2012. november 22., csütörtök

Választások



Csinálok valami nagyon szépet. Elismerek valakit. Kitartok mellette jóban-rosszban. Elnézem neki az emberi hiányosságait, csak a jóra koncentrálok.
Milyen szép mindez nem igaz?
De miért csinálom?
Igen, valamikor hoztam egy döntést.
Miért hoztam a döntést? Tudom az okaimat, az érveimet? Voltak egyáltalán, vagy csak elsodort a dagály… és mikor beállt az apály, tudom még, miért vagyok ott?
Az érzelmek, mint a tenger hullámai, jönnek, mennek. Aztán újra jönnek és újra elmennek. Ha ezért lennék ott, már nem lennék ott.
Kell egy mérleg. Mindent meg kell mérni, hogy mennyit ér. Nem abszolút véve, nekem személyesen. Szubjektíven, de tárgyilagosan. Az én személyes értékrendem szerint, de azért, hogy jó apjuk legyen a gyerekeimnek.
Régi mérlegem van. Nem írja ki a számot. Hogy megbecsüljük az értéket, kell tenni valamit a másik serpenyőbe. Ezt hívják választásnak. Ha nincs mi közül választani, az a kommunizmus. A befordultság. A kiszolgáltatottság.
Megyek a sivatagban, éhezem. Hirtelen találok egy doboz ételt. Finom vagy nem finom? Egészséges vagy beteg leszek tőle? Ízleni fog, vagy rosszul leszek?
Nem tudom, mert nem tudom mihez hasonlítani. Nem, inkább éhen halok, ha kell, de nem fogok enni csak azért, mert éhes vagyok. Ilyen állapotban, és főleg ilyen körülmények között, hogy nincs összehasonlítási alap, soha nem fogom megtudni ennek az ételnek a valódi értékét.
Ezért mentem Londonba hat éve. Most értettem meg igazán, pontosabban most jutott újra az eszembe.
Levonult a dagály, aztán jött az apály. Aztán újra jött a dagály, és megint az apály. És megint. És én még mindig itt vagyok. Miért is?
Mikor hoztam a döntésemet?
Amikor egy döntés volt. Amikor volt választási lehetőségem. Amikor nem voltam kiszolgáltatott. Amikor nem a sivatagban mentem.
Hogy hoztam meg ezt a döntést?
Odatettem az egyik serpenyőbe, amit találtam: felelősségtudatot, emberiességet, önzetlenséget, talpraesettséget, ügyességet, kötelességtudatot, humort, öntudatot, alázatosságot, Istenfélelmet, életörömöt, mélységet, stb, stb…mind-mind aranytömbök.
És mit tudtam a másikba tenni? Talán egy mosolyt, egy pillantást… egy távoli hullámot, amelyet dagálynak remélhettem, amin szörfözni lehet… egy ideig…
Igen, mindenkiben van jó, mindenkiben fel lehet fedezni valami szépet. De ahhoz, hogy az ember hozzákösse valakihez az életét, ahhoz nagyon erős érvek kellenek.  Aranytömbök.
Mert igen, a sivatagban könnyű megmaradni az egyedül fellelhető ételnél. De ez megalázó mindkét fél számára. Számára is megalázó, mert így nem derül ki, hogy ő valójába kicsoda – tulajdonképpen egy minimum szint fölött bárki lehetne. És az én szemszögemből nézve kiszolgáltatott érzés. Ez elől mentem el. Egy halvány emlékként élt csak bennem a tudatos mérlegelésem, a mindennapi valóság az volt, hogy nincs más választásom. És mivel ez így túl prózai, szerettem volna megszépíteni a dolgokat. Mint amikor valaki hoz egy rossz döntést, és aztán blame it on the boogie… De a dagály jön és megy…
Vége a sivatagnak. Eljöttem. Most a tengerben úszom. Szabad vagyok.
Választhatnék ezernyi hullám között. Repítenének erre, arra…
Választhatok. Újra van választásom.
Hol is van az a mérleg?
Sok mindent tehetnék a serpenyőbe…igen, vannak értékek mashaAllah alhamduliLlah.
Csodálatos érzés a választás szabadsága.
És a legszebb az egészben, hogy bármit tennék a mérlegre, a másik serpenyőben még mindig ott vannak az aranytömbök. Solid gold. Állja a kihívást.
És ez az, ami megmutatja a valódi értékét. Amilyen fényben méltóan nézhetek rá. Ez felemeli őt is, engem is.
Nem azért vagyok vele, mert nincs más. Ha akarnám, lehetne. Azért vagyok vele, mert ő a legjobb. Nem egyedüliként (mi más is lehetne), nem tíz közül az egyetlen szóba jöhető. Több százból, ezerből.
És én nem csak elfogadom, mert el kell fogadnom. Döntést hozok. Minden nap. Mérlegelek, választok. Szabad vagyok.
És ez az én döntésem.
                                                     


