Gátlásosság és gátlástalanság

E kettő közül lehet választani… egy olyan világban, ahol nincsenek szabályok.

Az ember vagy akadályok, félelmek, komplexusok mögé rejtőzik, ezekkel igyekszik megvédeni magát a rá leselkedő veszélyektől, vagy felismerve mindezek hamisságát, él, ahogy eszébe jut, nem törődve azzal, hogy közben mennyi sebet üt másokon és saját magán.

Egyikük sem szabad.

A gátlásos magát zárja börtönbe, a gátlástalan pedig saját és a másik szabadsága közti határt hágja át.

A gátlásos a jóságot próbálja megvalósítani úgy, hogy önmaga rendőre lesz, és kíméletlenül megbünteti magát minden „rossz” gondolatért. A gátlástalan nem a jót keresi – hacsak nem olyan értelemben, hogy az, amitől jól érzi magát – , inkább az igazságot és az őszinteséget, de állandóan ellentmondásba keveredik önmagával, és egyre nagyobb káosz lesz lelkében – ez meg minden, csak nem jó érzés.

Egyik állapot sem egészséges. A gátlásosnak kicsit kevesebbet, a gátlástalannak kicsit többet kellene gondolkoznia. J

A gátlásos azt hiszi, ő jó, mert „eszébe sem jutnak” bizonyos dolgok. Valójában csak nagyon mélyen, belül van egy hang, amelyik megmondja neki: „ezt nem szabad”, mielőtt igazából formába önthetné a gondolatait, érzéseit.

A gátlástalan azt hiszi, ő szabad, hiszen neki senki nem mondhatja meg, mi a helyes, mi nem, őt nem kontrollálják sem belső, sem külső erők. Mehet, ahova akar, csinálhat, amit akar, akár tönkre is teheti magát, szabadságában áll.

Gyomorfekély vagy túladagolás? Valóban nincs más lehetőség?

A helyzet az, hogy alhamduliLlah van.

De először néhány dologgal nem árt tisztában lennünk.

Nincsenek jó és rossz emberek. Emberek vagyunk, és mindenféle marhaság keresztülmegy a fejünkön, a szívünkön, akár bevalljuk magunknak, akár nem.

De ugyanakkor stabilitásra vágyunk, rendre, biztonságra, szeretetre, tiszteletre. Akár bevalljuk, akár nem.

Nincsenek „jó” és „rossz” érzések, érzések vannak, mert emberek vagyunk. Nincs olyan, hogy „ezt nem lenne szabad éreznem”. A helyes és a helytelen egy másik szinten van. A tettek, a tudat, az akarat szintjén. De ha lelőném magamat, csak mert eszembe jutott egy hülyeség, amin aztán röhögök egy jót, és eszem ágában sincs megcsinálni, ok, ha tényleg akkora gáz, akkor még hozzáteszem, hogy astaghfiruLlah, de ha ezért elítélném magamat, az olyan lenne, mintha már a saját álmaimat cenzúráznám éjjel, miközben alszom.

Miért csinálom ezt?

Ez is megérthető. Persze, hogy cenzúrázom az álmaimat, mert ha nincs külső védelem, akkor nekem kell magamat magamtól megvédenem. De túl nagy árat fizetek a biztonságomért. Feladom, hogy valójába megismerjem önmagamat. Feladom az álmaimat, a vágyaimat, amelyek messze nem mind rosszak. És végül állandó konfliktusba kerülök magammal.

A másikat, a „szabad szelleműt” is meg tudom érteni. Hol vannak a határok? Ki mondta, hogy ott vannak? És miért vannak éppen ott, és nem máshol? Én ezt érzem, ezt akarom, kinek ártok ezzel? Nem fogom megtagadni magamat, csak mert valamikor valaki kitalált valamilyen szabályokat, aminek semmi értelme sincs. Csak hát van, hogy valami túlságosan fáj. Hogy kerültem bele? Hát csak úgy, hogy jól akartam magamat érezni. És most? Borzalmasan érzem magam.

Különbözőek vagyunk, vérmérsékletünktől függően vagy az egyik, vagy a másik végletbe esünk. És hát drágáim, nagy a világ, és rengeteg féle hatás ér minket. Olyan is van, hogy valaki egy bizonyos körülmények között gátlásos, aztán elkerül valahová, és gátlástalan lesz. Vagy hogy valaki gátlástalan volt, de aztán annyira megbánta, hogy nagyon gátlásos lett.

Mi akkor a megoldás?

