2012. december 27., csütörtök

Città del sole


La città del sole si sveglia più presto
si lava al mattino del limpido bianco
splende nel sole un fiore rosso
tutto s’prepara al spettacolo nuovo

La moschea lontana si emerge bianca
aria chiara, si scoglie la nebbia
petali rosa di bougainvillea
nuovo tappetto per la regina

Ora si veste di nero tranquillo
color del rispetto, color del mistero
corre il carro nel mattino fresco
si sente fra il ruido il Corano sacro

La montagna si siede sopra la nebbia
la strada avanti è sempre più chiara
stavo cercando la nuova lingua
non speravo ormai di trovare la casa

Quello che è fuori è quello che è dentro
le palme, i fiori e il cielo azzurro
Protetta dal cuore come dal vento
sicura mi sento, questo è mio mondo

Città del sole si splende di luce
illumina facce, illumina cuore
colore più forte, calore vivente
tristezza sparisce, la vita è dolce.

Gátlásosság és gátlástalanság


E kettő közül lehet választani… egy olyan világban, ahol nincsenek szabályok.
Az ember vagy akadályok, félelmek, komplexusok mögé rejtőzik, ezekkel igyekszik megvédeni magát a rá leselkedő veszélyektől, vagy felismerve mindezek hamisságát, él, ahogy eszébe jut, nem törődve azzal, hogy közben mennyi sebet üt másokon és saját magán.
Egyikük sem szabad.
A gátlásos magát zárja börtönbe, a gátlástalan pedig saját és a másik szabadsága közti határt hágja át.
A gátlásos a jóságot próbálja megvalósítani úgy, hogy önmaga rendőre lesz, és kíméletlenül megbünteti magát minden „rossz” gondolatért. A gátlástalan nem a jót keresi – hacsak nem olyan értelemben, hogy az, amitől jól érzi magát – , inkább az igazságot és az őszinteséget, de állandóan ellentmondásba keveredik önmagával, és egyre nagyobb káosz lesz lelkében – ez meg minden, csak nem jó érzés.
Egyik állapot sem egészséges. A gátlásosnak kicsit kevesebbet, a gátlástalannak kicsit többet kellene gondolkoznia. J
A gátlásos azt hiszi, ő jó, mert „eszébe sem jutnak” bizonyos dolgok. Valójában csak nagyon mélyen, belül van egy hang, amelyik megmondja neki: „ezt nem szabad”, mielőtt igazából formába önthetné a gondolatait, érzéseit.
A gátlástalan azt hiszi, ő szabad, hiszen neki senki nem mondhatja meg, mi a helyes, mi nem, őt nem kontrollálják sem belső, sem külső erők. Mehet, ahova akar, csinálhat, amit akar, akár tönkre is teheti magát, szabadságában áll.
Gyomorfekély vagy túladagolás? Valóban nincs más lehetőség?
A helyzet az, hogy alhamduliLlah van.
De először néhány dologgal nem árt tisztában lennünk.
Nincsenek jó és rossz emberek. Emberek vagyunk, és mindenféle marhaság keresztülmegy a fejünkön, a szívünkön, akár bevalljuk magunknak, akár nem.
De ugyanakkor stabilitásra vágyunk, rendre, biztonságra, szeretetre, tiszteletre. Akár bevalljuk, akár nem.
