2012. október 17., szerda

Általánosságok és az oggetto assente



Hát igen, ez történik, ha az ember nem akar konkrétan beszélni, mert ugye nem beszélünk privát ügyekről nyilvánosan, ezért nem mondom, hogy mi volt, csak hogy nekem arról mi jutott az eszembe. De természetesen ami nekem eszembe jutott, arról valaki másnak valami teljesen más fog az eszébe jutni, vagy számára máshol van a pont. Vagy egész egyszerűen amit mondok, az érthetetlen az eredeti sztori nélkül, vagy félreérthető…
Mi a megoldás?
Nem szeretek félre értelmezve lenni, ezért felvázolom a helyzetet, nevek nélkül.
Vagy inkább mondok egy hasonlót, ami velem történt meg!
Egy nagyon jó barátnőmmel szinte együtt nőttünk fel, rengeteg időt töltöttünk együtt, ott voltunk egymásnak jóban, rosszban.
Hozzá előbb kopogtatott be a fehérlovas herceg mashaAllah.
Hogy éreztem magam? Természetesen örültem a boldogságának. De ugyanakkor ott egy hang. Egy érzés, ami fájt. Azt mondta ez a hang, hogy én biztos nem vagyok elég jó, hogy ő jobb nálam, ő előbb lett kész valamire, amire én még nem. Mintha minősített volna, mintha ez egy verseny lenne, amiben ő győzött volna.
Ez az esemény hatására nőttem fel egészen – well, jobb későn, mint soha…
Hm, mintha most teljesen felnőtt lennék…J
Az életünk a barátnőmmel addig egyfajta szimbiózis volt. Szükségünk volt egymásra, hogy megvédjük egymást, de ennek vége kellett legyen. Ez egy helyzet, egy állapot, egy ideig tart, aztán leveszik a kötést. Egymás mankói, gipszei voltunk, vagy mintha a pillangók báb állapotban egymáshoz is kötődtek volna. Amíg az ember gyenge, védtelen, összekapaszkodik mással, hogy segítsék egymást.
Természetesen egészséges felnőtt embereknek is nagyon jó, ha segítik egymást – jaj, most állandóan attól félek, hogy féreértetek – de ott mégis megvannak a személyiségeknek a határai. A kamaszoknál, vagy a későn érőknél az ilyen kapcsolatokban én vagyok te és te vagy én. És ennek vége kell, hogy legyen.
És akkor a bábokból kikel egy pillangó. Aztán mégegy. Aztán a következő.
Aki ott marad, úgy érzi, otthagyták. Úgy érzi, levágták egy részét. Látja a testvérét pillangóként repülni, csodálja, hogy milyen gyönyörű… aztán belenéz a tükörbe, és egy összeszáradt kukacot lát.
Az agyával tudja, hogy ahogy a másikkal megtörtént, ez a csoda vele is megtörténhet, de abban a pillanatban csak azt érzi, hogy ő igen és én nem. És azt érzi, hogy elhagyták.
Amit érez, ez irigység? Szerintem nem, csak féltékenység. Ez lett volna az előző mese lényege. Hogy a pillangó ne aggódjon, mert egykori hernyótársai nem lettek irigyek, és nem akarnak neki rosszat. Csak rosszul érzik magukat bábként. Szeretnének már ők is repülni. Félnek, hogy nekik nem fog sikerülni. És hiányzik nekik a testvérük.

A hiány egyébként megint egy érdekes téma. Sokszor akartam már írni róla, mert hiszen ittlételem egyik fontos motívuma, de ehelyett inkább csokikat postoltam a facebookraJ
Nézzük meg a gyerekeket. Hogy fejezik ki, ha hiányzik nekik valaki?
