2013. január 5., szombat

A többnejűségről – újra



Igaz, a blogban még nem foglalkoztam a témával, de azon kívül már rengeteget. Valami képviselő szerepébe kerültem bele, aki bebizonyítja a világnak, hogy ilyen is van. Pedig valójában két dologról van szó.
Az igaz, hogy mint muszlimok, nem mondhatjuk arra, amit Allah megengedett, hogy rossz, idejétmúlt, nem megvalósítható. Mondhatjuk, hogy én nem szeretném, ahogy nem kell minden ételt megenni csak azért, mert nem haram. Ami nem ízlik, azt otthagyjuk, kész, problem solved. Azt is mondhatjuk, hogy régen többször fordulhatott elő olyan helyzet, hogy egyszerűen nem voltak férfiak, és más megoldás nem volt, most azért könnyebb a helyzet. Bár attól is függ, hol él az ember… de erről majd később bővebben inshaAllah. Azt is mondhatjuk, hogy sok rossz példát lát az ember, sokan vannak, akik visszaélnek az engedménnyel, kiveszik belőle azt, ami nekik hasznos(nak tűnik abban a pillanatban), és elfelejtik az egész alapját, feltételeit. Az ilyen emberek valójában csak hatalmas problémát okoznak maguknak, mert aki nem igazságos a feleségeivel, az úgy fog feltámadni az ítéletnapon, hogy az egyik oldala a testének más lesz, mint a másik. De az ilyen esetekből azt leszűrni, hogy a többnejűség helytelen, olyan, mint mikor valaki azt mondja az iszlámra, hogy terrorizmus. Csak mert vannak olyan emberek, akik betartanak bizonyos nekik tetsző dolgokat, más parancsokat viszont figyelmen kívül hagynak, az nem azt jelenti, hogy maga az, ami le van írva, nem jó. Ha azt csinálnák, nem lennének terroristák, és nem lennének igazságtalan férjek.
A másik a saját életem. Amit itt be akarok bizonyítani, az valójában saját magamnak szól. De a bebizonyítás rossz szó. Megyek előre az úton, de mindig csak a következő sarokig látok. Elképzelem, hogy what’s around the corner, néha olyasmi van, amit elképzeltem, néha valami egészen más. Felfedező úton vagyok, megyek előre kíváncsian. Van, hogy meglepődök, van, hogy élvezem a kilátást, van néha, hogy már otthonosan mozgok az új terepen, de olyan is van, hogy kiakadok. Van, hogy azt hiszem, minden rendben van, aztán utólag jövök rá, hogy ez milyen durva volt.
De azt hiszem, mindenkinek ilyen eseményekből áll az élete. Igent mondunk valamire, egy helyzetre, egy emberre, egy egész csomagra. Hozunk egy döntést az ismert dolgok és az elveink alapján, de nem látjuk előre az életünket. De ki mondta, hogy kell? Éppen ettől szép az élet. Tele van meglepetésekkel.
Voltak dolgok, amiket máshogy képzeltem. Valójában ez nem is konkrétan a többnejűségről szól, hanem bármelyik kapcsolatról, a férfi-női viszonyulások lelki mélységeiről.
Mindig úgy igyekeztem megmagyarázni a többnejűséget, hogy igaz, hogy a nők nem értik meg, miért kell még egy feleség egy férfinak, ha szereti a már meglévőt, de a férfiak sem tudják megérteni, hogy van az, hogy kell az a cucc a mangóból, ha tele van a szekrény. (És természetesen azt sem, hogy miért nem tudom becsukni a szekrényt, ha nincs egy rongyom se!) J Igen, nagyon szép a narancsszín estélyim, meg a fekete, arany dísszel, meg az a másik… de ott az a zöld ruha a strasszokkal!!! És nem fogom kevésbé szeretni a narancsszínűt, megígérem!!! J
Na és most jön az, amiért ez a rész már legalább két hete itt porosodik J. Sokat gondolkoztam, hogy ide írhatom-e. Persze, ez az én blogom, azt írok, amit akarok, de mégis, azért mi olyanok vagyunk, mint egy család, nem? És vannak dolgok, amit „nem mondhatok el senkinek, elmondok hát mindenkinek”, inkább név nélkül, arc nélkül, vadidegeneknek mondja el az ember, mint a rokonainak.
Csakhogy amint beléptem egy csopiba, 130 komi fogadott megint a többnejűségről. AlhamduliLlah pozitív volt a végkicsengés, de több „jaaj, miért ilyenek a férfiak” hozzászólás is elhangzott. És most szeretnék veletek megosztani egy új aspektusát a dolognak, amit én sem tudtam.
Mondom, a kapcsolatokról, az emberek lelki beállítottságáról van szó. És mint mindig, megint nem állítom, hogy ez mindenkire igaz. Különbözőek vagyunk, éppen ez a szép, és az a még szebb, hogy mindannyiunk számára megoldást nyújt az iszlám.