Nincsenek „jó” és „rossz” érzések, érzések vannak, mert emberek vagyunk. Nincs olyan, hogy „ezt nem lenne szabad éreznem”. A helyes és a helytelen egy másik szinten van. A tettek, a tudat, az akarat szintjén. De ha lelőném magamat, csak mert eszembe jutott egy hülyeség, amin aztán röhögök egy jót, és eszem ágában sincs megcsinálni, ok, ha tényleg akkora gáz, akkor még hozzáteszem, hogy astaghfiruLlah, de ha ezért elítélném magamat, az olyan lenne, mintha már a saját álmaimat cenzúráznám éjjel, miközben alszom.
Miért csinálom ezt?
Ez is megérthető. Persze, hogy cenzúrázom az álmaimat, mert ha nincs külső védelem, akkor nekem kell magamat magamtól megvédenem. De túl nagy árat fizetek a biztonságomért. Feladom, hogy valójába megismerjem önmagamat. Feladom az álmaimat, a vágyaimat, amelyek messze nem mind rosszak. És végül állandó konfliktusba kerülök magammal.
A másikat, a „szabad szelleműt” is meg tudom érteni. Hol vannak a határok? Ki mondta, hogy ott vannak? És miért vannak éppen ott, és nem máshol? Én ezt érzem, ezt akarom, kinek ártok ezzel? Nem fogom megtagadni magamat, csak mert valamikor valaki kitalált valamilyen szabályokat, aminek semmi értelme sincs. Csak hát van, hogy valami túlságosan fáj. Hogy kerültem bele? Hát csak úgy, hogy jól akartam magamat érezni. És most? Borzalmasan érzem magam.
Különbözőek vagyunk, vérmérsékletünktől függően vagy az egyik, vagy a másik végletbe esünk. És hát drágáim, nagy a világ, és rengeteg féle hatás ér minket. Olyan is van, hogy valaki egy bizonyos körülmények között gátlásos, aztán elkerül valahová, és gátlástalan lesz. Vagy hogy valaki gátlástalan volt, de aztán annyira megbánta, hogy nagyon gátlásos lett.
Mi akkor a megoldás?
Van megoldás egyáltalán?
Olyasmi kellene, amiben az ember szabad lehet, de nem szalad el vele a ló. Amiben az ember szembenézhet önmagával, elfogadja magát, de tudja, hol vannak a határok. Ahol vannak határok, amelyek megvédik őt és a többi embert, de ezek a határok nem gátolják őt a szabadságában, nem lépnek bele a személyiségébe, nem fojtják meg őt. Ahol szabadon lélegezhet, örülhet emberi mivoltának, hálát adhat az élet szépségéért, de mintha valami láthatatlan erő körülvenné őt és nem engedné, hogy bármi baja essen.
Ez a láthatatlan erő az iszlám. Az Allah által előírt határok. A szabadság, amikor nekem és neked is megvan a szabadságod, és én nem lépek a te szabadságodba, mert az már nem szabadság. A szemérmesség. Nem a kényszeres, kötelező, „ke volgare” szemérmesség, nem az, hogy „hát tisztességes embernek ilyesmi eszébe se jut”. Nem igaz, mindenkinek mindenféle eszébe juthat. Aki még ezt nem tapasztalta magán, csak nem volt olyan körülmények között.
