Adni és kapni – újra

Mások vagyunk, és máshol vannak a tűréshatáraink. Lehet, hogy valamilyen szempontból én többet viselek el, mint az átlag, de más kérdésben viszont már rég leléptem volna, valaki más helyében. Éppen ez a szép, hogy Allah különbözőnek teremtett minket.

Van egy mondás, az egyik kedvenc mondásom, hogy nem az az utazó, aki új tájakat lát a szeme előtt, hanem az, aki új szemeket nyer. Az ittlétem ebből a szempontból is kiszélesítette a látókörömet. Most ezt a kérdést is máshogy látom.

Először is, mi egy kapcsolat? Mindenképpen valami, amikor az ember ad és kap. Hol az egyensúly? Soha nem tudjuk. Mást adunk és mást kapunk. Természetesen akkor több jutalmat kapunk, ha többet adunk. De ha már túl sokat, ha már az egész felborult, annak sincs semmi értelme. Ahogy valamikor már beszéltünk róla, annak van értelme, ha nem azért adunk, hogy kapjunk, ha nem a másiktól függünk, mert az a totális kiszolgáltatottság. Hogy én a lelki egyensúlyomat valaki más cselekedeteitől teszem függővé. Hogy akkor érzem magam jól, szeretve, teljesnek, elfogadva, ha éppen a társam agyát nem vitték ki a munkahelyén (vagyis nagyjából soha…).

Allahtól megkapunk mindent, ennek tudatában vagyunk, ezért hálát adunk, és ettől függetlenül adunk. Nem azért adunk, mert várunk valamit. Nem azért adunk, mert ha nem adnánk, akkor nem kapnánk semmit, nem azért, mert mindennek ára van. Olvastam egyszer egy idézetet, hogy a legszebb dolgok az életben nem azért vannak ingyen, mert értéktelenek, hanem mert megfizethetetlenek. Igen, megfizethetetlenek, nem lehet őket áruba bocsátani. A figyelem, a kedvesség, egyszóval a szeretet nem valami, amit akkor kap az ember, ha ad. Azt csak ingyen lehet kapni.

Mégis van, hogy az egyensúly felborul. Ha rosszul közelítjük meg a kérdést, akkor mindenképpen. Ha az adásban ott van a kapni akarás, akkor valahol mélyen ott van az érzés, hogy én nem kaphatok ingyen, hogy nekem valamit le kell tennem az asztalra azért, hogy szeressenek. Hogy én nem kaphatok ingyen, nem érek annyit.

De ha az ember teljesen egészségesen áll a dolgokhoz, akkor is felbillenhet az adás-kapás viszonya. Akkor valamit felül kell vizsgálni. A lényeg, hogy tudjuk, mit miért csinálunk. Ha boldoggá tesz minket, hogy adunk, ha Allahtól várjuk érte a jutalmat, és nem a másiktól akarjuk kicsikarni, akkor nincs probléma. És nem is érezzük annak, mivel boldogok vagyunk. De ha úgy érezzük, csak köveket dobálunk egy kútba, és még csak nem is csobban, akkor a legjobb lesz abbahagyni, és feltenni magunknak egypár kérdést.

Miért dobálom ezeket a köveket a kútba? Maga ez a cselekedet boldoggá tesz engem? Tényleg kényelmes nekem ott állni a kút szélénél éjjel-nappal? Nincs más szórakozásom? Csak ez tenne boldoggá, mármint nem a dobálás, hanem a csobbanás, már ha egyszer hallanám?

Megmondtam Ahmednek, hogy nem veszek több nutellát. Miért? Elmagyaráztam neki. A helyzet ugyanis már az volt, hogy szinte semmi mást nem volt hajlandó enni. Azt mondtam neki – és magamnak is – hogy tudod drágám, van olyan, hogy valamit vagy valakit jól szeretünk, és van, hogy rosszul. Ha valami, amit szeretünk, nincs ott, és akkor kiakadunk, akkor nem jól szeretjük azt a dolgot. Allah nem úgy teremtett minket, hogy függünk valamitől, hogy nem lehetünk boldogok, kivéve, ha ez vagy az a dolog, személy, vagy bármi a mienk. Érdekes, amitől valóban függünk, pl. az oxigén, az iránt még nem hallottam senkit, hogy szenvedélyesen oda lett volna. Valahogy tudjuk, hogy ez megvan, hogy életben fogunk maradni, nem fog egyszer csak elillanni az összes oxigén a légkörből. Tudjuk, hogy biztosítva vannak számunkra az életfeltételeink.

Biztosítva van számunkra minden, amire szükségünk van.

Miért ragaszkodunk akkor betegesen dolgokhoz? Miért érezzük, hogy ez vagy az nélkül nem lehetek boldog?

Azt érezzük, hogy nem vagyunk teljesek nélküle. Szeretjük, de nem is szeretet ez. Megszerzési, birtoklási vágy. És mögötte egy hatalmas nagy hiány.

A szeretet nem lehet eszköz. A szeretet maga a cél. Nem lehet eszköze annak, hogy kitöltsem a bennem tátongó hiányt. Miért érzek hiányt, ha mindenem megvan? Mert elhitették velem, hogy nem vagyok teljes, hogy nem vagyok jó, nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadott.

Ki, miért? A végeredmény szempontjából mindegy. Persze, nem mindegy, végig kell menni ezen a fájdalmas úton, meg kell ismernünk a saját történetünket, ezt a lépcsőfokot senki sem spórolhatja meg magának.

De ami ezután jön, az csodálatos. Amikor átérezzük Allah szeretetét irántunk. Amikor megérezzük, mélyen a szívünkben, hogy ez az a szeretet, ami mindig is hiányzott. Nem emberektől kaphatjuk, mert tökéletes. Attól jön, Aki teremtett minket a legszebb formában, Aki mindenkivel egyedi és különleges csodát alkotott. Aki bennünk nem a saját hibáit látja, mert Ő hibátlan, hanem gyönyörködik az Általa teremtett szépségben. Aki saját magunknál is jobban ismer minket, ismeri az összes rejtett képességünket, erőnket, tehetségünket, amiről esetleg nekünk fogalmunk sincs, pláne nem a külvilágnak. Aki összehasonlíthatatlanul nagyobb könyörülettel nézi botlásainkat, mint ahogy mi figyeljük a kisgyerekeket, hogy milyen aranyosak, amikor megpróbálnak felállni, menni, de csak elesnek.

És ha Allah szeretetének napfénye bevilágítja a szívünket, akkor lehetetlen, hogy ne szeressük magunkat. És ha szeretjük magunkat, akkor már az összes többi ember iránti szeretetünk egy önzetlen adás lesz. Nem várunk tőlük semmit, mert mindenünk megvan. Ami hiányzott, az az űr a szívünkben, ki van töltve.

M’illumino d’immenso.

Erről szól. Lefordíthatatlan. Valahogy úgy lehetne, hogy megvilágítom magam a végtelennel. Pont azon gondolkoztam, hogy mi is az, ami megvilágít. Mi az, ami boldoggá tesz? A napfény? A pálmafák és bougainvilleák? Vagy valami más?

És ki teremtette mindezt? És ki adta nekünk a legjobb időben, a legszebben porciózva? Ki tudja legjobban, mire van szükségünk?

AlhamduliLlahi Rabbi l alamin!