Ahmed felveszi a bőrdzsekijét, és azt mondja: most megyek Magyarországra a Papáért. Sokszor „beszél” vele a telefon alakú radíron, a tönkrement telefonon, bármin, ami abban a pillanatban megfelel telefonnak, oda is adja nekem és Gidda Maryamnak is, hogy mi is beszéljünk vele. De amikor valóban cseng az igazi telefon, nem tud semmit mondani. Mintha azzal, ha a telefonon beszélne vele, elismerné a borzalmas tényt, hogy a Papa tényleg annyira messze van. Ha nem beszél vele, csak a saját „telefonján”, játék maradhat az egész, és a Papa bármelyik pillanatban besétálhat az ajtón.
(jó ötlet!)
Mi nagyok is gyakran játszunk ilyen játékot. Nem vagyok ott, hogy ne fájjon, hogy te sem. Hol a megszépítő messzeség ködébe vész aki hiányzik, aztán meg jönnek a fájdalmak, a sérelmek, és milyen jó, hogy nem vagyok ott…
Aztán inshaAllah a végeredmény a letisztult reális kép – az ember képe, aki nem egy földre szállt angyal, akinek egyetlen feladata az életben, hogy engem boldoggá tegyen, de nem is a paráim agyszüleménye, valaki, akinek nem fontos, hogy én mit akarok, aki csak fogott, elvitt Kenyába hogy ne legyen velem probléma…
És ez a távolság tulajdonképpen egy csomó dologra nagyon hasznos. Az embernek van rálátása, egy lépést hátralép, és belegondol: miért is csinálom ezt az egészet? Miért is választottam ezt az embert, mindennel együtt természetesen, ami hozzá tartozik? A célom az volt, hogy valaki rózsacsokrokkal halmozzon el és másról se beszéljen, mint hogy mennyire szeret, meg mennyire csodálatos vagyok? Nem, az egy egészen más típusú kapcsolat, más fajta ember. És attól félek, az én esetemben abból lett volna a függés. És az az, amit minden áron, bármi áron el akartam kerülni. Vagy arra vártam, hogy elegáns étteremben engem ünnepeljünk, aztán a szívemhez kapjak, ha megszólal a mariachi? Nem, erre még egy pár évet várni kell. De nem is a koszos csészék időszakát éljük. Most lehetőségem van megkeresni, megtalálni, hogy ki is vagyok én, mit is akarok az életben igazán.
Nem romantikát akartam. Ha azt akartam volna, mást választottam volna. Azért választottam őt, mert ő az, aki, azért, amit csinál – és akkor még a feléről sem volt fogalmam mindannak, amennyi feladata van, amennyi áldást jelent az ő tevékenysége nagyon sok embernek.
A mandarinok miatt mentem hozzá.
Csak aztán a honeymoon alatt elvesztettem a szilárd talajt a lábam alól.
Most itt a lehetőség, hogy újra megtaláljam. A talaj nem lehet valaki. Az a helyem a világban, az Allah között és köztem van, hogy nekem mi a feladatom az életben. És ezt egyedül csináljuk végig, ha van társunk, ha nincs. Mert az Ítéletnapon is egyedül fogunk ott állni, csak a tetteink lesznek velünk.
Ahogy a drága Yasmin írta: ha Allah elvesz valamit, megfoszt valamitől, az azért lehet, mert talán az a kötődés nem tenne jót nekünk, talán mert eltávolítana Allahtól. Az evilág óceánját beengednénk a hajónkba.
Befolyt a víz. Az érzelmek óceánja elárasztotta a lélekvesztőt. Fuldokoltam.
Aztán megmenekültem. Az utolsó pillanatban. Itt nincs víz. (well, van, hogy tényleg nincsJ) Egy hullám a partra sodort, ott hevertem a homokban. E rimango da sola nella sabbia e nel sole…
L’allegria dei naufragi, a hajótöröttek öröme. Nem tudok még semmit. Nem tudok járni, nem tudok beszélni. Nem tudom talán azt sem, ki vagyok.
Egyet tudok, örülök, hogy élek. Megmenekültem. Megmenekültem a fájdalomtól, az egyedülléttől, a negativitástól, amit úgy éreztem, körülvesz, de most már nem is igazán tudom, talán inkább bennem volt…
Meg kell reparálni a hajót. Ez most a feladatom.