De nem attól vagyunk jók vagy rosszak, hogy mi jut az eszünkbe, hanem attól, amit teszünk. Hány olyan történetet hallottunk, amikor valaki a határán volt annak, hogy valami iszonyat nagy gázt megcsináljon, olyasmit, ami „tisztességes embernek az eszébe se jut”. Például amikor a barlangban rekedtek az emberek, és eltorlaszolta a bejáratot a kő, és az emberek a jótetteikkel kérték Allahot, hogy mozdítsa el a követ. És akkor azt mondta az egyik ember szó szerint, hogy már ott ült egy lány lábai között, mikor figyelmeztette őt a lány, hogy félje Allahot. És akkor meggondolta magát. És a kővel mi történt? Elmozdult! Miért? Mert ő egy olyan „tiszta” ember volt, akinek semmilyen bűnös gondolatai nincsenek? Nem, sőt, ő nem állt meg a gondolatoknál… De mégis megvolt benne a szemérmesség. Honnan származott? A hitéből. Amikor meghallotta az emlékeztetést, hogy félje Allahot. És ez állította meg őt. És ezt fogadta el tőle Allah, ez ért annyit, hogy elmozdult tőle a szikla.
Vagy volt olyan is, hogy emberek nem vették észre a figyelmeztetést, házasságtörést követtek el. Az a nő, aki elment többször a Prófétához szallallahu alaihi wa szallam, először terhesen, aztán az újszülött babával, aztán mikor a gyerek kétéves lett, mert annyira szeretett volna bűnbánatot csinálni! Nem volt bűntelen, nem volt tökéletes, nem volt tiszta, de annyira átérezte a bűn súlyát, hogy a Próféta szallallahu alaihi wa szallam azt mondta, hogy az ő bűnbánata mindenkinek elég lenne. Megtisztult, megvolt benne a hit, a szemérmesség, ami lehet, hogy egy pillanatra meggyengült, mert emberek vagyunk, de annyira erős volt benne, hogy miután megtette, csak a megtisztulás vágya éltette.
Ő jobb, vagy mi, akiknek „ilyesmi eszünkbe sem jut”?
Ha elfogadjuk a tényt, hogy nem vagyunk tökéletesek, ha barátságot kötünk tökéletlen énünkkel, nagy békesség fog el minket. Nem nekünk kell megmagyarázni magunknak, hogy a jó az rossz, és a rossz az jó, mert ott van a szemérmesség, ami a hitből származik, hogy tudom, hogy Allah a legjobbat adja csak nekem, és csak azt tiltja meg, amitől sérülnék. Ember vagyok, millió dolog áthalad a gondolataimon. Boldog vagyok, szabad vagyok. Nem cenzúrázom az álmaimat, de nem is kell mindegyiket megvalósítani. Mindennek megvan a helye, rend van. A szél fúj, hol innen, hol onnan. De a ház áll.
És ennek hatására kialakul az emberek között a tisztelet, a testvériség és a szeretet. Mindenki megmarad a helyén, senki nem lép ki a szerepéből, a szabadságából, nem hágja át a határokat, nem sérti meg a maga és a másik szabadságát, nem bántja se magát, se a másikat. És ezért megmarad a kölcsönös tisztelet, testvériség, szeretet. És ez köti össze az embereket, a társadalmat.
Így leszünk testvérek. És mi lehetne ennél több?