Szóval én eddig abban az alap meggyőződésben éltem, hogyha egy nő megtalálja a nagy őt, akihez hozzámegy, akkor számára ő lesz A férfi, másra nem fog tudni így nézni. Ha esetleg mégis, az annak lehet a jele, hogy a kapcsolatban vannak problémák. Ok, persze, melyikben nincsenek, kérdezhetnétek, vagy inkább úgy, hogy melyik kapcsolat problémamentes? Mert ha az ember megkérdezi magától, hogy vannak-e problémák a kapcsolatban, akkor általában azt mondja, hogy nincs. De ha azt, hogy problémamentes-e? Hát, nem tudom, van-e, aki nemmel válaszol. De idáig nincs semmi gond, emberek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek, se mi, se a társunk, hogy lenne akkor az tökéletes, ami köztünk van? De most nem az általános problémákról van szó, mert szerintem ezeknek semmi közük nincs ahhoz, hogy hány férfi rohangál az utcán a férjünkön kívül. Én azt gondoltam, hogy ha valaki észreveszi a többi férfit is, az azért lehet, mert esetleg a férjének ilyen téren vannak hiányosságai, pontosabban hogy a nő számára nem a férje a legvonzóbb férfi. Ebből következik, hogy akkor észre fog venni másokat is.
És mi van, ha igen? Már ha a nő számára a férje a macho man, a jani a hegyről, a h.m.cs. (helyi menő csávó) J és hasonlók? Hát akkor az összes többi elmehet kenyába kekszet kapálni, ott egyszál futaban sütheti őket a nap, és lehetnek minden nappal barnábbak, akkor sem fogja őket észrevenni, mert mindene megvan.
És mi van, ha igen?
Mi van, ha a férfiasság, illetve az a tulajdonság, amivel olyan jeleket képes valaki leadni, amik eljutnak a másikhoz, ez nem a mindent vivő jollie joker, hanem csak egy az emberek millió tulajdonsága közül?
Lehet, hogy valakiben megvan ez, és ezen kívül intelligens, nagylelkű, társasági, humoros, világlátott, stb., és mindezen tulajdonságok összességéért valaki hozzámegy feleségül. De nem csak azért, mert egy jó pasi.
És az is lehet, hogy valaki iszonyú brutális rádiójeleket képes leadni, de ezzel be is fejeződtek a pozitív tulajdonságai. Az ilyenhez kislányom, nem kell hozzámenni J. De hazudni sem kell magunknak, hogy ááááá, nincsenek is itt semmilyen rádiójelek…
Az iszlám mashaAllah subhanAllah annyira fantasztikus, hogy nem is tudom, kifejezni!
Megmarad minden a helyén. A valóság valóság, az álom álom. Nem csinál senki valóságot az álomból, hogy aztán kiakadjon, hogy ez az álomban működött, a valóságban miért nem? Aki nem az iszlám szerint él, szegényt nem védi meg semmi ettől. Álmodik egy álmot, aztán felébred arra, hogy összetörték a szívét. Mert egy álomra nem lehet egy életet alapozni.
Természetesen az sem elég, ha valaki mashaAllah, mashaAllah, mashaAllah. Ebből lehet, hogy tisztes polgárként élhetünk, de ez nem elég a boldogsághoz. De ez majd egy következő téma lesz inshaAllah: hogy mire való egy férj? J
Na de hogy jön mindez a többnejűséghez?
Hogy lehet, hogy nem csak a férfiak képesek észrevenni nőket a házasság után. Lehet, hogy ahogy egy férfi, azzal együtt, hogy szereti és tiszteli a feleségét – és nem csak, mint elismerés, hanem egy csodálatos nőnek tartja – képes meglátni a szépséget valaki másban is, egy nő is képes erre, azzal együtt, hogy a férje egy menő pasi. Annyi csodálatos ember van a világon!
Mint mondtam, különbözőek vagyunk, és mind máshogy működünk. És a különböző helyzetek, környezetek is mást hoznak ki az emberből.
Most jöhetne egy kérdés. Hogy ha tegyük fel, a nőnek is tetszhet több férfi, ahogy egy férfinak több nő, akkor a nőnek miért nem lehet több férje, ahogy a férfinak több felesége?
Két fantasztikus, csodálatos aspektusa van az iszlámnak, amik ebben a témában rendet tesznek.
Az egyik a nők értelmi képességeinek elismerése, megbecsülése, tisztelete. Egy nő egy férfit választ egy életre. Nagyon meg kell nézni, ki az. Nem elég egy feeling, bombabiztos dolgokat kell annak a pasinak letennie az asztalra, és a nőnek képesnek kell lennie kiszűrnie az aranyat a sár közül. Persze ebben nincs teljesen magára hagyva, de mégis az ő saját személyes döntése, és senkinek nincs joga azt megváltoztatni.