Én vagyok a hajó. Léket kaptam. Most beszögelem a deszkákkal. Nagy, erős szögeket kalapálok az oldalamba, hogy biztosan ne essek szét. Lekenem az oldalamat lakkal. Háromnapos pihenő, szépen beszivárog a lakk a fába. Aztán jöhet még egy réteg, majd még egy. És végül jöhet a festék. A világító fehér ott csillog a napban! Belül is megszépítjük a hajót. Felsikáljuk a fedélzetet, kipucoljuk a kabinokat. Új párnák kerülnek a padokra, levendula mintásak. És végül jöhet a vitorla. Csodálatos, hatalmas, erős, barackszínű vitorlát kapok! Ha rásüt a nap, csillogó arany-narancs színt kap, az árnyék levendulaszínűvé varázsolja.
Fúj a szél a tengerről. Nemsokára indulok inshaAllah!

És milyen érdekes, az elmúlt napokban úgy éreztem magam, mint aki egy hajóban ül, a szél nem fúj, a motort nem tudja, hogy működik, ott sodródik, vesztegel a tenger közepén, de nem tudja, hova megy.
Azt hittem, a szél egy külső dolog. Azt hittem, a szél valaki.
De hát különben nem szeretem a szél-embereket… A napocskákat szeretem, én is olyan akarok lenni.
És a helyzet az, hogy a szél nem valaki. A szél a levegő, ami azon a helyen van.
Mint Marseille-ben… ott nyilvánvaló. Vannak helyek, ahol könnyű ráhangolódni a város ritmusára, ahol „a levegőben van” a dinamizmus, a mozgás, ahol nem lehet bepunnyadni. Más helyek azzal erősítenek, hogy muszáj összeszedned magad, különben… És olyan helyek is vannak, ahol süt a nap…
Sanaa milyen? Még nem tudom. Van nap, és van szél. Este hideg van, a csontodig hatol. (ha valaki tervezi, hogy jön, ne felejtse otthon a plüsspizsóját…) És van egy fiatalos energia a levegőben, mint az elképzelt jampecok az 50es évekből vagy a 60 évek olasz filmjei. Vagy Hamada Helal haram száma.. J
Ez a szél. És megyek, mert ez az élet.
De ezúttal hagyok időt magamnak. Meg kell száradnom, meg kell száradnia a festéknek a hajón. Feltápászkodok szép lassan a homokból, és megtanulok járni. Aztán majd megtanulok beszélni is. Tudom, most nem lesz annyira könnyű, mint mikor másodszorra tanultam… ma a Sandokan non hanno mai piaciuto le imprese facili J
InshaAllah megtanulok beszélni és felfedezem magamnak ezt a helyet, és megtalálom benne az én helyemet. A szilárd talajt a lábam alatt.
És ez elég feladat a következő fogalmam sincs hány évre J!

2012. október 9., kedd

Féltékenység és irigység


Hú de szépek, mi?
AlhamduliLlah ez most nem rólam fog szólni. J Illetve nyilván van, amit én szűrtem le a tapasztalataimból, de az apropót most egészen már adta. És alhamduliLlah mindenért, amit megtapasztaltam, mert most úgy érzem, valami összeállt.
Sikerült definiálni ezt a két nem túl szép, de valljuk be, gyakori fogalmat.
Egy nagyon kedves testvéremmel használtuk ki egyik éjjel, hogy van kahraba. Ilyenkor persze utána sem tudok aludni, mert az éjszaka hátralévő részében az elhangzottakon (leírtakon) gondolkozom. A fogalom, amit használt, nem hagyott nyugodni. Mi is az irigység? Nem, ez nem lehet az. Másról lehet itt szó. Inkább féltékenység.
De mi is a különbség? Mi az egyik és mi a másik? Miből származnak? Hogy alakulnak ki? És ami a legfontosabb: hogy lehet ellenük küzdeni?