2012. december 20., csütörtök

Adni és kapni – újra



Mások vagyunk, és máshol vannak a tűréshatáraink. Lehet, hogy valamilyen szempontból én többet viselek el, mint az átlag, de más kérdésben viszont már rég leléptem volna, valaki más helyében. Éppen ez a szép, hogy Allah különbözőnek teremtett minket.
Van egy mondás, az egyik kedvenc mondásom, hogy nem az az utazó, aki új tájakat lát a szeme előtt, hanem az, aki új szemeket nyer. Az ittlétem ebből a szempontból is kiszélesítette a látókörömet. Most ezt a kérdést is máshogy látom.
Először is, mi egy kapcsolat? Mindenképpen valami, amikor az ember ad és kap. Hol az egyensúly? Soha nem tudjuk. Mást adunk és mást kapunk. Természetesen akkor több jutalmat kapunk, ha többet adunk. De ha már túl sokat, ha már az egész felborult, annak sincs semmi értelme. Ahogy valamikor már beszéltünk róla, annak van értelme, ha nem azért adunk, hogy kapjunk, ha nem a másiktól függünk, mert az a totális kiszolgáltatottság. Hogy én a lelki egyensúlyomat valaki más cselekedeteitől teszem függővé. Hogy akkor érzem magam jól, szeretve, teljesnek, elfogadva, ha éppen a társam agyát nem vitték ki a munkahelyén (vagyis nagyjából soha…).
Allahtól megkapunk mindent, ennek tudatában vagyunk, ezért hálát adunk, és ettől függetlenül adunk. Nem azért adunk, mert várunk valamit. Nem azért adunk, mert ha nem adnánk, akkor nem kapnánk semmit, nem azért, mert mindennek ára van. Olvastam egyszer egy idézetet, hogy a legszebb dolgok az életben nem azért vannak ingyen, mert értéktelenek, hanem mert megfizethetetlenek. Igen, megfizethetetlenek, nem lehet őket áruba bocsátani. A figyelem, a kedvesség, egyszóval a szeretet nem valami, amit akkor kap az ember, ha ad. Azt csak ingyen lehet kapni.
Mégis van, hogy az egyensúly felborul. Ha rosszul közelítjük meg a kérdést, akkor mindenképpen. Ha az adásban ott van a kapni akarás, akkor valahol mélyen ott van az érzés, hogy én nem kaphatok ingyen, hogy nekem valamit le kell tennem az asztalra azért, hogy szeressenek. Hogy én nem kaphatok ingyen, nem érek annyit.
De ha az ember teljesen egészségesen áll a dolgokhoz, akkor is felbillenhet az adás-kapás viszonya. Akkor valamit felül kell vizsgálni. A lényeg, hogy tudjuk, mit miért csinálunk. Ha boldoggá tesz minket, hogy adunk, ha Allahtól várjuk érte a jutalmat, és nem a másiktól akarjuk kicsikarni, akkor nincs probléma. És nem is érezzük annak, mivel boldogok vagyunk. De ha úgy érezzük, csak köveket dobálunk egy kútba, és még csak nem is csobban, akkor a legjobb lesz abbahagyni, és feltenni magunknak egypár kérdést.
Miért dobálom ezeket a köveket a kútba? Maga ez a cselekedet boldoggá tesz engem? Tényleg kényelmes nekem ott állni a kút szélénél éjjel-nappal? Nincs más szórakozásom? Csak ez tenne boldoggá, mármint nem a dobálás, hanem a csobbanás, már ha egyszer hallanám?