A másik, hogy ki akar 3 pasira mosni, főzni, takarítani? Senki. Ok, akkor erre a válasz a „nyitott kapcsolat”, amit jól kitaláltak, csak éppen fából vaskarika. A szívünk ugyanis nem nyitott. A szívünkben valaki vagy ott van, vagy nincs. És a „nyugati világ” ebben megy tönkre. Összetört szívvel élnek, és meg kell magyarázniuk maguknak, hogy ez rendben van. Nem, nincs rendben. Az ember többet ér ennél. Mindent, vagy semmit. Vagy valaki megad mindent nekem, vagy nincs semmi joga hozzám.
Nem lehet ébren álmodni. Amint az ember az álomból valóságot csinál, amint megragadja, és magával húzza álmai tárgyát ebbe a világba, attól a pillanattól fogva a valóság törvényei vonatkoznak rájuk. Nem azért, mert valaki ezt kitalálta, hanem, mert Aki teremtett minket, Ő Tudja a legjobban, hogy mi mennyit érünk. Jobban, mint mi. Mi lemondhatnánk, lemondunk a jogainkról, mert nem vagyunk tisztában a méltóságunkkal, az értékünkkel. De Allah jobban tudja, hogy mi mennyire értékesek vagyunk.
A nőnek joga van hozzá, hogy a férfi, akivel megosztja az életét, biztonságot nyújtson neki. Nem shoppingolásról beszélek minden héten (bár nem lenne rossz J), hanem arról, hogy ne az én gondom legyen, mit miből fizetünk ki. Mert aki tudja, hogy az milyen, nagyon nehéz elfelejteni, és sokszor a kapcsolaton, a biztonságon belül is még ezen jár az agya, pedig nem kellene. Biztos, hogy a férjének tízszeresen ezen jár az agya, talán éppen ezért nem annyira vicces ember már… Lehet, hogy nincs sok, lehet, hogy nincs azonnal, de ha a minimum biztonság megvan, akkor a nő megkapta a jogát. Nem kell többet követelni, de ebből leadni sem szabad.
Ugyanúgy a férfinak meg joga van ahhoz, hogy egy otthonba érjen haza. Neki ez az a hely, ahol lelki, érzelmi biztonságot gyűjthet össze a másnapi boxmeccshez. Mikor a boxoló leül a sarokba: vizet spriccelnek a szájába, megtörölgetik, megmasszírozzák, elmondják neki, hogy te vagy a legjobb, te vagy a király, le tudod ütni! J Melyik edző várja úgy a boxolót, aki izzadtan, véresen, feldagadt állkapoccsal letántorog a ringből, hogy miért nem vagy velem kedvesebb? Asszem ő kapná a következő balegyenest J. Milyen állapotban van ilyenkor a boxoló? Csak ül, és sötéten néz maga elé… ismerős, ugye? J Most nosztalgiázom J.
Jó gyerekek, akkor foglaljuk össze a mai nap tanultakat… megártott az iskola J
Tehát ami a feleség joga a férjtől, arra képes egy férfi, hogy több nőnek megadja? Hát anyagilag vagy igen, vagy nem, de érzelmileg, személyiségileg elvileg igen. És egy nő, meg tudja adni a férj jogát, ha adott esetben több férje lenne? Tuti, hogy nem. Még egynek is nehezen…
Jó, de akkor mik ezek a rádiójelek, feelingek, álmok, hülyeségek? A férfi kiélheti (ha agyondolgozza magát), megvalósíthatja az álmait, a nő meg szenvedjen magában, és még lelkiismeret furdalása is legyen?
Miért kellene szenvedni?
Mit veszítek? Miben veszek részt? Mit adok?
Semmit.
És mit kapok? Tiszteletet, figyelmességet, csodálatot.
És nekem semmibe sem került. Csak kapok, adás nélkül.
Az iszlám megvéd, mert az emberek nem lépik át a határokat. Senki sem.
És így tisztelet van, keserűség nincs. Csodálat van, csalódás nincs.
A királynő vagyok a díszpáholyban, nem a toronyszobába zárt százéves álmát alvó Csipkerózsika.
Ha ott az iszlám, nincs szükség más védelemre.
Hová vezethetnek akkor a rádiójelek? A férfiak esetében, ha tényleg nem hagyják őt aludni, akkor elmehet, dolgozhat kétszer annyit élete végéig. Adni, adni és adni. És ha hazamegy, otthonra talál? Nem biztos…
És a nő esetében? Kényelmes páholyában elfoglalja a helyét a királynő, miközben az alattvalók tapsviharral ünneplik. Jól esik neki? Persze, kedvesek. De most már elég, inkább szeretném az előadást nézni!
Ki kap több tapsot, a színésznő, akinek esetleg nyitva van az öltözőjének az ajtaja? Vagy a királynő, akit fegyveres őrök őriznek?
És ki az elnyomott? A férfi, vagy a nő?