Az egyik, azt hiszem egy jellemhiba, a másik egy betegség. A betegségből meg lehet gyógyulni, a jellemhibát nehezebb helyre tenni.
Az irigy azt mondja: „neked miért van, ami nekem nincs”, a féltékeny azt: „nekem miért nincs, ami neked van”.
Az irigy le akarja húzni a másikat maga mellé a mocsárba, a féltékeny úgy érzi, kimaradt valamiből.
Az irigy rosszindulatú, a féltékeny „csak” magát teszi tönkre – persze ez nyilván a környezetének sem tesz jót.
Az irigy boldog, ha a másiknak nem sikerül, a féltékeny akkor lenne csak boldog, ha elhinné, neki is sikerülhet.
Ezért hiszem azt, hogy az irigység jellemhiba, mert aki rosszat akar másnak, akit az tenne boldoggá, ha látná, a másik is ugyanúgy szenved, mint ő, ott valami nagyon nincs rendben. Biztos ebből az állapotból is lehet változni, senkiről nem lehet lemondani, most olvastam egy idézetet, hogy Omar ibn Al-Khattab elindult, hogy megölje a Prófétát szallallahu alaihi wa szallam, most meg ott van eltemetve a közelében. De azt hiszem, ha valaki ismer valakit évek hosszú sora óta, akkor az esetek többségében el tudja mondani, hogy egy irigy emberről van-e szó, vagy sem. Egyik napról a másikra ez nem változik meg. Ha valaki irigy, sokat kell dolgoznia magán, hogy ne legyen az. Ha meg valaki nem az, es sem tudom képzelni, mennyi borzalomnak kell történnie vele, hogy iriggyé, rosszindulatúvá, bosszúállóvá, kárörvendővé váljon – mert hogy az irigységbe ez mind beletartozik. Ez egy mélyen lévő dolog, a jellem betegsége, ezért biztos nem lehetetlen, de hosszú idő, amíg megváltozik.
A féltékenység azonban beállhat egyik pillanatról a másikra. Ahogy az ember megfázhat, ha hirtelen hidegre fordul az idő, és nem készült fel rá, nem védte meg magát kellő ruhadarabokkal. A féltékenység is ilyen – történik valami, az ember azt önmaga számára negatívan értékeli, és kész a baj. De ha kitavaszodik, vagy felveszi a jó meleg pulóvert, meggyógyul. Tehát ha a helyzet, vagy az ő hozzáállása megváltozik, elmúlik a féltékenység. Ezért ez egy állapot, nem maga az ember.
Érdekes ez a párhuzam is: az irigy embernek a külvilággal van a baja, pedig valójában belül van a probléma. A féltékeny úgy érzi, vele van baj, pedig ahogy érez, az el fog múlni.
Irigy nem lehet mindenki. A féltékenység viszont bárkit elérhet. De ugyanakkor, ha valaki irigy, nagyon nehéz lehet neki ezt letennie. A féltékenységből viszont mindenki meg tud gyógyulni.
Most hagyjuk egy kicsit magukra az irigyeket, rajtuk nem tudunk segíteniJ.
Foglalkozzunk inkább a szív megfázásával, a féltékenységgel. Hogy tartsuk magunkat melegen, mivel védekezzünk ellene? És ha már egyszer megfáztunk, hogy tudjuk magunkat kikúrálni?
Mit érez egy féltékeny ember?
„Nem vagyok olyan jó, mint a másik”, „velem valami baj van”, „engem nem lehet szeretni”, „biztos ő jobb nálam”, „biztos nem vagyok annyira érdekes/szép/kedves stb. mint a másik”. Ilyesmik.
Ezért megint csak az első lépés, vagy akárhányadik, de mindenképpen kihagyhatatlan, hogy az embernek meg kell tanulnia szeretnie, elfogadnia magát. Enélkül egyszerűen nem lehet élni.