Megmondtam Ahmednek, hogy nem veszek több nutellát. Miért? Elmagyaráztam neki. A helyzet ugyanis már az volt, hogy szinte semmi mást nem volt hajlandó enni. Azt mondtam neki – és magamnak is – hogy tudod drágám, van olyan, hogy valamit vagy valakit jól szeretünk, és van, hogy rosszul. Ha valami, amit szeretünk, nincs ott, és akkor kiakadunk, akkor nem jól szeretjük azt a dolgot. Allah nem úgy teremtett minket, hogy függünk valamitől, hogy nem lehetünk boldogok, kivéve, ha ez vagy az a dolog, személy, vagy bármi a mienk. Érdekes, amitől valóban függünk, pl. az oxigén, az iránt még nem hallottam senkit, hogy szenvedélyesen oda lett volna. Valahogy tudjuk, hogy ez megvan, hogy életben fogunk maradni, nem fog egyszer csak elillanni az összes oxigén a légkörből. Tudjuk, hogy biztosítva vannak számunkra az életfeltételeink.
Biztosítva van számunkra minden, amire szükségünk van.
Miért ragaszkodunk akkor betegesen dolgokhoz? Miért érezzük, hogy ez vagy az nélkül nem lehetek boldog?
Azt érezzük, hogy nem vagyunk teljesek nélküle. Szeretjük, de nem is szeretet ez. Megszerzési, birtoklási vágy. És mögötte egy hatalmas nagy hiány.
A szeretet nem lehet eszköz. A szeretet maga a cél. Nem lehet eszköze annak, hogy kitöltsem a bennem tátongó hiányt. Miért érzek hiányt, ha mindenem megvan? Mert elhitették velem, hogy nem vagyok teljes, hogy nem vagyok jó, nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadott.
Ki, miért? A végeredmény szempontjából mindegy. Persze, nem mindegy, végig kell menni ezen a fájdalmas úton, meg kell ismernünk a saját történetünket, ezt a lépcsőfokot senki sem spórolhatja meg magának.
De ami ezután jön, az csodálatos. Amikor átérezzük Allah szeretetét irántunk. Amikor megérezzük, mélyen a szívünkben, hogy ez az a szeretet, ami mindig is hiányzott. Nem emberektől kaphatjuk, mert tökéletes. Attól jön, Aki teremtett minket a legszebb formában, Aki mindenkivel egyedi és különleges csodát alkotott. Aki bennünk nem a saját hibáit látja, mert Ő hibátlan, hanem gyönyörködik az Általa teremtett szépségben. Aki saját magunknál is jobban ismer minket, ismeri az összes rejtett képességünket, erőnket, tehetségünket, amiről esetleg nekünk fogalmunk sincs, pláne nem a külvilágnak. Aki összehasonlíthatatlanul nagyobb könyörülettel nézi botlásainkat, mint ahogy mi figyeljük a kisgyerekeket, hogy milyen aranyosak, amikor megpróbálnak felállni, menni, de csak elesnek.
És ha Allah szeretetének napfénye bevilágítja a szívünket, akkor lehetetlen, hogy ne szeressük magunkat. És ha szeretjük magunkat, akkor már az összes többi ember iránti szeretetünk egy önzetlen adás lesz. Nem várunk tőlük semmit, mert mindenünk megvan. Ami hiányzott, az az űr a szívünkben, ki van töltve.
M’illumino d’immenso.
Erről szól. Lefordíthatatlan. Valahogy úgy lehetne, hogy megvilágítom magam a végtelennel. Pont azon gondolkoztam, hogy mi is az, ami megvilágít. Mi az, ami boldoggá tesz? A napfény? A pálmafák és bougainvilleák? Vagy valami más?
És ki teremtette mindezt? És ki adta nekünk a legjobb időben, a legszebben porciózva? Ki tudja legjobban, mire van szükségünk?
AlhamduliLlahi Rabbi l alamin!