2012. november 15., csütörtök

Halál és élet




Nem, nem véletlen ez a sorrend.
A beteg néniről már akartam írni nektek korábban. De most azt hiszem így lesz teljes a történet. Néhány hete idehozták, ágyban fekvő beteg, a veséjével van probléma már 5 éve, meg azóta már minden mással is. Tulajdonképpen már semmilyen szerve nem működött rendesen. Szegény nagyon szenvedett. Aztán már mikor nem tudták itt ápolni, elvitték a kórházba. Ott érzéstelenítőt adtak neki, meg stabilizálták a vérnyomását, mást már nem tudtak tenni vele.
Ennyit a tényekről. De mi is történt itt valójában?
Először nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Úgy éreztem magam, mint az elején, mikor idejöttünk, nem értek semmit, mindenki tudja, mi a dolga, én meg csak nézek, hátha valaki megkér valamire, de természetesen nem fognak megkérni semmire, akkor találnom kell valamilyen elfoglaltságot, ok, diving in the sink, vagy porszívó, erre mindig szükség van, legalább nem tűnök annyira tehetetlennek…
De igazából valahol belül mindig ott volt bennem a kérdés: miért nem viszik kórházba, miért csinálunk úgy, mintha lenne remény, mikor nincs, miért kell mindenkinek szenvedni…
Otthon rég berakták volna az elfekvőbe, látogatná 1 vagy 2 rokon.
Ettől valószínűleg sokkal hamarabb meghalt volna.
Nem tetszik ez a megoldás, de ehhez vagyok hozzászokva.
A betegséget, halált tartsuk távol a mindennapjainktól, nem szép, nem igazán tudunk vele mit kezdeni, nem értjük, és igen, leginkább félünk tőle. Félünk, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Nem akarunk tudomást venni róla, távol akarjuk tartani magunktól.
És akkor, ahogy életünk elidegenedéssel, steril kórházi hűvösséggel kezdődött, távol a szeretettől, távol a mieinktől, így is ér véget.
Erről a mindennapi életben nem beszélünk, ha van egy beteg a családban, fojtott hangon érdeklődünk a hogyléte felől, esetleg már múlt időben beszélünk róla, hiszen a tények, a tudomány megmondta a tutit.
És igen, bármiben is hiszünk, a biológia órán megmondták, hogy a szívünk megáll, aztán megesznek a kukacok, és kész. És ezt nem, nem lehet elfogadni, de mégis, ott van belül, hátul, mélyen a félelem, hogy ez vár ránk.
Itt igaz a mondás: a remény hal meg utoljára. Tényleg, Magyarországon mintha azt ölnék meg először. Miért, hogy ne csalódjunk? Vagy szegény Csokonai tehet róla? Nagy téma ez valahol: mi a fontosabb? Mi a dolgunk? Megtudni, hogy a dolgok, amiket nem tudunk, mert vagy helyben vagy időben távol vannak, hogy is vannak valójában? Ez lenne a feladatunk? Megtudakolni, kitalálni, felfedni a rejtett dolgokat?
Vagy kitűzni egy célt, megálmodni egy álmot, mindent megtenni érte, harcolni, küzdeni, minden követ megmozgatni? Aztán ha nem jön össze, akkor kell elfogadni, hogy igen, ez így van.
Mint mikor felvételiztem a középiskolába, és vártam az eredményre, akkor mondta Apukám: most gondold azt, hogy felvettek, aztán ha esetleg mégsem, lesz még időd szomorkodni rajta.
Ez valahol a jobb megijedni, mint félni esete. Igen, ezt sem kevertem össze J. A Verebes mondta egy kabaréban évekkel ezelőtt, és megmaradt, mert nagyon jó. Azt mondta, a félelem valami hosszú, nyúlós, hideg, kellemetlen érzés, amitől az ember nem tud nyugodni. Az ijedelem viszont hirtelen jön, addig az ember nyugodtan él, aztán hirtelen megijed, de megy tovább.
És azt ugye tudjuk, hogy aki fél, az csak félig él.
Hát itt nem félnek.
Szemébe néznek a betegségnek, nem zárják hideg kórházi falak közé.
Szemébe néznek a halálnak.
Hogy van hozzá bátorságuk?
Lehet, azért mert tudják, mi vár rájuk. Ránk. Számukra nem kérdés, ami nekünk az, hogy Where do I go, follow the river, where do I go, follow the sea…
Why do I live, Why do I die, tell me why, tell me where, tell me whyyyyy??????
Nem ezért van bennünk ennyi frusztráltság?
Rohan a vonatunk a szakadék felé.
Félünk, nem akarunk tudni róla. De ugyanakkor meg akarjuk tudni az igazságot. És az eddigi maszlagoknál még mindig többet mond a tudomány…
De van, ami még ennél is többet mond.
Van, ami nem arra ad választ, hogy mi van, hanem, hogy mi legyen.
Egy útmutatás, egy vezetés, hogy az ember tudja, mi az ő feladata. Nem kell tudnom az egész outsetot, nem az a dolgom. Az én dolgom tudni, hogy fogjam fel a dolgokat. Az én dolgom a bizalom, a türelem. Szép türelem most az osztályrészem.
Az egyik kisgyerek azt mondta, ez olyan, mint egy esküvő.
Tényleg.
A ház tele van emberekkel, a legnagyobb kérdés ebben a pillanatban az, hogy hányan jönnek még, lesz-e elég kaja. De ahogy az emberek, az ételek is folyamatosan érkeznek, szomszédok, rokonok, mindenki fontosnak tartja, hogy most itt legyen egy kicsit, átérezze a közeliek szomorúságát, belegondoljon abba, hogy mi történhet most vele.. aki már nincs itt.
Igen, a beteg néni elment.
Fél nappal előtte a sógornőmnek volt egy álma. Azt álmodta, hogy édesapja (aki már 2 éve nincs velünk) azt mondta, hozzák ki a beteget abból a szobából ahol van, nem jó ott neki, ahol ő van, ott sokkal szebb szoba várja…