2012. december 27., csütörtök

Città del sole


La città del sole si sveglia più presto
si lava al mattino del limpido bianco
splende nel sole un fiore rosso
tutto s’prepara al spettacolo nuovo

La moschea lontana si emerge bianca
aria chiara, si scoglie la nebbia
petali rosa di bougainvillea
nuovo tappetto per la regina

Ora si veste di nero tranquillo
color del rispetto, color del mistero
corre il carro nel mattino fresco
si sente fra il ruido il Corano sacro

La montagna si siede sopra la nebbia
la strada avanti è sempre più chiara
stavo cercando la nuova lingua
non speravo ormai di trovare la casa

Quello che è fuori è quello che è dentro
le palme, i fiori e il cielo azzurro
Protetta dal cuore come dal vento
sicura mi sento, questo è mio mondo

Città del sole si splende di luce
illumina facce, illumina cuore
colore più forte, calore vivente
tristezza sparisce, la vita è dolce.

Gátlásosság és gátlástalanság


E kettő közül lehet választani… egy olyan világban, ahol nincsenek szabályok.
Az ember vagy akadályok, félelmek, komplexusok mögé rejtőzik, ezekkel igyekszik megvédeni magát a rá leselkedő veszélyektől, vagy felismerve mindezek hamisságát, él, ahogy eszébe jut, nem törődve azzal, hogy közben mennyi sebet üt másokon és saját magán.
Egyikük sem szabad.
A gátlásos magát zárja börtönbe, a gátlástalan pedig saját és a másik szabadsága közti határt hágja át.
A gátlásos a jóságot próbálja megvalósítani úgy, hogy önmaga rendőre lesz, és kíméletlenül megbünteti magát minden „rossz” gondolatért. A gátlástalan nem a jót keresi – hacsak nem olyan értelemben, hogy az, amitől jól érzi magát – , inkább az igazságot és az őszinteséget, de állandóan ellentmondásba keveredik önmagával, és egyre nagyobb káosz lesz lelkében – ez meg minden, csak nem jó érzés.
Egyik állapot sem egészséges. A gátlásosnak kicsit kevesebbet, a gátlástalannak kicsit többet kellene gondolkoznia. J
A gátlásos azt hiszi, ő jó, mert „eszébe sem jutnak” bizonyos dolgok. Valójában csak nagyon mélyen, belül van egy hang, amelyik megmondja neki: „ezt nem szabad”, mielőtt igazából formába önthetné a gondolatait, érzéseit.
A gátlástalan azt hiszi, ő szabad, hiszen neki senki nem mondhatja meg, mi a helyes, mi nem, őt nem kontrollálják sem belső, sem külső erők. Mehet, ahova akar, csinálhat, amit akar, akár tönkre is teheti magát, szabadságában áll.
Gyomorfekély vagy túladagolás? Valóban nincs más lehetőség?
A helyzet az, hogy alhamduliLlah van.
De először néhány dologgal nem árt tisztában lennünk.
Nincsenek jó és rossz emberek. Emberek vagyunk, és mindenféle marhaság keresztülmegy a fejünkön, a szívünkön, akár bevalljuk magunknak, akár nem.
De ugyanakkor stabilitásra vágyunk, rendre, biztonságra, szeretetre, tiszteletre. Akár bevalljuk, akár nem.
Nincsenek „jó” és „rossz” érzések, érzések vannak, mert emberek vagyunk. Nincs olyan, hogy „ezt nem lenne szabad éreznem”. A helyes és a helytelen egy másik szinten van. A tettek, a tudat, az akarat szintjén. De ha lelőném magamat, csak mert eszembe jutott egy hülyeség, amin aztán röhögök egy jót, és eszem ágában sincs megcsinálni, ok, ha tényleg akkora gáz, akkor még hozzáteszem, hogy astaghfiruLlah, de ha ezért elítélném magamat, az olyan lenne, mintha már a saját álmaimat cenzúráznám éjjel, miközben alszom.
Miért csinálom ezt?
Ez is megérthető. Persze, hogy cenzúrázom az álmaimat, mert ha nincs külső védelem, akkor nekem kell magamat magamtól megvédenem. De túl nagy árat fizetek a biztonságomért. Feladom, hogy valójába megismerjem önmagamat. Feladom az álmaimat, a vágyaimat, amelyek messze nem mind rosszak. És végül állandó konfliktusba kerülök magammal.
A másikat, a „szabad szelleműt” is meg tudom érteni. Hol vannak a határok? Ki mondta, hogy ott vannak? És miért vannak éppen ott, és nem máshol? Én ezt érzem, ezt akarom, kinek ártok ezzel? Nem fogom megtagadni magamat, csak mert valamikor valaki kitalált valamilyen szabályokat, aminek semmi értelme sincs. Csak hát van, hogy valami túlságosan fáj. Hogy kerültem bele? Hát csak úgy, hogy jól akartam magamat érezni. És most? Borzalmasan érzem magam.