Ha ez megvan (fatto? J), akkor bármi nehézség is történik, azt nem annak az igazolásának fogja látni, hogy neki nincs helye a föld színén. Ez most brutálisan hangzott, de nézzük meg fordítva. Ha magamat nem szeretem, akkor pl. ha úgy érzem, a társam mást szeret, ez számomra automatikusan azt jelenti, hogy igen, engem meg nem, mert engem nem lehet szeretni, mert velem valami baj van.
Féltékenységet egyébként nem csak párkapcsolati események válthatnak ki. Lehet, hogy a közvetlen környezetemben valaki hirtelen hatalmas előnyre tett szert. Nem sajnálom tőle, ami vele történik (ezért nem vagyok irigy), csak azt látom, hogy lehetek én annyira szerencsétlen, hogy nekem nem sikerült, ami neki igen. Miért van az, hogy neki valamit tálcán hoznak, nekem meg szenvednem kell? Mi baj van velem, az én életem miért topog egy helyben, amikor valaki elhúz mellettem, mint egy rakéta?
Ha egy ilyen esetben tudnám, hogy velem semmi baj nincs, tiszta szívvel együtt tudnék örülni a testvéremmel. Az, hogy ezt nem tudom megtenni, hogy ha próbálkozom, akkor is árnyék vetül a mosolyomra, nem azért van, mert nem szeretem igazán és nem szeretném, ha jó lenne neki. Azért van, mert félek, hogy lemaradtam a vonatról. Eddig együtt utaztunk, te felszálltál a TGV-re, reggel Párizsban vagy. Én meg itt veszteglek az állomáson mióta. Kimaradtam a rendszerből, itt felejtődtem, és nem segít nekem senki.
Két dologra van itt sürgősen szükség.
Az egyik: lásd a Hennaparty c. fejezetetJ. Tanuljuk meg szeretni – nem a tonikot, magunkat! Igen, ilyenkor én is szúrós és keserű vagyok… de meg lehet szeretni így is!
A másik a bizalom Allahban. Allah időzítésében. Nem maradtam ki semmiféle rendszerből. Nem jött még el az időm, de minden másodperccel közelebb jön. Egyszer eljön, és akkor tudni fogom, egy másodperccel sem szerettem volna előbb. Szükségem volt erre az időre. Összeraktam magam valahogy, és most mekkora feladatok állnak előttem!
Tehát akinek előbb sikerült, az valamiben mégiscsak jobb, ügyesebb nálam, nem?
Lehet, valami könnyebb neki, más meg nehezebb lesz. Az embereket, a sorsokat nem lehet összehasonlítani.
Nem jött még el az én időm – arra, amit annyira várok. De vajon ami időm van, jól használom ki? Megteszek mindent, amit így tehetek, ami az életfeladatom, amire Allah teremtett engem? Vagy csak ülök és sajnálom magamat?
Pedig nincs miért.
Allah a legszebb formában teremtett, és Allah a dolgok legjobb Elrendezője. Ezek a tények. A kisebbségi komplexusom bár jó régóta ott van, mégiscsak egy illúzió. Miért, megtanítottak arra, hogy szép vagyok, aranyos vagyok, nekem minden sikerülhet? Nem, kb. az ellenkezőjére… Akkor csoda, hogy el is hiszem?
És ha tényleg sikerül az embernek megszeretnie magát és bíznia Allah Elrendelésében, akkor bármi történik vele vagy körülötte, nem fogja azt érezni, hogy a világ összeesküdött ellene. A szépet látja mindenben, együtt örül mindenkivel, és fel sem merül benne kérdésként saját biztos helyzete.
Ez a pulóver és a meleg tea, ami kívülről-belülről melegen tart, és higgyétek el, bármilyen szél fúj, meg fog védeni!
Allah segítsen mindannyiunknak!
                                       

2012. szeptember 29., szombat

Hormonok (hülye hormonok:))


Természetesen hálát adunk Allahnak a hormonokért, ez csak egy utalás volt egy testvéremmel lezajlott vicces beszélgetésre évekkel ezelőtt.