Giddo Yassin lányaként szerette sógornőjét. Most ott van a mellette levő szobában. InshaAllah tágas, fényes, illatos…
Láttuk a szenvedését, tudjuk, hogy a szenvedés tisztulás lehet inshaAllah. Nem tudom, én vagy te hova kerülök, de tudom, hogy mi várhat rám a jó és mi a rossz döntéseim következményeképp. Tudjuk a lehetőségeket. Nem egy ködös, lepattogzott kép, amelyet többféle filozófia ihletett, hanem egy híradás valakitől, aki nem a saját fejéből beszélt.
A nap végére a lányok nevetnek. Éjjel kettőig megy a traccsparty minimum, a néni 3 lánya és 3 másik lány, egy szobában, ahol normális esetben 4-en férnek el. Tábor-feeling.
Nem aggódunk érte. Elment, de nem a sötét ködbe, nem leesett a szakadékba, nincs vége az útjának. Innen elment, de reménykedünk, fohászkodunk, hogy most jó neki. Jobb, mint nekünk itt.
És segít nekünk ez a helyzet belegondolni, hogy majd egyszer mi is elmegyünk. Ott leszünk, és mi leszünk megkérdezve.
Ez a fontos az életben. Nem a szakadék felé rohan a vonatunk, hanem készülünk az utunkra.
A vizsgára. Elkerülhetetlen, de megvannak a vizsgakérdések.
Azt hiszem, ez nyugtatja meg az embert. Ha tudja, hova megy. Ha tudja, miért van itt. Ha tudja, miért van ez az egész.
És ha ez hiányzik, hát csoda, ha beketyózik? Nem. A nyugati társadalomban élők frusztrációi, betegségei, hibái, bűnei nagyrészt a társadalom számlájára írhatóak. Nem a bizonyítványunkat magyarázom, Allah igazságos. Azokkal is, akik még nem tudják…
És még egy nagy dolgot tanultam.
A család. A testvériség.
Mi otthon nem vagyunk testvérek. Nem együtt nőttünk fel, nem ugyanazokat a dolgokat éltük át, nem osztoztunk sok mindenen.
Sok új muszlim kérdezi, mi az, hogy a muszlimok a testvéreink? Hogy lehet, hogy valaki a testvérem, de iszonyatosan idegesít, ha csak ránézek, ha meg is szólal, legszívesebben kimennék a szobából. Én bevallom, tudnak lenni ilyen érzéseim. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Ilyenkor általában az a válasz, hogy a testvériség nem jelenti, hogy mindenkinek a puszipajtásai legyünk, szeretjük Allahért, jót akarunk neki, megadjuk neki az alapvető jogait, és kész.
Igen, biztos vannak emberek, akikkel ez a maximum, amit el lehet érni.
De abban is biztos vagyok, hogy rengeteg ember van, akikkel a velük való kapcsolatból sokkal-sokkal többet ki lehetne hozni.
Igen, akkor jön az idő, pontosabban az elidegenedés. Egyedül hagytak, mikor születtünk, egyedül is fogunk meghalni. És egész életünkben egyedül vívjuk meg harcainkat, nincs időnk egymásra, nincs időnk magunkra. Segítség kellene, de ne szóljon bele senki az életembe. Meghívlak titeket, de nem mosogathat nálam senki.
De a hívők testvérek. Csak testvérek lehetnek. Ott van a lehetőségünk. Ott van egy világ, csak ki kell nyitni. Meg kell nyílnunk egymás előtt. Testvérekké kell válnunk. Időt kell együtt töltenünk. Nem egyszer, kétszer, mindig.
Együtt kell főznünk, mosogatnunk, takarítanunk.
Most megígérem nektek, hogy ha lesz valamikor egy konyhám, ami elérhető távolságban van nektek, mosogathattok benne! Ugye milyen kedves vagyok? J
Nem vagyunk rokonok, de azzá válhatunk. De ahhoz meg kell egymást ismernünk. Közel kell egymást engednünk magunkhoz. Nem plazma-közelség ez, nem mászunk bele egymás életébe, nem összehasonlítás. Karl Lagerfeld is megmondta, hogy a személyiség ott kezdődik, amikor az összehasonlítás befejeződik.
Itt valami másról van szó. Szívről, melegségről. Bizalomról.
Nincs rá időnk, mert ott vannak a gyerekek, a munka, a férj… Kötelességek, feladatok…
De közben a szívünk halott. A gyerekekkel türelmetlenek vagyunk, a munka nyűg, a férj pedig… tőle várnánk el a mindehhez szükséges szeretetet, melegséget, megértést… ő meg tőlünk… Csak várunk és várunk… és közben egyre távolabb sodródunk egymástól.
És akkor van még valami, amiről ugye nem lehet beszélni, mert egy jó muszlim nő nem teregeti ki az otthoni szennyest, az haram… És akkor ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, jön a csízvigyor, hogy alhamduliLlah.
De mi lenne, ha minden nap szánnánk egy órát a testvéreinkre?
Együtt vásárolunk, feljön egy kávéra, közben elmegyünk a gyerekért az oviba, vagy ha arra járunk, ahol ő lakik, felugrunk előzetes egyeztetés nélkül. Igen, volt valami előadás, hogy a váratlan vendégek mennyi időt rabolnak egy produktív muszlim életéből, de most valljuk be őszintén, hány fényévre vagyunk mi a produktív muszlimságtól? Persze tisztelet a kivételnek, de azért magamból kiindulva, azt hiszem a legtöbben szoktunk pepecselni, pacsmagolni, szöszmötölni, amitől egy kicsit sem érezzük jobban magunkat. Egyébként a váratlan vendégekből nem csinálnak itt nagy ügyet, adnak nekik egy kis egészségtelen porból készült aszírt, aztán annyi. Lehet, hogy gáz, de tudod, hogy bármikor bárkihez becsöngethetsz. Ha ebben nem vagy biztos a testvéredről, az károsabb, mint az e-számos aszpartamos műanyag lé.