Van megoldás egyáltalán?

Olyasmi kellene, amiben az ember szabad lehet, de nem szalad el vele a ló. Amiben az ember szembenézhet önmagával, elfogadja magát, de tudja, hol vannak a határok. Ahol vannak határok, amelyek megvédik őt és a többi embert, de ezek a határok nem gátolják őt a szabadságában, nem lépnek bele a személyiségébe, nem fojtják meg őt. Ahol szabadon lélegezhet, örülhet emberi mivoltának, hálát adhat az élet szépségéért, de mintha valami láthatatlan erő körülvenné őt és nem engedné, hogy bármi baja essen.

Ez a láthatatlan erő az iszlám. Az Allah által előírt határok. A szabadság, amikor nekem és neked is megvan a szabadságod, és én nem lépek a te szabadságodba, mert az már nem szabadság. A szemérmesség. Nem a kényszeres, kötelező, „ke volgare” szemérmesség, nem az, hogy „hát tisztességes embernek ilyesmi eszébe se jut”. Nem igaz, mindenkinek mindenféle eszébe juthat. Aki még ezt nem tapasztalta magán, csak nem volt olyan körülmények között.

De nem attól vagyunk jók vagy rosszak, hogy mi jut az eszünkbe, hanem attól, amit teszünk. Hány olyan történetet hallottunk, amikor valaki a határán volt annak, hogy valami iszonyat nagy gázt megcsináljon, olyasmit, ami „tisztességes embernek az eszébe se jut”. Például amikor a barlangban rekedtek az emberek, és eltorlaszolta a bejáratot a kő, és az emberek a jótetteikkel kérték Allahot, hogy mozdítsa el a követ. És akkor azt mondta az egyik ember szó szerint, hogy már ott ült egy lány lábai között, mikor figyelmeztette őt a lány, hogy félje Allahot. És akkor meggondolta magát. És a kővel mi történt? Elmozdult! Miért? Mert ő egy olyan „tiszta” ember volt, akinek semmilyen bűnös gondolatai nincsenek? Nem, sőt, ő nem állt meg a gondolatoknál… De mégis megvolt benne a szemérmesség. Honnan származott? A hitéből. Amikor meghallotta az emlékeztetést, hogy félje Allahot. És ez állította meg őt. És ezt fogadta el tőle Allah, ez ért annyit, hogy elmozdult tőle a szikla.

Vagy volt olyan is, hogy emberek nem vették észre a figyelmeztetést, házasságtörést követtek el. Az a nő, aki elment többször a Prófétához szallallahu alaihi wa szallam, először terhesen, aztán az újszülött babával, aztán mikor a gyerek kétéves lett, mert annyira szeretett volna bűnbánatot csinálni! Nem volt bűntelen, nem volt tökéletes, nem volt tiszta, de annyira átérezte a bűn súlyát, hogy a Próféta szallallahu alaihi wa szallam azt mondta, hogy az ő bűnbánata mindenkinek elég lenne. Megtisztult, megvolt benne a hit, a szemérmesség, ami lehet, hogy egy pillanatra meggyengült, mert emberek vagyunk, de annyira erős volt benne, hogy miután megtette, csak a megtisztulás vágya éltette.

Ő jobb, vagy mi, akiknek „ilyesmi eszünkbe sem jut”?

Ha elfogadjuk a tényt, hogy nem vagyunk tökéletesek, ha barátságot kötünk tökéletlen énünkkel, nagy békesség fog el minket. Nem nekünk kell megmagyarázni magunknak, hogy a jó az rossz, és a rossz az jó, mert ott van a szemérmesség, ami a hitből származik, hogy tudom, hogy Allah a legjobbat adja csak nekem, és csak azt tiltja meg, amitől sérülnék. Ember vagyok, millió dolog áthalad a gondolataimon. Boldog vagyok, szabad vagyok. Nem cenzúrázom az álmaimat, de nem is kell mindegyiket megvalósítani. Mindennek megvan a helye, rend van. A szél fúj, hol innen, hol onnan. De a ház áll.

És ennek hatására kialakul az emberek között a tisztelet, a testvériség és a szeretet. Mindenki megmarad a helyén, senki nem lép ki a szerepéből, a szabadságából, nem hágja át a határokat, nem sérti meg a maga és a másik szabadságát, nem bántja se magát, se a másikat. És ezért megmarad a kölcsönös tisztelet, testvériség, szeretet. És ez köti össze az embereket, a társadalmat.

Így leszünk testvérek. És mi lehetne ennél több?