De a tény az, hogy a hormonok a felelősek sok hangulatváltozásért, és ha az ember nem ura a helyzetnek, vagy éppen megpróbál irányítani olyan dolgokat, amiket nem lehet, ahelyett, hogy elfogadná, akkor sok kellemetlen pillanatban lehet része.
Nőiség és anyaság. Ugyanaz? Egymást kiegészíti? Vagy éppen ellentéte egyik a másiknak? Én ki vagyok? Van helyes válasz? Hol van az egyensúly?
Olvastam, miket írtatok a levendulában, és mashaAllah ebben is annyira csodálatosan különbözőek vagyunk! Valaki pont akkor teljesedik ki nőként, mikor anya lesz. Más meg éppen visszavetést érez női mivoltában, mikor anyává válik.
Érdekes, hogy erről most tudok csak rálátással beszélni, 3 és fél év távlatából.
Mert hogy én az utóbbi csoporthoz tartozom.
Sok ellentmondó érzés kavarog bennem még most is, és ha visszanézek, mindig próbáltam valahogy megérteni, megmagyarázni, mi zajlik bennem, és részleteket észre is vettem, de az egészet nem láttam át. Valószínűleg még később még többet tudok majd mondani.
Na de vágjunk bele a közepébe. Durva lesz, megdöbbentő lesz, lehet, hogy megbotránkoztató is. Valahol nekem sem tetszik, amit érzek, éreztem, de szembe kell vele néznem, különben soha nem tudom feldolgozni, továbblépni.
Én a szülésben tönkre mentem mint nő. Keresztül megy ott az a hatalmas baba, elvágnak, összevarrnak. Soha nem leszel ugyanaz. Mintha elgázolt volna egy lánctalpas harckocsi. Csak a seb van, csak a fájdalom… hogy leszek újra felhőtlenül boldog?
A felelősség meg a hogy-is-legyünk-jó-anyák az csak a hab a tortán. Mindenki jön és ellentmondást nem tűrően kifejti, hogy ezt és ezt így és így kell csinálni. Aztán jön a következő és ugyanilyen határozottan közli a szöges ellentétét az előzőeknek, és hogy csakis így lehet, minden más rossz. És ott ülsz egyedül a lakásban, nincs kihez szólni, csak ehhez a picikéhez, de hát neked kellene tudnod mindent, biztosítani számára a biztonságos világot, mikor te is tele vagy kérdésekkel.
Az első és legnagyobb kérdés: ki vagyok én? Már nem az vagyok, aki voltam, ő ott maradt a szülőszobában örökre… De nem vagyok még az, akivé válni fogok, az anya. Egy nagyra nőtt kislány vagyok, akinek a kezébe nyomtak egy játék babát. De még én is csak nemrég születtem. Most ízlelgetem a levegőt, figyelem a fényeket. Beszélni még nem tudok. Jó lenne elmondani, hogy miket érzek, de nincsenek meg rá a szavaim, a fogalmaim. Figyelek, nézek, ismerkedek a világgal. Próbálok szólni az emberekhez, de még azon a furcsa, belső nyelven beszélek, amit senki más nem ért.
Aztán szép lassan megtanulok járni. Megyek, elesek, felkelek, megint megyek. Oda szaladok emberekhez, aztán megijedek tőlük és elbújok. A biztonságot keresem. Csak akkor érzem magam biztonságban, ha megölel az, aki szeret. Ezt a nyelvet ismerem, mást még nem értek.
Ki vagyok én? Az élet rohan, ez a kicsike már nagyon ügyes, nekem egyre inkább tudnom kellene, mit és hogy jó. Vannak dolgok például, amit nem lehet. Ezt meg kell tanulnia. Sír. De most mit csináljak, akkor sem lehet. Meg kell értenie.
Meg kell értenie? Neki? Mi kell neki most? Egy nagy ölelés!
De miért csinálja ezt? És miért nincs két perc nyugta az embernek? Mindig kell valami… Elvárom tőle, hogy értse meg, mi a helyzet, de én nem értem meg őt. Én nem állok mellette, pedig nekem könnyebb átlátni a helyzetet.