2012. november 1., csütörtök

Old Sanaa



Ott álltam a sikátorokban. Igen, a sikátorokkal kezdődött, Velencében J . De nekem nem az elveszést jelentette. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a várost, a málló téglafalakat, a fehér díszítéseket az ablakok körül. Az élő múltat, a lepukkantságot, az elmúlást, ami él, változatlanul évszázadok óta.
„és évek múltak el, és századok teltek el, a város mindig változik, az emberek sosem, a színhely mindig változik, a történet sohasem”…
Aztán Firenze, Siena. És Arezzo. Ugyanolyan sikátorok, ugyanolyan napfény. És én ugyanúgy több vagyok, mint egy sima turista, de nem vagyok itteni. Szépség, meglepetés, mosoly, önzetlen csodálat. MashaAllah.
És az 50-es, 60as évek filmjeinek Olaszországa. Amikor még nem turista giccsparádé volt, hanem az emberek a lepukkantságban éltek, az volt a természetes számukra, szegények voltak, de boldogok. Fiatalok voltak és örültek az életnek.
Ezt a felfedezést nem tudom leírni.
Évekig abban a tudatban éltem, hogy két valóság van: az álmok és az élet. Otthonom a szívemben mindig Olaszország maradt. De nem nagyon tartom lehetségesnek, hogy valaha „hazamegyek”. Az élet nem arról szól, hogy menjünk ide, mert szép. Ha az embernek van egy kis ideje meg pénze (és ezek soha nem esnek le dolláros zsák formájában az égből, úgy kell kiszakítani magunknak), azt arra használja fel, ami feltétlenül szükséges. Munka, család, kötelezettségek. És ez így is van jól, hiszen ha az ember megteszi a kötelességét Allahért, akkor a jutalma egy sokkal szebb hely lesz, mint Olaszország, Dél-Franciaország, Hawaii, Seychelles, Bali és mindez együttvéve és megsokszorozva inshaAllah. Az lesz inshaAllah az igazi otthonunk, ahol tényleg hazatalálunk. És ezért küzdjenek a hívők.
De ott vannak a mindennapok. A nehézségek, a meg nem értés, a fájdalmak, az elszakítottság. A korlátok, amikbe nap mint nap beleütközünk. Nem az van belül, ami kívül.
De hát valamivel ki kell érdemelni, nem nyalókáért megy ugye…
De valahol a honvágy ott van, de „otthon” is ott volt, egy hely, egy érzés, egy kép, a málló kőfal, a napfény a sikátorokban…
És hirtelen ott állok.
Ugyanaz vesz körül! Nem, nem találtam meg a földi Paradicsomot, nincs is olyan, biztos itt is nehéz az élet, de itt már voltam! Ezt ismerem! Ide akartam mindig visszajönni!
15 évesen Velence, aztán 18 évesen Arezzo meg Siena.
És Romában a régi filmek nyomai, amikor a terek még piacok voltak, kosz volt és halszag, de az emberek boldogok voltak. Napoli, Sicilia.. és a marseille-i halpiac…
Európában a múlt felfedezésével egy pillanatban meghalt. Értelmét vesztette. A halász bácsi csak azért fog halat, hogy a turisták lefényképezzék (magukat vele), a kézműves tárgyakat méregdrágán árulják csak gyűjtőknek, az ételek műkaják a szupermarketból, a tárgyak kínai bóvlik. A szegényég kiszorult a város szélére, nem látjuk ezért nincs is. Az emberek idegenek, a bizalom, ami egykor természetes volt, ma már un atto di coraggio.
Itt is eláraszt mindent a kínai bóvli, de a házak még mindig ugyanúgy épülnek, a berendezés ugyanaz, mint évszázadok óta. Szegényeknek és gazdagoknak egyaránt, a különbség csak a minőségben és díszítettségben van. Az ember azért megy a piacra, hogy megvegye az ebédhez a hozzávalókat, nem azért mert jaaj, az milyen romantikus! Az emberek ruhái elhasználtak, nem azért, mert ez a divat, hanem mert nincs nekik más. De segítőkészek, és nem várnak viszonzást.
Nagy kincs van itt eltemetve. Jemen, a felfedezetlen szépség. Tényleg az. Fel kellene fedezni, kellenek éttermek, vécék.. J özönlenének a turisták. De maradjon meg az emberek tisztasága. Lehetséges a kettő együtt?
És nekem mit jelent ez az egész?
Csak annyit, hogy lehetséges. Hogy létezik az álom, nem csak a képzeletben. Hogy a valóság nem csak egy rideg feladat, hanem ott van benne valami, ami megszépíti. Van valami belülről, ami kint van. Valami otthonos. Nem oda megyek vissza, 18 éves koromba, hanem akkor ezért éreztem ott otthon magam. Ide kellett jönnöm. Nem csak a levegőben lógok és a csodára várok, hogy egyszer majd esetleg meg is valósul, amiért idejöttem, és végre tanulhatok.
Megtaláltam amit kerestem, az otthonomat, és inshaAllah megtalálom magamat is.
Az életfeladatomat.
Ez az, amit kerestem az elmúlt években, amit nem találtam meg. Külső feladatot nem kaptam, azt csináltam, amit magamnak kitűztem, nem tudom, mennyi igény volt rá… lehet, hogy csak nekem volt J. A többi feladataim is egyre csökkentek. Nem merítették ki az energiáimat – de kimerítettek.
Kerestem valami újat, valami mást. A helyemet a világban. és midnegy valahol, hogy hol vagyok, csak szeretném érezni, hogy leteszek valamit az asztalra. Hogy a napjaim nem csak elmennek egymás után, mindig várva valamire, hanem megtalálni a mában azt, amiért ott vagyok.
Csak sok türelem… de ez is a tréning része. Mint ahogy az a konyhai főzőcskézés, a beszéd-próbálkozások, a kézzel-lábbal nevetések. És a furcsálkodások, csodálkozások, hogy most itt mi történik?!
A nyelvtanulás legnagyobb része a gyakorlat, és része az emberek mentalitásának megismerése is.
Légyszi fohászkodjatok!









2012. október 17., szerda

Az aroosah


Több esküvőn voltam már, szebbeken és kevésbé szépeken is, a menyasszony mindenhol csodálatos volt, mint egy igazi hercegnő.
Nem lepődök meg rajta, de mindig egy szép élmény.
Ma nem esküvőn voltam, csak egy sima vacsorán egy családnál, ők is rokonok. Az egyik lány mutatott egy fényképalbumot. A húga esküvői képei voltak. Ő is természetesen egy csodálatos hercegnő volt. Aztán alighogy befejeztük az album nézegetését, belépett életnagyságban a menyasszony. Bár csak pár percig néztük az albumot, olyan érzésem volt, mint mikor egy facebook friend ott áll hirtelen előtted, vagy mikor megérkezel egy helyre, amit milliószor láttál a tévében. És most tényleg ott vagy, és még csodálatosabb, mint ahogy elképzelted!
Ő is ilyen volt. Nyilván kevesebb smink volt rajta, és így látszott, hogy még ő sem egy tökéletes szépség, de volt valami benne, ami több volt, mint a képeken látott lány. Amint bejött a szobába, kisütött a nap. Sugárzott a boldogságtól, de nem csak ez volt benne. Két lábbal állt a földön. Tudta magáról, kicsoda, nem csak valaki felesége volt.
Igen, azt hiszem, ez az, ami megfogott benne. Komolyan vette magát és ettől volt szép, sokkal szebb, mint két kiló sminkkel. boldog volt, de nem vesztette el a talajt a lába alól.
Allah áldja meg őket!

Általánosságok és az oggetto assente



Hát igen, ez történik, ha az ember nem akar konkrétan beszélni, mert ugye nem beszélünk privát ügyekről nyilvánosan, ezért nem mondom, hogy mi volt, csak hogy nekem arról mi jutott az eszembe. De természetesen ami nekem eszembe jutott, arról valaki másnak valami teljesen más fog az eszébe jutni, vagy számára máshol van a pont. Vagy egész egyszerűen amit mondok, az érthetetlen az eredeti sztori nélkül, vagy félreérthető…
Mi a megoldás?
Nem szeretek félre értelmezve lenni, ezért felvázolom a helyzetet, nevek nélkül.
Vagy inkább mondok egy hasonlót, ami velem történt meg!
Egy nagyon jó barátnőmmel szinte együtt nőttünk fel, rengeteg időt töltöttünk együtt, ott voltunk egymásnak jóban, rosszban.
Hozzá előbb kopogtatott be a fehérlovas herceg mashaAllah.
Hogy éreztem magam? Természetesen örültem a boldogságának. De ugyanakkor ott egy hang. Egy érzés, ami fájt. Azt mondta ez a hang, hogy én biztos nem vagyok elég jó, hogy ő jobb nálam, ő előbb lett kész valamire, amire én még nem. Mintha minősített volna, mintha ez egy verseny lenne, amiben ő győzött volna.
Ez az esemény hatására nőttem fel egészen – well, jobb későn, mint soha…
Hm, mintha most teljesen felnőtt lennék…J
Az életünk a barátnőmmel addig egyfajta szimbiózis volt. Szükségünk volt egymásra, hogy megvédjük egymást, de ennek vége kellett legyen. Ez egy helyzet, egy állapot, egy ideig tart, aztán leveszik a kötést. Egymás mankói, gipszei voltunk, vagy mintha a pillangók báb állapotban egymáshoz is kötődtek volna. Amíg az ember gyenge, védtelen, összekapaszkodik mással, hogy segítsék egymást.
Természetesen egészséges felnőtt embereknek is nagyon jó, ha segítik egymást – jaj, most állandóan attól félek, hogy féreértetek – de ott mégis megvannak a személyiségeknek a határai. A kamaszoknál, vagy a későn érőknél az ilyen kapcsolatokban én vagyok te és te vagy én. És ennek vége kell, hogy legyen.
És akkor a bábokból kikel egy pillangó. Aztán mégegy. Aztán a következő.
Aki ott marad, úgy érzi, otthagyták. Úgy érzi, levágták egy részét. Látja a testvérét pillangóként repülni, csodálja, hogy milyen gyönyörű… aztán belenéz a tükörbe, és egy összeszáradt kukacot lát.
Az agyával tudja, hogy ahogy a másikkal megtörtént, ez a csoda vele is megtörténhet, de abban a pillanatban csak azt érzi, hogy ő igen és én nem. És azt érzi, hogy elhagyták.
Amit érez, ez irigység? Szerintem nem, csak féltékenység. Ez lett volna az előző mese lényege. Hogy a pillangó ne aggódjon, mert egykori hernyótársai nem lettek irigyek, és nem akarnak neki rosszat. Csak rosszul érzik magukat bábként. Szeretnének már ők is repülni. Félnek, hogy nekik nem fog sikerülni. És hiányzik nekik a testvérük.