2012. december 14., péntek

A jampecok


4en nyomorognak előttem, egy az ajtóban áll, kapaszkodik, majdnem leesik szegényke, a busz rohan. De semmi pénzért nem ülnének mellém mashaAllah! De cukik! Mekkora tisztelet van bennük!
Mikor férjhez mentem, úgy éreztem, mintha 10 évet fiatalodtam volna. Most 20at! Akkor a 30 éves elkeseredett kiszáradt fából hirtelen egy 20 éves aroosah lettem alhamduliLlah. Love is like popping candy, popping in your head all the time. El is tartott ez az érzés egészen… néhány hónapig. Aztán Bigyike…
Most viszont úgy érzem magam, mint egy 14 éves kislány, akinek kezd kinyílni a szeme a környezete felé, kezdi megismerni a világot, és a helyét benne. A különbség csak annyi, hogy nem én változtam, csak a környezetem. Én csak magamra találtam.
Mikor 18 éves voltam, Olaszországban, a Casa Caresben megismertem egy csomó csodálatos embert. Egyikük Elke volt, egy akkor 50 év körüli német származású nő, bár saját bevallása szerint nem hiszi, hogy van nemzetisége, aki 18 éves kora óta élt Olaszországban. Egyszer csináltunk egy nagy túrát a társasággal, és Roccastradában, Toscana déli részén szálltunk meg, ahol Elkének volt egy kis háza. A ház félig romos volt, félig még nem volt kész, de lakható volt, és mi nagyon jól éreztük ott magunkat. Elke azt mondta, hogy azért vette meg ott azt a házat, mert ott volt életében először, hogy azt érezte, ami kint van, az van bent is. Nem tudtam akkor sem megmagyarázni és most sem, de értettem. Akkor is és most is. Valami ilyesmit érzek én is itt. Ezt sem tudom megmagyarázni.
Süt a nap, pálmafák, fikuszok, bougainvilleák. És a jampecok.
Drága tesónk azt mondja, nem lenne jobb, ha ez a nap Mohamed lenne?
De ez nem ugyanaz. Ez csak a levegő, a napsütés, a háttérzene. Nem lehet mindezt elvárni az embernek a férjétől, ő egy személyben nem tud az apád, az anyád, a legjobb barátnőd, az emberek az utcán, a levegő, a napfény, a háttérzene, az étel és még a férjed is lenni. Nagyon sok probléma származhat abból, hogy ilyen elvárásokat támasztunk a társunk felé, és aztán mindketten boldogtalanok lesznek. Elvárás, hiány, zaklatottság, menekülés, egyedüllét légköre fogja jellemezni a kapcsolatot.
Én most nem is kapcsolatról beszélek. InshaAllah annak is eljön az ideje. Rájöttem, hogy nem kell attól megijednem, hogy már nem érzem ugyanazt, hiszen már én sem vagyok ugyanaz. It’s not right to need someone as much as I depended on you. Megint odakerültem. Hogy is fogalmaztam meg 2005ben a Saharában a fejemben? Cseberből vederbe, igaz, hogy ezúttal nem valami gázos műanyag izébe fulladok bele, hanem egy csodálatos vázába, de a megfulladás akkor sem jó, annak az állapotnak vége kellett, hogy legyen.
A napfény felszárította a vizet. Nincs hideg, nincs fulladás. Lélegzem és süt a nap.
Nem valakit nem akarok, valamit nem akarok. De az már inshaAllah nem is lehet. Nincs bennem egy hiány, egy űr, amit kitöltetek a másikkal. Most már kezdem megismerni magamat. És megismerem majd őt is inshaAllah amikor eljön az ideje. Igazi megismeréssel, ami két ember, két személyiség, két valaki között lehet. Nem ő fog teljessé tenni. Teljes vagyok, biztonságban vagyok, én vagyok alhamduliLlah. És még nincs vége.