Különbözőek vagyunk, vérmérsékletünktől függően vagy az egyik, vagy a másik végletbe esünk. És hát drágáim, nagy a világ, és rengeteg féle hatás ér minket. Olyan is van, hogy valaki egy bizonyos körülmények között gátlásos, aztán elkerül valahová, és gátlástalan lesz. Vagy hogy valaki gátlástalan volt, de aztán annyira megbánta, hogy nagyon gátlásos lett.
Mi akkor a megoldás?
Van megoldás egyáltalán?
Olyasmi kellene, amiben az ember szabad lehet, de nem szalad el vele a ló. Amiben az ember szembenézhet önmagával, elfogadja magát, de tudja, hol vannak a határok. Ahol vannak határok, amelyek megvédik őt és a többi embert, de ezek a határok nem gátolják őt a szabadságában, nem lépnek bele a személyiségébe, nem fojtják meg őt. Ahol szabadon lélegezhet, örülhet emberi mivoltának, hálát adhat az élet szépségéért, de mintha valami láthatatlan erő körülvenné őt és nem engedné, hogy bármi baja essen.
Ez a láthatatlan erő az iszlám. Az Allah által előírt határok. A szabadság, amikor nekem és neked is megvan a szabadságod, és én nem lépek a te szabadságodba, mert az már nem szabadság. A szemérmesség. Nem a kényszeres, kötelező, „ke volgare” szemérmesség, nem az, hogy „hát tisztességes embernek ilyesmi eszébe se jut”. Nem igaz, mindenkinek mindenféle eszébe juthat. Aki még ezt nem tapasztalta magán, csak nem volt olyan körülmények között.
De nem attól vagyunk jók vagy rosszak, hogy mi jut az eszünkbe, hanem attól, amit teszünk. Hány olyan történetet hallottunk, amikor valaki a határán volt annak, hogy valami iszonyat nagy gázt megcsináljon, olyasmit, ami „tisztességes embernek az eszébe se jut”. Például amikor a barlangban rekedtek az emberek, és eltorlaszolta a bejáratot a kő, és az emberek a jótetteikkel kérték Allahot, hogy mozdítsa el a követ. És akkor azt mondta az egyik ember szó szerint, hogy már ott ült egy lány lábai között, mikor figyelmeztette őt a lány, hogy félje Allahot. És akkor meggondolta magát. És a kővel mi történt? Elmozdult! Miért? Mert ő egy olyan „tiszta” ember volt, akinek semmilyen bűnös gondolatai nincsenek? Nem, sőt, ő nem állt meg a gondolatoknál… De mégis megvolt benne a szemérmesség. Honnan származott? A hitéből. Amikor meghallotta az emlékeztetést, hogy félje Allahot. És ez állította meg őt. És ezt fogadta el tőle Allah, ez ért annyit, hogy elmozdult tőle a szikla.
Vagy volt olyan is, hogy emberek nem vették észre a figyelmeztetést, házasságtörést követtek el. Az a nő, aki elment többször a Prófétához szallallahu alaihi wa szallam, először terhesen, aztán az újszülött babával, aztán mikor a gyerek kétéves lett, mert annyira szeretett volna bűnbánatot csinálni! Nem volt bűntelen, nem volt tökéletes, nem volt tiszta, de annyira átérezte a bűn súlyát, hogy a Próféta szallallahu alaihi wa szallam azt mondta, hogy az ő bűnbánata mindenkinek elég lenne. Megtisztult, megvolt benne a hit, a szemérmesség, ami lehet, hogy egy pillanatra meggyengült, mert emberek vagyunk, de annyira erős volt benne, hogy miután megtette, csak a megtisztulás vágya éltette.
Ő jobb, vagy mi, akiknek „ilyesmi eszünkbe sem jut”?
Ha elfogadjuk a tényt, hogy nem vagyunk tökéletesek, ha barátságot kötünk tökéletlen énünkkel, nagy békesség fog el minket. Nem nekünk kell megmagyarázni magunknak, hogy a jó az rossz, és a rossz az jó, mert ott van a szemérmesség, ami a hitből származik, hogy tudom, hogy Allah a legjobbat adja csak nekem, és csak azt tiltja meg, amitől sérülnék. Ember vagyok, millió dolog áthalad a gondolataimon. Boldog vagyok, szabad vagyok. Nem cenzúrázom az álmaimat, de nem is kell mindegyiket megvalósítani. Mindennek megvan a helye, rend van. A szél fúj, hol innen, hol onnan. De a ház áll.
És ennek hatására kialakul az emberek között a tisztelet, a testvériség és a szeretet. Mindenki megmarad a helyén, senki nem lép ki a szerepéből, a szabadságából, nem hágja át a határokat, nem sérti meg a maga és a másik szabadságát, nem bántja se magát, se a másikat. És ezért megmarad a kölcsönös tisztelet, testvériség, szeretet. És ez köti össze az embereket, a társadalmat.
Így leszünk testvérek. És mi lehetne ennél több?