A hiány egyébként megint egy érdekes téma. Sokszor akartam már írni róla, mert hiszen ittlételem egyik fontos motívuma, de ehelyett inkább csokikat postoltam a facebookraJ
Nézzük meg a gyerekeket. Hogy fejezik ki, ha hiányzik nekik valaki?
Ahmed felveszi a bőrdzsekijét, és azt mondja: most megyek Magyarországra a Papáért. Sokszor „beszél” vele a telefon alakú radíron, a tönkrement telefonon, bármin, ami abban a pillanatban megfelel telefonnak, oda is adja nekem és Gidda Maryamnak is, hogy mi is beszéljünk vele. De amikor valóban cseng az igazi telefon, nem tud semmit mondani. Mintha azzal, ha a telefonon beszélne vele, elismerné a borzalmas tényt, hogy a Papa tényleg annyira messze van. Ha nem beszél vele, csak a saját „telefonján”, játék maradhat az egész, és a Papa bármelyik pillanatban besétálhat az ajtón.
(jó ötlet!)
Mi nagyok is gyakran játszunk ilyen játékot. Nem vagyok ott, hogy ne fájjon, hogy te sem. Hol a megszépítő messzeség ködébe vész aki hiányzik, aztán meg jönnek a fájdalmak, a sérelmek, és milyen jó, hogy nem vagyok ott…
Aztán inshaAllah a végeredmény a letisztult reális kép – az ember képe, aki nem egy földre szállt angyal, akinek egyetlen feladata az életben, hogy engem boldoggá tegyen, de nem is a paráim agyszüleménye, valaki, akinek nem fontos, hogy én mit akarok, aki csak fogott, elvitt Kenyába hogy ne legyen velem probléma…
És ez a távolság tulajdonképpen egy csomó dologra nagyon hasznos. Az embernek van rálátása, egy lépést hátralép, és belegondol: miért is csinálom ezt az egészet? Miért is választottam ezt az embert, mindennel együtt természetesen, ami hozzá tartozik? A célom az volt, hogy valaki rózsacsokrokkal halmozzon el és másról se beszéljen, mint hogy mennyire szeret, meg mennyire csodálatos vagyok? Nem, az egy egészen más típusú kapcsolat, más fajta ember. És attól félek, az én esetemben abból lett volna a függés. És az az, amit minden áron, bármi áron el akartam kerülni. Vagy arra vártam, hogy elegáns étteremben engem ünnepeljünk, aztán a szívemhez kapjak, ha megszólal a mariachi? Nem, erre még egy pár évet várni kell. De nem is a koszos csészék időszakát éljük. Most lehetőségem van megkeresni, megtalálni, hogy ki is vagyok én, mit is akarok az életben igazán.
Nem romantikát akartam. Ha azt akartam volna, mást választottam volna. Azért választottam őt, mert ő az, aki, azért, amit csinál – és akkor még a feléről sem volt fogalmam mindannak, amennyi feladata van, amennyi áldást jelent az ő tevékenysége nagyon sok embernek.
A mandarinok miatt mentem hozzá.
Csak aztán a honeymoon alatt elvesztettem a szilárd talajt a lábam alól.
Most itt a lehetőség, hogy újra megtaláljam. A talaj nem lehet valaki. Az a helyem a világban, az Allah között és köztem van, hogy nekem mi a feladatom az életben. És ezt egyedül csináljuk végig, ha van társunk, ha nincs. Mert az Ítéletnapon is egyedül fogunk ott állni, csak a tetteink lesznek velünk.
Ahogy a drága Yasmin írta: ha Allah elvesz valamit, megfoszt valamitől, az azért lehet, mert talán az a kötődés nem tenne jót nekünk, talán mert eltávolítana Allahtól. Az evilág óceánját beengednénk a hajónkba.
Befolyt a víz. Az érzelmek óceánja elárasztotta a lélekvesztőt. Fuldokoltam.
Aztán megmenekültem. Az utolsó pillanatban. Itt nincs víz. (well, van, hogy tényleg nincsJ) Egy hullám a partra sodort, ott hevertem a homokban. E rimango da sola nella sabbia e nel sole…
L’allegria dei naufragi, a hajótöröttek öröme. Nem tudok még semmit. Nem tudok járni, nem tudok beszélni. Nem tudom talán azt sem, ki vagyok.
Egyet tudok, örülök, hogy élek. Megmenekültem. Megmenekültem a fájdalomtól, az egyedülléttől, a negativitástól, amit úgy éreztem, körülvesz, de most már nem is igazán tudom, talán inkább bennem volt…
Meg kell reparálni a hajót. Ez most a feladatom.
Én vagyok a hajó. Léket kaptam. Most beszögelem a deszkákkal. Nagy, erős szögeket kalapálok az oldalamba, hogy biztosan ne essek szét. Lekenem az oldalamat lakkal. Háromnapos pihenő, szépen beszivárog a lakk a fába. Aztán jöhet még egy réteg, majd még egy. És végül jöhet a festék. A világító fehér ott csillog a napban! Belül is megszépítjük a hajót. Felsikáljuk a fedélzetet, kipucoljuk a kabinokat. Új párnák kerülnek a padokra, levendula mintásak. És végül jöhet a vitorla. Csodálatos, hatalmas, erős, barackszínű vitorlát kapok! Ha rásüt a nap, csillogó arany-narancs színt kap, az árnyék levendulaszínűvé varázsolja.
Fúj a szél a tengerről. Nemsokára indulok inshaAllah!