Szabadság



Megosztok veletek valamit, amit a suliban tanultam.
Van az én szabadságom és van a tied. Ha te átléped a szabadságod határát, és belelépsz az enyémbe, akkor már nem szabad vagy, hanem betolakodó. Aki a buszon cigizik, az szabad? Nem, mert betolakodott a másik szabadságába.
Szabadság nem létezik tisztelet nélkül. Ez nem egyenlő az értelmetlen korlátokkal, amelyek a szabadság ellentétei, hiszen épp ezek garantálják a szabadságot. Hiszen ha a másiknak véget érhet a szabadsága, akkor az enyém is véget érhet bármikor.
Emlékeztek rá, mikor azt írtam, hogy sokkal többet fogok itt tanulni, mint az arab nyelvet? Hát ez így is lett alhamduliLlah.

Z for zakat, to cure our greed…


Térjünk vissza a sanaa-i utcára. Eddig is ott voltunk, de nézzünk jobban körül, mert bizony nem csak jampecok vannak ott. Ha lefelé nézünk, mindig kezekbe botlunk. Koszos kezek, rongyos ruhában, akik kérnek. Ülnek a hídon, az út szélén, esetleg utánad szólnak. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, betegek, egészségesek. Bárki.
Az emberek általában rosszabbul öltözködnek, elképzelhető, hogy mint a szocializmusban, ha valaki egy hétig hord egy ruhát, az nincs furcsának tartva. Tiszta, rendes, csak éppen két öltözet ruhája van. Lehet, a faluban ez a szokás…
Hallottam nagyon logikus magyarázatokat, hogy kiknek miért ne adjunk, hogy a kisfiúknak ezzel megtanítjuk, hogy így is lehet pénzt keresni, meg hogy ha alszik a gyerek, az be van gyógyszerezve, és ha adunk nekik, azzal arra adunk pénzt nekik, hogy ezt csinálják, meg hogy néhány éve voltak itt orvosok, és felajánlották a mozgássérült koldusoknak, hogy ingyen meggyógyítják őket, de ők visszautasították, mert ha egészségesek lennének, akkor nem lesz bevételi forrásuk.
Lehetséges is, hogy ez mind így is van.
De akár nekik, akár a fennmaradó (nők, kislányok, rohangáló gyerekek szülei, idős bácsik, stb.) koldusoknak adunk, nem fogjuk megváltoztatni az életüket. Ugyanott fognak ülni vagy menni minden nap, ugyanott fognak aludni, ugyanazt fogják enni.
De miért is adunk?
Hogy változást idézzünk elő az életükben?
Nem, nem fog történni semmi változás. Persze, csodák mindig történhetnek, de én tudom, hogy én nem tudok senkit egy az egyben kiemelni a nyomorból, emberhez méltó életet biztosítani neki. És még ha egy emberrel meg is tudnám tenni, ott van a többi millió.
Koldusok mindig is voltak és mindig is lesznek. És mindig megvolt az ellátásuk, nem sok, de néhány falat kenyérre mindig jutott nekik és mindig is jutni fog. Ha nem tőlem, majd mástól.
Na most miért adjak, ha valós segítséget, javulást úgysem tudok előidézni, az ellátásukat meg úgyis megkapják, ha tőlem nem, majd máshonnan?
Kezdem megérteni, hogy nem nekik adok, hanem magamnak.
Itt alhamduliLlah a koldus nem szinonimája az alkoholistának, és ha pénzt adsz, azzal nem a kocsmázást támogatod. Ők ugyanolyan emberek, mint mi, csak kevesebb jutott nekik. (A pesti aluljárói hajléktalanok is, csak szegények rossz helyre születtek). Tehát a lényeg az, hogy sehogy nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy azzal segítek, ha nem segítek, vagy legalábbis, hogy rosszat teszek, ha segítek.
Leolvad rólam a beidegződés, és csak egy dolgot látok: adni jó. Nem, nem nekik jó, ugyanolyan marad az életük az én 10, 50, esetleg 100 riyalommal (=ua. forintban), mint amilyen volt nélküle. De nekem nem lesz ugyanolyan.
Én leszek más. Én gazdagodom tőle. Én leszek boldogabb. Én szabadulok meg, nem a kapzsiságtól mert azt hiszem nem vagyok az, meg ez nem is a pénzről szól, sajnos az túlságosan kevéssé érdekel J. Az aggodalomtól, a számolgatástól, a mindent kézben tartani akarástól, és igen, mégis a kapzsiságtól is, attól a fajtájától, amikor az ember magára sajnálja a pénzt. Ez inkább zsugori, nem? Uuu, de durva szó, mintha az ember összezsugorodna! Minél kisebb legyen, szeretne el is tűnni…
Aki ad, az nem ilyen. Akinek a vagyonában van joga a szegénynek, az valaki, aki ad. Aki ad, annak van. És aki ad, az jutalmat kap, az evilágon és a túlvilágon is. Aki ad, az nem zsugorodott össze. Aki ad, az nagy. Nagy szíve van. Aki ad, az nyugodt, békés, és tudja, hogy mindig lesz miből adnia. 