2012. december 20., csütörtök

Adni és kapni – újra



Mások vagyunk, és máshol vannak a tűréshatáraink. Lehet, hogy valamilyen szempontból én többet viselek el, mint az átlag, de más kérdésben viszont már rég leléptem volna, valaki más helyében. Éppen ez a szép, hogy Allah különbözőnek teremtett minket.
Van egy mondás, az egyik kedvenc mondásom, hogy nem az az utazó, aki új tájakat lát a szeme előtt, hanem az, aki új szemeket nyer. Az ittlétem ebből a szempontból is kiszélesítette a látókörömet. Most ezt a kérdést is máshogy látom.
Először is, mi egy kapcsolat? Mindenképpen valami, amikor az ember ad és kap. Hol az egyensúly? Soha nem tudjuk. Mást adunk és mást kapunk. Természetesen akkor több jutalmat kapunk, ha többet adunk. De ha már túl sokat, ha már az egész felborult, annak sincs semmi értelme. Ahogy valamikor már beszéltünk róla, annak van értelme, ha nem azért adunk, hogy kapjunk, ha nem a másiktól függünk, mert az a totális kiszolgáltatottság. Hogy én a lelki egyensúlyomat valaki más cselekedeteitől teszem függővé. Hogy akkor érzem magam jól, szeretve, teljesnek, elfogadva, ha éppen a társam agyát nem vitték ki a munkahelyén (vagyis nagyjából soha…).
Allahtól megkapunk mindent, ennek tudatában vagyunk, ezért hálát adunk, és ettől függetlenül adunk. Nem azért adunk, mert várunk valamit. Nem azért adunk, mert ha nem adnánk, akkor nem kapnánk semmit, nem azért, mert mindennek ára van. Olvastam egyszer egy idézetet, hogy a legszebb dolgok az életben nem azért vannak ingyen, mert értéktelenek, hanem mert megfizethetetlenek. Igen, megfizethetetlenek, nem lehet őket áruba bocsátani. A figyelem, a kedvesség, egyszóval a szeretet nem valami, amit akkor kap az ember, ha ad. Azt csak ingyen lehet kapni.
Mégis van, hogy az egyensúly felborul. Ha rosszul közelítjük meg a kérdést, akkor mindenképpen. Ha az adásban ott van a kapni akarás, akkor valahol mélyen ott van az érzés, hogy én nem kaphatok ingyen, hogy nekem valamit le kell tennem az asztalra azért, hogy szeressenek. Hogy én nem kaphatok ingyen, nem érek annyit.
De ha az ember teljesen egészségesen áll a dolgokhoz, akkor is felbillenhet az adás-kapás viszonya. Akkor valamit felül kell vizsgálni. A lényeg, hogy tudjuk, mit miért csinálunk. Ha boldoggá tesz minket, hogy adunk, ha Allahtól várjuk érte a jutalmat, és nem a másiktól akarjuk kicsikarni, akkor nincs probléma. És nem is érezzük annak, mivel boldogok vagyunk. De ha úgy érezzük, csak köveket dobálunk egy kútba, és még csak nem is csobban, akkor a legjobb lesz abbahagyni, és feltenni magunknak egypár kérdést.
Miért dobálom ezeket a köveket a kútba? Maga ez a cselekedet boldoggá tesz engem? Tényleg kényelmes nekem ott állni a kút szélénél éjjel-nappal? Nincs más szórakozásom? Csak ez tenne boldoggá, mármint nem a dobálás, hanem a csobbanás, már ha egyszer hallanám?
Megmondtam Ahmednek, hogy nem veszek több nutellát. Miért? Elmagyaráztam neki. A helyzet ugyanis már az volt, hogy szinte semmi mást nem volt hajlandó enni. Azt mondtam neki – és magamnak is – hogy tudod drágám, van olyan, hogy valamit vagy valakit jól szeretünk, és van, hogy rosszul. Ha valami, amit szeretünk, nincs ott, és akkor kiakadunk, akkor nem jól szeretjük azt a dolgot. Allah nem úgy teremtett minket, hogy függünk valamitől, hogy nem lehetünk boldogok, kivéve, ha ez vagy az a dolog, személy, vagy bármi a mienk. Érdekes, amitől valóban függünk, pl. az oxigén, az iránt még nem hallottam senkit, hogy szenvedélyesen oda lett volna. Valahogy tudjuk, hogy ez megvan, hogy életben fogunk maradni, nem fog egyszer csak elillanni az összes oxigén a légkörből. Tudjuk, hogy biztosítva vannak számunkra az életfeltételeink.
Biztosítva van számunkra minden, amire szükségünk van.
Miért ragaszkodunk akkor betegesen dolgokhoz? Miért érezzük, hogy ez vagy az nélkül nem lehetek boldog?
Azt érezzük, hogy nem vagyunk teljesek nélküle. Szeretjük, de nem is szeretet ez. Megszerzési, birtoklási vágy. És mögötte egy hatalmas nagy hiány.
A szeretet nem lehet eszköz. A szeretet maga a cél. Nem lehet eszköze annak, hogy kitöltsem a bennem tátongó hiányt. Miért érzek hiányt, ha mindenem megvan? Mert elhitették velem, hogy nem vagyok teljes, hogy nem vagyok jó, nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadott.
Ki, miért? A végeredmény szempontjából mindegy. Persze, nem mindegy, végig kell menni ezen a fájdalmas úton, meg kell ismernünk a saját történetünket, ezt a lépcsőfokot senki sem spórolhatja meg magának.
De ami ezután jön, az csodálatos. Amikor átérezzük Allah szeretetét irántunk. Amikor megérezzük, mélyen a szívünkben, hogy ez az a szeretet, ami mindig is hiányzott. Nem emberektől kaphatjuk, mert tökéletes. Attól jön, Aki teremtett minket a legszebb formában, Aki mindenkivel egyedi és különleges csodát alkotott. Aki bennünk nem a saját hibáit látja, mert Ő hibátlan, hanem gyönyörködik az Általa teremtett szépségben. Aki saját magunknál is jobban ismer minket, ismeri az összes rejtett képességünket, erőnket, tehetségünket, amiről esetleg nekünk fogalmunk sincs, pláne nem a külvilágnak. Aki összehasonlíthatatlanul nagyobb könyörülettel nézi botlásainkat, mint ahogy mi figyeljük a kisgyerekeket, hogy milyen aranyosak, amikor megpróbálnak felállni, menni, de csak elesnek.
És ha Allah szeretetének napfénye bevilágítja a szívünket, akkor lehetetlen, hogy ne szeressük magunkat. És ha szeretjük magunkat, akkor már az összes többi ember iránti szeretetünk egy önzetlen adás lesz. Nem várunk tőlük semmit, mert mindenünk megvan. Ami hiányzott, az az űr a szívünkben, ki van töltve.
M’illumino d’immenso.
Erről szól. Lefordíthatatlan. Valahogy úgy lehetne, hogy megvilágítom magam a végtelennel. Pont azon gondolkoztam, hogy mi is az, ami megvilágít. Mi az, ami boldoggá tesz? A napfény? A pálmafák és bougainvilleák? Vagy valami más?
És ki teremtette mindezt? És ki adta nekünk a legjobb időben, a legszebben porciózva? Ki tudja legjobban, mire van szükségünk?
AlhamduliLlahi Rabbi l alamin!