És milyen érdekes, az elmúlt napokban úgy éreztem magam, mint aki egy hajóban ül, a szél nem fúj, a motort nem tudja, hogy működik, ott sodródik, vesztegel a tenger közepén, de nem tudja, hova megy.
Azt hittem, a szél egy külső dolog. Azt hittem, a szél valaki.
De hát különben nem szeretem a szél-embereket… A napocskákat szeretem, én is olyan akarok lenni.
És a helyzet az, hogy a szél nem valaki. A szél a levegő, ami azon a helyen van.
Mint Marseille-ben… ott nyilvánvaló. Vannak helyek, ahol könnyű ráhangolódni a város ritmusára, ahol „a levegőben van” a dinamizmus, a mozgás, ahol nem lehet bepunnyadni. Más helyek azzal erősítenek, hogy muszáj összeszedned magad, különben… És olyan helyek is vannak, ahol süt a nap…
Sanaa milyen? Még nem tudom. Van nap, és van szél. Este hideg van, a csontodig hatol. (ha valaki tervezi, hogy jön, ne felejtse otthon a plüsspizsóját…) És van egy fiatalos energia a levegőben, mint az elképzelt jampecok az 50es évekből vagy a 60 évek olasz filmjei. Vagy Hamada Helal haram száma.. J
Ez a szél. És megyek, mert ez az élet.
De ezúttal hagyok időt magamnak. Meg kell száradnom, meg kell száradnia a festéknek a hajón. Feltápászkodok szép lassan a homokból, és megtanulok járni. Aztán majd megtanulok beszélni is. Tudom, most nem lesz annyira könnyű, mint mikor másodszorra tanultam… ma a Sandokan non hanno mai piaciuto le imprese facili J
InshaAllah megtanulok beszélni és felfedezem magamnak ezt a helyet, és megtalálom benne az én helyemet. A szilárd talajt a lábam alatt.
És ez elég feladat a következő fogalmam sincs hány évre J!