2012. december 10., hétfő

Adni és kapni


Az ember először kap. Anyatejet, figyelmet, szeretetet.
De aztán túl korán megtanulunk adni. A baj igazából nem ez, hanem hogy megtanuljuk, hogy akkor kaphatunk, ha adunk. Hogy semmi sincs ingyen.                                       A Keresztapa is erről szól. Valaki azt mondta, az a legjobb gazdasági kézikönyv. Mi az élet? Adok és kapok.
Akkor játszhatok, ha megeszem a tökfőzeléket. Akkor kapok szép ruhát, ha jól tanulok. Stb., stb.
Aztán múlik az idő, nem mennek már olyan jól a dolgok, meg már nagyok vagytok, megérthetitek… szóval a célprémiumok egy idő után szépen elmaradnak.
De az igyekezet nem, továbbra is mindent megteszünk… miért is? Az ajándékért? Nem, a figyelemért, szeretetért, elismerésért.
Megtanultuk, hogy valamit tennünk kell érte. És ha nem kapjuk meg, akkor biztos többet kell adnom, biztos nem elég jó ez még.
Biztos nem vagyok elég jó…
De adok fáradhatatlanul, azt, amit keresek, a figyelmet, a szeretetet, mindent…
És nem kapok semmit. Miért?
Biztos nem vagyok elég jó, hiszen én a maximumot adtam magamból, és az nem ért semmit…
…
Eltelt sok év. Itt vagyok. És kapok és kapok és kapok.
Meg kell tanulni ezt a leckét is.
Kapok figyelmet, elismerést, szeretetet. Kapok elfogadást, segítséget. Kapok napfényt.
És mit teszek érte? Mibe kerül mindez?
Az ég világon semmibe.
Megtanulok kapni, és ezáltal megtanulom felfogni, értékelni, megérteni, megérezni Allah adományait. Hiszen Ő számolatlanul árasztja adományait a teremtett világnak! De ahhoz, hogy hálásak lehessünk érte mélyen a szívünkben, át kell érezni, hogy miről is van szó. És ha még nem tanultuk meg eddig, akkor kapunk lehetőségeket, helyzeteket, amelyekben megtapasztalhatjuk, milyen is ez.
És ezek a dolgok megmutatják nekünk Allah Nagylelkűségét. Tulajdonképpen erről szól az egész.
Meg kell tapasztalnunk, Allah milyen bőkezűen ellát minket, és akkor képesek leszünk mélyen a szívünkből hálát adni.
És nem ez volt, amiről beszéltünk korábban? Hogy a hála segít minket hozzá a továbblépéshez. Hát itt van alhamduliLlah!
Ha megtapasztaljuk, milyen kapni, boldogok leszünk és hálásak.
Csak arra kell figyelnünk, hogy helyesen értelmezzük életünk eseményeit.
A mostani lecke címe: kapni.
Ingyen. Nem kell érte adni semmit.
Miről szól egy kapcsolat? Ott adunk és kapunk. És ha az ember úgy érzi, többet ad, mint amennyit kap, akkor boldogtalan lesz. De igazából ennek a két dolognak teljesen függetlennek kellene lennie egymástól. Valahol az egész az ember kapcsolatúról szól a Teremtőjével. Adok – Allahért. És kapok az Ő áldásából. A másik ember csak happened to be there J.
De persze a mindennapi életben nem erről van szó, visszajönnek a beidegződések, hogy akkor fogok kapni, ha adok. És ha nem kapok eleget, hát még többet adok, hátha akkor megkapom a biciglit…
Igen, a kapcsolatban, mikor az emberek annyira közel vannak egymáshoz, nagyon könnyen előjönnek ezek a viszonyulások. De miről is szól a felnőtté válás, ha nem arról, hogy újraírjuk a forgatókönyvet? Nem meglévő szerepeket játszunk el és játszatunk el a másikkal, hanem mi írjuk a történetet, magunkra írjuk a szerepeket, mint az igazi nagy sztároknak!
És egy lépés a forgatókönyvírásban, az új szerepem kialakításában az, hogy én, aki mindig többet adtam,mint amennyit kaptam, megtanulok kapni. Megtanulok elfogadni lelkiismeret-furdalás nélkül. Megtapasztalom, hogy nem én ezúttal nem a csodáló, hanem a csodálat tárgya vagyok. Nem a fá’il, hanem a maf’ul bihi .J Tanulok ám, látjátok? J
És a legfantasztikusabb az egészben az, hogyha ott maradunk – márpedig ott maradunk – a helyes úton, akkor az ember soha de soha nem billen ki ebből az egyensúlyból. Soha nem fog többet adni, mint amennyit kap. Allah nem arra teremtett minket, hogy a földön csússzunk, más teremtmények után, hanem arra, hogy elfogadjuk az áldásait, boldogok legyünk és hálásak legyünk Neki.
Adunk, persze, azoknak, akikhez közünk van, de nem akarunk érte jutalmat, szeretetet, figyelmet, biciglit. Csak Allah tetszését keressük vele. Így menekülünk meg a teremtményeknek való kiszolgáltatottságból, mert tudjuk, hogy nem tőlük függünk.
Mindenünk megvan, mert Az lát el, Aki mindent adni tud, a világok Ura.        
Az Ő tetszését keressük, most csak más a challenge. We should only interpret the things in our lives right. This lesson is about getting…
És alhamduliLlah, minden a mi oldalunkon áll!