogy gáz, de tudod, hogy bármikor bárkihez becsöngethetsz. Ha ebben nem vagy biztos a testvéredről, az károsabb, mint az e-számos aszpartamos műanyag lé.

1 megjegyzés:

  1. Kedves Juli!

    Pár gondolatot engedj meg, kérlek!

    Nekem tetszik, megnyugtat és vigasztal hogy úgy mondjuk magyarul ha valaki meghal: megBOLDOGul, JOBB LÉT-re szenderül. Lám, őseink, akiktől anyanyelvünk ránk öröklődött valami mélyebb tudás birtokosai...

    A régiek tudták mikor mennek el. Az archaikus népi imádságokban benne van a kérés: halálomat 3 nappal előbb tudjam meg! Aki kér annak adatik. Még egyik nagyapám is tudta mikor megy el! A XX. században! Mi is tudhatjuk, ha tiszta szívvel kérjük hogy tudhassuk! És akkor fel lehet rá készülni, mindent rendben hagyni s megadni az áldást a maradéknak, utódoknak, családnak, barátoknak.
    Édesapám 2 éve ment el. Elrendezett mindent mire meghalt. Azt írta nekem levélben: "Nincs bennem semmi félelem". Miért is lett volna? Szépen élt, igazul, becsülettel, törekedve. Tudta kihez, hova megy...

    Test + vér = testvér
    Magyar népi gyermekmondóka: "Testvérek vagyunk Ádámtól, Évától, meg a szilvafától." :o)
    Az emberi ősemlékezet tudja hogy mindannyian egymás testei és vérei vagyunk. Mert ebben a földi létben, a 3D-ben test és vér teremtetett lelkünk hordozójául. Egy az Atyánk, a mindeneket teremtő és igazító Jóisten. Benne, általa vagyunk testvérek. Vallástól, vállalástól, nemzettől, kultúrától, történelmi kortól függetlenül. És ha hazatérünk Hozzá mindannyian, az lesz ám a nagy családi örömünnep! :o)

    VálaszTörlés