2012. október 9., kedd

Féltékenység és irigység


Hú de szépek, mi?
AlhamduliLlah ez most nem rólam fog szólni. J Illetve nyilván van, amit én szűrtem le a tapasztalataimból, de az apropót most egészen már adta. És alhamduliLlah mindenért, amit megtapasztaltam, mert most úgy érzem, valami összeállt.
Sikerült definiálni ezt a két nem túl szép, de valljuk be, gyakori fogalmat.
Egy nagyon kedves testvéremmel használtuk ki egyik éjjel, hogy van kahraba. Ilyenkor persze utána sem tudok aludni, mert az éjszaka hátralévő részében az elhangzottakon (leírtakon) gondolkozom. A fogalom, amit használt, nem hagyott nyugodni. Mi is az irigység? Nem, ez nem lehet az. Másról lehet itt szó. Inkább féltékenység.
De mi is a különbség? Mi az egyik és mi a másik? Miből származnak? Hogy alakulnak ki? És ami a legfontosabb: hogy lehet ellenük küzdeni?
Az egyik, azt hiszem egy jellemhiba, a másik egy betegség. A betegségből meg lehet gyógyulni, a jellemhibát nehezebb helyre tenni.
Az irigy azt mondja: „neked miért van, ami nekem nincs”, a féltékeny azt: „nekem miért nincs, ami neked van”.
Az irigy le akarja húzni a másikat maga mellé a mocsárba, a féltékeny úgy érzi, kimaradt valamiből.
Az irigy rosszindulatú, a féltékeny „csak” magát teszi tönkre – persze ez nyilván a környezetének sem tesz jót.
Az irigy boldog, ha a másiknak nem sikerül, a féltékeny akkor lenne csak boldog, ha elhinné, neki is sikerülhet.
Ezért hiszem azt, hogy az irigység jellemhiba, mert aki rosszat akar másnak, akit az tenne boldoggá, ha látná, a másik is ugyanúgy szenved, mint ő, ott valami nagyon nincs rendben. Biztos ebből az állapotból is lehet változni, senkiről nem lehet lemondani, most olvastam egy idézetet, hogy Omar ibn Al-Khattab elindult, hogy megölje a Prófétát szallallahu alaihi wa szallam, most meg ott van eltemetve a közelében. De azt hiszem, ha valaki ismer valakit évek hosszú sora óta, akkor az esetek többségében el tudja mondani, hogy egy irigy emberről van-e szó, vagy sem. Egyik napról a másikra ez nem változik meg. Ha valaki irigy, sokat kell dolgoznia magán, hogy ne legyen az. Ha meg valaki nem az, es sem tudom képzelni, mennyi borzalomnak kell történnie vele, hogy iriggyé, rosszindulatúvá, bosszúállóvá, kárörvendővé váljon – mert hogy az irigységbe ez mind beletartozik. Ez egy mélyen lévő dolog, a jellem betegsége, ezért biztos nem lehetetlen, de hosszú idő, amíg megváltozik.
A féltékenység azonban beállhat egyik pillanatról a másikra. Ahogy az ember megfázhat, ha hirtelen hidegre fordul az idő, és nem készült fel rá, nem védte meg magát kellő ruhadarabokkal. A féltékenység is ilyen – történik valami, az ember azt önmaga számára negatívan értékeli, és kész a baj. De ha kitavaszodik, vagy felveszi a jó meleg pulóvert, meggyógyul. Tehát ha a helyzet, vagy az ő hozzáállása megváltozik, elmúlik a féltékenység. Ezért ez egy állapot, nem maga az ember.
Érdekes ez a párhuzam is: az irigy embernek a külvilággal van a baja, pedig valójában belül van a probléma. A féltékeny úgy érzi, vele van baj, pedig ahogy érez, az el fog múlni.
Irigy nem lehet mindenki. A féltékenység viszont bárkit elérhet. De ugyanakkor, ha valaki irigy, nagyon nehéz lehet neki ezt letennie. A féltékenységből viszont mindenki meg tud gyógyulni.
Most hagyjuk egy kicsit magukra az irigyeket, rajtuk nem tudunk segíteniJ.
Foglalkozzunk inkább a szív megfázásával, a féltékenységgel. Hogy tartsuk magunkat melegen, mivel védekezzünk ellene? És ha már egyszer megfáztunk, hogy tudjuk magunkat kikúrálni?
Mit érez egy féltékeny ember?
„Nem vagyok olyan jó, mint a másik”, „velem valami baj van”, „engem nem lehet szeretni”, „biztos ő jobb nálam”, „biztos nem vagyok annyira érdekes/szép/kedves stb. mint a másik”. Ilyesmik.
Ezért megint csak az első lépés, vagy akárhányadik, de mindenképpen kihagyhatatlan, hogy az embernek meg kell tanulnia szeretnie, elfogadnia magát. Enélkül egyszerűen nem lehet élni.
Ha ez megvan (fatto? J), akkor bármi nehézség is történik, azt nem annak az igazolásának fogja látni, hogy neki nincs helye a föld színén. Ez most brutálisan hangzott, de nézzük meg fordítva. Ha magamat nem szeretem, akkor pl. ha úgy érzem, a társam mást szeret, ez számomra automatikusan azt jelenti, hogy igen, engem meg nem, mert engem nem lehet szeretni, mert velem valami baj van.
Féltékenységet egyébként nem csak párkapcsolati események válthatnak ki. Lehet, hogy a közvetlen környezetemben valaki hirtelen hatalmas előnyre tett szert. Nem sajnálom tőle, ami vele történik (ezért nem vagyok irigy), csak azt látom, hogy lehetek én annyira szerencsétlen, hogy nekem nem sikerült, ami neki igen. Miért van az, hogy neki valamit tálcán hoznak, nekem meg szenvednem kell? Mi baj van velem, az én életem miért topog egy helyben, amikor valaki elhúz mellettem, mint egy rakéta?
Ha egy ilyen esetben tudnám, hogy velem semmi baj nincs, tiszta szívvel együtt tudnék örülni a testvéremmel. Az, hogy ezt nem tudom megtenni, hogy ha próbálkozom, akkor is árnyék vetül a mosolyomra, nem azért van, mert nem szeretem igazán és nem szeretném, ha jó lenne neki. Azért van, mert félek, hogy lemaradtam a vonatról. Eddig együtt utaztunk, te felszálltál a TGV-re, reggel Párizsban vagy. Én meg itt veszteglek az állomáson mióta. Kimaradtam a rendszerből, itt felejtődtem, és nem segít nekem senki.
Két dologra van itt sürgősen szükség.
Az egyik: lásd a Hennaparty c. fejezetetJ. Tanuljuk meg szeretni – nem a tonikot, magunkat! Igen, ilyenkor én is szúrós és keserű vagyok… de meg lehet szeretni így is!
A másik a bizalom Allahban. Allah időzítésében. Nem maradtam ki semmiféle rendszerből. Nem jött még el az időm, de minden másodperccel közelebb jön. Egyszer eljön, és akkor tudni fogom, egy másodperccel sem szerettem volna előbb. Szükségem volt erre az időre. Összeraktam magam valahogy, és most mekkora feladatok állnak előttem!
Tehát akinek előbb sikerült, az valamiben mégiscsak jobb, ügyesebb nálam, nem?
Lehet, valami könnyebb neki, más meg nehezebb lesz. Az embereket, a sorsokat nem lehet összehasonlítani.
Nem jött még el az én időm – arra, amit annyira várok. De vajon ami időm van, jól használom ki? Megteszek mindent, amit így tehetek, ami az életfeladatom, amire Allah teremtett engem? Vagy csak ülök és sajnálom magamat?
Pedig nincs miért.
Allah a legszebb formában teremtett, és Allah a dolgok legjobb Elrendezője. Ezek a tények. A kisebbségi komplexusom bár jó régóta ott van, mégiscsak egy illúzió. Miért, megtanítottak arra, hogy szép vagyok, aranyos vagyok, nekem minden sikerülhet? Nem, kb. az ellenkezőjére… Akkor csoda, hogy el is hiszem?
És ha tényleg sikerül az embernek megszeretnie magát és bíznia Allah Elrendelésében, akkor bármi történik vele vagy körülötte, nem fogja azt érezni, hogy a világ összeesküdött ellene. A szépet látja mindenben, együtt örül mindenkivel, és fel sem merül benne kérdésként saját biztos helyzete.
Ez a pulóver és a meleg tea, ami kívülről-belülről melegen tart, és higgyétek el, bármilyen szél fúj, meg fog védeni!
Allah segítsen mindannyiunknak!
                                       

2012. szeptember 29., szombat

Hormonok (hülye hormonok:))