2012. december 14., péntek

A jampecok


4en nyomorognak előttem, egy az ajtóban áll, kapaszkodik, majdnem leesik szegényke, a busz rohan. De semmi pénzért nem ülnének mellém mashaAllah! De cukik! Mekkora tisztelet van bennük!
Mikor férjhez mentem, úgy éreztem, mintha 10 évet fiatalodtam volna. Most 20at! Akkor a 30 éves elkeseredett kiszáradt fából hirtelen egy 20 éves aroosah lettem alhamduliLlah. Love is like popping candy, popping in your head all the time. El is tartott ez az érzés egészen… néhány hónapig. Aztán Bigyike…
Most viszont úgy érzem magam, mint egy 14 éves kislány, akinek kezd kinyílni a szeme a környezete felé, kezdi megismerni a világot, és a helyét benne. A különbség csak annyi, hogy nem én változtam, csak a környezetem. Én csak magamra találtam.
Mikor 18 éves voltam, Olaszországban, a Casa Caresben megismertem egy csomó csodálatos embert. Egyikük Elke volt, egy akkor 50 év körüli német származású nő, bár saját bevallása szerint nem hiszi, hogy van nemzetisége, aki 18 éves kora óta élt Olaszországban. Egyszer csináltunk egy nagy túrát a társasággal, és Roccastradában, Toscana déli részén szálltunk meg, ahol Elkének volt egy kis háza. A ház félig romos volt, félig még nem volt kész, de lakható volt, és mi nagyon jól éreztük ott magunkat. Elke azt mondta, hogy azért vette meg ott azt a házat, mert ott volt életében először, hogy azt érezte, ami kint van, az van bent is. Nem tudtam akkor sem megmagyarázni és most sem, de értettem. Akkor is és most is. Valami ilyesmit érzek én is itt. Ezt sem tudom megmagyarázni.
Süt a nap, pálmafák, fikuszok, bougainvilleák. És a jampecok.
Drága tesónk azt mondja, nem lenne jobb, ha ez a nap Mohamed lenne?
De ez nem ugyanaz. Ez csak a levegő, a napsütés, a háttérzene. Nem lehet mindezt elvárni az embernek a férjétől, ő egy személyben nem tud az apád, az anyád, a legjobb barátnőd, az emberek az utcán, a levegő, a napfény, a háttérzene, az étel és még a férjed is lenni. Nagyon sok probléma származhat abból, hogy ilyen elvárásokat támasztunk a társunk felé, és aztán mindketten boldogtalanok lesznek. Elvárás, hiány, zaklatottság, menekülés, egyedüllét légköre fogja jellemezni a kapcsolatot.
Én most nem is kapcsolatról beszélek. InshaAllah annak is eljön az ideje. Rájöttem, hogy nem kell attól megijednem, hogy már nem érzem ugyanazt, hiszen már én sem vagyok ugyanaz. It’s not right to need someone as much as I depended on you. Megint odakerültem. Hogy is fogalmaztam meg 2005ben a Saharában a fejemben? Cseberből vederbe, igaz, hogy ezúttal nem valami gázos műanyag izébe fulladok bele, hanem egy csodálatos vázába, de a megfulladás akkor sem jó, annak az állapotnak vége kellett, hogy legyen.
A napfény felszárította a vizet. Nincs hideg, nincs fulladás. Lélegzem és süt a nap.
Nem valakit nem akarok, valamit nem akarok. De az már inshaAllah nem is lehet. Nincs bennem egy hiány, egy űr, amit kitöltetek a másikkal. Most már kezdem megismerni magamat. És megismerem majd őt is inshaAllah amikor eljön az ideje. Igazi megismeréssel, ami két ember, két személyiség, két valaki között lehet. Nem ő fog teljessé tenni. Teljes vagyok, biztonságban vagyok, én vagyok alhamduliLlah. És még nincs vége.