Természetesen hálát adunk Allahnak a hormonokért, ez csak egy utalás volt egy testvéremmel lezajlott vicces beszélgetésre évekkel ezelőtt.
De a tény az, hogy a hormonok a felelősek sok hangulatváltozásért, és ha az ember nem ura a helyzetnek, vagy éppen megpróbál irányítani olyan dolgokat, amiket nem lehet, ahelyett, hogy elfogadná, akkor sok kellemetlen pillanatban lehet része.
Nőiség és anyaság. Ugyanaz? Egymást kiegészíti? Vagy éppen ellentéte egyik a másiknak? Én ki vagyok? Van helyes válasz? Hol van az egyensúly?
Olvastam, miket írtatok a levendulában, és mashaAllah ebben is annyira csodálatosan különbözőek vagyunk! Valaki pont akkor teljesedik ki nőként, mikor anya lesz. Más meg éppen visszavetést érez női mivoltában, mikor anyává válik.
Érdekes, hogy erről most tudok csak rálátással beszélni, 3 és fél év távlatából.
Mert hogy én az utóbbi csoporthoz tartozom.
Sok ellentmondó érzés kavarog bennem még most is, és ha visszanézek, mindig próbáltam valahogy megérteni, megmagyarázni, mi zajlik bennem, és részleteket észre is vettem, de az egészet nem láttam át. Valószínűleg még később még többet tudok majd mondani.
Na de vágjunk bele a közepébe. Durva lesz, megdöbbentő lesz, lehet, hogy megbotránkoztató is. Valahol nekem sem tetszik, amit érzek, éreztem, de szembe kell vele néznem, különben soha nem tudom feldolgozni, továbblépni.
Én a szülésben tönkre mentem mint nő. Keresztül megy ott az a hatalmas baba, elvágnak, összevarrnak. Soha nem leszel ugyanaz. Mintha elgázolt volna egy lánctalpas harckocsi. Csak a seb van, csak a fájdalom… hogy leszek újra felhőtlenül boldog?
A felelősség meg a hogy-is-legyünk-jó-anyák az csak a hab a tortán. Mindenki jön és ellentmondást nem tűrően kifejti, hogy ezt és ezt így és így kell csinálni. Aztán jön a következő és ugyanilyen határozottan közli a szöges ellentétét az előzőeknek, és hogy csakis így lehet, minden más rossz. És ott ülsz egyedül a lakásban, nincs kihez szólni, csak ehhez a picikéhez, de hát neked kellene tudnod mindent, biztosítani számára a biztonságos világot, mikor te is tele vagy kérdésekkel.
Az első és legnagyobb kérdés: ki vagyok én? Már nem az vagyok, aki voltam, ő ott maradt a szülőszobában örökre… De nem vagyok még az, akivé válni fogok, az anya. Egy nagyra nőtt kislány vagyok, akinek a kezébe nyomtak egy játék babát. De még én is csak nemrég születtem. Most ízlelgetem a levegőt, figyelem a fényeket. Beszélni még nem tudok. Jó lenne elmondani, hogy miket érzek, de nincsenek meg rá a szavaim, a fogalmaim. Figyelek, nézek, ismerkedek a világgal. Próbálok szólni az emberekhez, de még azon a furcsa, belső nyelven beszélek, amit senki más nem ért.
Aztán szép lassan megtanulok járni. Megyek, elesek, felkelek, megint megyek. Oda szaladok emberekhez, aztán megijedek tőlük és elbújok. A biztonságot keresem. Csak akkor érzem magam biztonságban, ha megölel az, aki szeret. Ezt a nyelvet ismerem, mást még nem értek.
Ki vagyok én? Az élet rohan, ez a kicsike már nagyon ügyes, nekem egyre inkább tudnom kellene, mit és hogy jó. Vannak dolgok például, amit nem lehet. Ezt meg kell tanulnia. Sír. De most mit csináljak, akkor sem lehet. Meg kell értenie.
Meg kell értenie? Neki? Mi kell neki most? Egy nagy ölelés!
De miért csinálja ezt? És miért nincs két perc nyugta az embernek? Mindig kell valami… Elvárom tőle, hogy értse meg, mi a helyzet, de én nem értem meg őt. Én nem állok mellette, pedig nekem könnyebb átlátni a helyzetet.
Igen, nekem is talpra kell állnom. De a dolgok nem visszafelé mennek. Nem, már soha nem leszek az, aki előtte voltam. De éppen ez a lényeg. Mi a nő lényege? A megújulás. Főnixmadár vagyok. A saját poraimból alakulok újjá.
És mi az anya lényege? Hogy hagyjon békén nyugiban? Nem, a türelem. Mellette állok, szeretem, megvédem minden rossztól. Megvédem a külvilágtól, nem én vagyok a külvilág.
Érdekes, amíg bennem voltál, meg tudtalak védeni. Aztán elhagytál. Akkor hagyjál békén! De nem, te vagy a picikém! Csak meg kell találni az új módot, ahogy meg tudlak védeni. És ez nem más, mint a türelem. Olyan jó érzés a feltétel nélküli elfogadás, szeretet és türelem! 3 és fél évembe került, hogy megtanuljam. És egy betegség kellett hozzá. Először én, hogy átérezzem, milyen is, aztán ő, az én picikém, aki egy hétig szenvedett. Mellette voltam, kivittem, megmostam, segítettem neki a gyógyszerrel. Persze, ez az anya feladata. De most már nem feladat volt. Most ez én vagyok. Anya lettem alhamduliLlah!
És azóta subhanAllah megváltozott minden. Nem mondom, hogy soha nem viszi ki az agyamat, de sokkal türelmesebb lettem. Adok forrócsokit, casa cares reggelit, időt, türelmet, szeretetet. Nem a másik vagyok, hanem az, aki mellette áll. Nem a külvilágot képviselem, hanem segítő kezet adok neki. És látom, hogy nyugodtabb ő is. Biztonságban érzi magát. Jön-megy, mert van egy otthona. Végre van egy anyja alhamduliLlah.
Na és mi a helyzet a nővel? Hát well, a tréning egy része folyik, ruhák, smink, stb. Ez is nagyon fontos, de ez a könnyebb része. Milyen a nő? Milyen a társ, a feleség? Én azt hiszem, az ő lényege is valahol a türelem. És így áll össze a kép. A türelem és az, hogy biztonságban érzi magát. Hogy megbízik a társában. És így még inkább összeáll, mert itt van az a biztonság, amit kapsz, hogy aztán tovább tudd adni.
Ezen a téren is folyik a tréning alhamduliLlah. Olyan helyzetben vagyok, amit nem tudok egyedül megoldani. És alhamduliLlah az előző történésekért (ami miatt akkor természetesen jól kiakadtam), senki mást nem kérhetek meg, csak a társamat. Fontos papírokat kell megtalálni, mint tűt a szénakazalban. Meg kell bíznom benne, hogy megcsinálja, tudnom kell, hogy meg akarja csinálni, hogy ami nekem fontos, az neki is ugyanúgy fontos. Megtanulom inshaAllah így a bizalmat, azt a nyugalmat, hogy igen, ő ott van és számíthatok rá, és az én dolgom számára nem csak egy extra hülyeség, ami fejfájást okoz, hanem egy fontos feladat. A sógornőm ma azt mondta, hogyha én kérek tőlük valamit, ők boldogok, hogy én megbízom bennük. InshaAllah megtanulom, át fogom tudni érezni, hogy Mohamed számára ez ugyanilyen, és hogy a velem kapcsolatos dolgok nem kellemetlen kötelességek, hanem örömmel, szeretettel vállalt kedvességek.
AlhamduliLlah minden helyzetért. Allah tudja, hogy mi a legjobb az embernek. Nekünk valami iszonyú nehéz, és azt gondoljuk, hogy már megint hogy kerülhettünk egy ekkora béna helyzetbe, de pont ezen a helyzeten keresztülmenve leszünk azok, akiknek lennünk kell.
Az igazi anya és igazi nő. Az igazi nő, az igazi anya. Aki képes elfogadni, megérezni a biztonságot, és aki továbbadja, tovább sugározza a nap melegét. És az, aki mindenkinek a türelmet és szeretetet adja, aki tudja, hogy minden rendben van. És aki mindenek előtt Allahban bízik és tudja, hogy minden egy nagy terv részeként történik, hogy mi egymás segítőtársai vagyunk abban, hogy jobb emberek legyünk.
Allah áldja meg az igazi nőket, az igazi férfiakat, és az édes, aranyos, boldog gyerekeket!