Szabadság



Megosztok veletek valamit, amit a suliban tanultam.
Van az én szabadságom és van a tied. Ha te átléped a szabadságod határát, és belelépsz az enyémbe, akkor már nem szabad vagy, hanem betolakodó. Aki a buszon cigizik, az szabad? Nem, mert betolakodott a másik szabadságába.
Szabadság nem létezik tisztelet nélkül. Ez nem egyenlő az értelmetlen korlátokkal, amelyek a szabadság ellentétei, hiszen épp ezek garantálják a szabadságot. Hiszen ha a másiknak véget érhet a szabadsága, akkor az enyém is véget érhet bármikor.
Emlékeztek rá, mikor azt írtam, hogy sokkal többet fogok itt tanulni, mint az arab nyelvet? Hát ez így is lett alhamduliLlah.

Z for zakat, to cure our greed…


Térjünk vissza a sanaa-i utcára. Eddig is ott voltunk, de nézzünk jobban körül, mert bizony nem csak jampecok vannak ott. Ha lefelé nézünk, mindig kezekbe botlunk. Koszos kezek, rongyos ruhában, akik kérnek. Ülnek a hídon, az út szélén, esetleg utánad szólnak. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, betegek, egészségesek. Bárki.
Az emberek általában rosszabbul öltözködnek, elképzelhető, hogy mint a szocializmusban, ha valaki egy hétig hord egy ruhát, az nincs furcsának tartva. Tiszta, rendes, csak éppen két öltözet ruhája van. Lehet, a faluban ez a szokás…
Hallottam nagyon logikus magyarázatokat, hogy kiknek miért ne adjunk, hogy a kisfiúknak ezzel megtanítjuk, hogy így is lehet pénzt keresni, meg hogy ha alszik a gyerek, az be van gyógyszerezve, és ha adunk nekik, azzal arra adunk pénzt nekik, hogy ezt csinálják, meg hogy néhány éve voltak itt orvosok, és felajánlották a mozgássérült koldusoknak, hogy ingyen meggyógyítják őket, de ők visszautasították, mert ha egészségesek lennének, akkor nem lesz bevételi forrásuk.
Lehetséges is, hogy ez mind így is van.
De akár nekik, akár a fennmaradó (nők, kislányok, rohangáló gyerekek szülei, idős bácsik, stb.) koldusoknak adunk, nem fogjuk megváltoztatni az életüket. Ugyanott fognak ülni vagy menni minden nap, ugyanott fognak aludni, ugyanazt fogják enni.
De miért is adunk?
Hogy változást idézzünk elő az életükben?
Nem, nem fog történni semmi változás. Persze, csodák mindig történhetnek, de én tudom, hogy én nem tudok senkit egy az egyben kiemelni a nyomorból, emberhez méltó életet biztosítani neki. És még ha egy emberrel meg is tudnám tenni, ott van a többi millió.
Koldusok mindig is voltak és mindig is lesznek. És mindig megvolt az ellátásuk, nem sok, de néhány falat kenyérre mindig jutott nekik és mindig is jutni fog. Ha nem tőlem, majd mástól.
Na most miért adjak, ha valós segítséget, javulást úgysem tudok előidézni, az ellátásukat meg úgyis megkapják, ha tőlem nem, majd máshonnan?
Kezdem megérteni, hogy nem nekik adok, hanem magamnak.
Itt alhamduliLlah a koldus nem szinonimája az alkoholistának, és ha pénzt adsz, azzal nem a kocsmázást támogatod. Ők ugyanolyan emberek, mint mi, csak kevesebb jutott nekik. (A pesti aluljárói hajléktalanok is, csak szegények rossz helyre születtek). Tehát a lényeg az, hogy sehogy nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy azzal segítek, ha nem segítek, vagy legalábbis, hogy rosszat teszek, ha segítek.
Leolvad rólam a beidegződés, és csak egy dolgot látok: adni jó. Nem, nem nekik jó, ugyanolyan marad az életük az én 10, 50, esetleg 100 riyalommal (=ua. forintban), mint amilyen volt nélküle. De nekem nem lesz ugyanolyan.
Én leszek más. Én gazdagodom tőle. Én leszek boldogabb. Én szabadulok meg, nem a kapzsiságtól mert azt hiszem nem vagyok az, meg ez nem is a pénzről szól, sajnos az túlságosan kevéssé érdekel J. Az aggodalomtól, a számolgatástól, a mindent kézben tartani akarástól, és igen, mégis a kapzsiságtól is, attól a fajtájától, amikor az ember magára sajnálja a pénzt. Ez inkább zsugori, nem? Uuu, de durva szó, mintha az ember összezsugorodna! Minél kisebb legyen, szeretne el is tűnni…
Aki ad, az nem ilyen. Akinek a vagyonában van joga a szegénynek, az valaki, aki ad. Aki ad, annak van. És aki ad, az jutalmat kap, az evilágon és a túlvilágon is. Aki ad, az nem zsugorodott össze. Aki ad, az nagy. Nagy szíve van. Aki ad, az nyugodt, békés, és tudja, hogy mindig lesz miből adnia.