Igen, nekem is talpra kell állnom. De a dolgok nem visszafelé mennek. Nem, már soha nem leszek az, aki előtte voltam. De éppen ez a lényeg. Mi a nő lényege? A megújulás. Főnixmadár vagyok. A saját poraimból alakulok újjá.
És mi az anya lényege? Hogy hagyjon békén nyugiban? Nem, a türelem. Mellette állok, szeretem, megvédem minden rossztól. Megvédem a külvilágtól, nem én vagyok a külvilág.
Érdekes, amíg bennem voltál, meg tudtalak védeni. Aztán elhagytál. Akkor hagyjál békén! De nem, te vagy a picikém! Csak meg kell találni az új módot, ahogy meg tudlak védeni. És ez nem más, mint a türelem. Olyan jó érzés a feltétel nélküli elfogadás, szeretet és türelem! 3 és fél évembe került, hogy megtanuljam. És egy betegség kellett hozzá. Először én, hogy átérezzem, milyen is, aztán ő, az én picikém, aki egy hétig szenvedett. Mellette voltam, kivittem, megmostam, segítettem neki a gyógyszerrel. Persze, ez az anya feladata. De most már nem feladat volt. Most ez én vagyok. Anya lettem alhamduliLlah!
És azóta subhanAllah megváltozott minden. Nem mondom, hogy soha nem viszi ki az agyamat, de sokkal türelmesebb lettem. Adok forrócsokit, casa cares reggelit, időt, türelmet, szeretetet. Nem a másik vagyok, hanem az, aki mellette áll. Nem a külvilágot képviselem, hanem segítő kezet adok neki. És látom, hogy nyugodtabb ő is. Biztonságban érzi magát. Jön-megy, mert van egy otthona. Végre van egy anyja alhamduliLlah.
Na és mi a helyzet a nővel? Hát well, a tréning egy része folyik, ruhák, smink, stb. Ez is nagyon fontos, de ez a könnyebb része. Milyen a nő? Milyen a társ, a feleség? Én azt hiszem, az ő lényege is valahol a türelem. És így áll össze a kép. A türelem és az, hogy biztonságban érzi magát. Hogy megbízik a társában. És így még inkább összeáll, mert itt van az a biztonság, amit kapsz, hogy aztán tovább tudd adni.
Ezen a téren is folyik a tréning alhamduliLlah. Olyan helyzetben vagyok, amit nem tudok egyedül megoldani. És alhamduliLlah az előző történésekért (ami miatt akkor természetesen jól kiakadtam), senki mást nem kérhetek meg, csak a társamat. Fontos papírokat kell megtalálni, mint tűt a szénakazalban. Meg kell bíznom benne, hogy megcsinálja, tudnom kell, hogy meg akarja csinálni, hogy ami nekem fontos, az neki is ugyanúgy fontos. Megtanulom inshaAllah így a bizalmat, azt a nyugalmat, hogy igen, ő ott van és számíthatok rá, és az én dolgom számára nem csak egy extra hülyeség, ami fejfájást okoz, hanem egy fontos feladat. A sógornőm ma azt mondta, hogyha én kérek tőlük valamit, ők boldogok, hogy én megbízom bennük. InshaAllah megtanulom, át fogom tudni érezni, hogy Mohamed számára ez ugyanilyen, és hogy a velem kapcsolatos dolgok nem kellemetlen kötelességek, hanem örömmel, szeretettel vállalt kedvességek.
AlhamduliLlah minden helyzetért. Allah tudja, hogy mi a legjobb az embernek. Nekünk valami iszonyú nehéz, és azt gondoljuk, hogy már megint hogy kerülhettünk egy ekkora béna helyzetbe, de pont ezen a helyzeten keresztülmenve leszünk azok, akiknek lennünk kell.
Az igazi anya és igazi nő. Az igazi nő, az igazi anya. Aki képes elfogadni, megérezni a biztonságot, és aki továbbadja, tovább sugározza a nap melegét. És az, aki mindenkinek a türelmet és szeretetet adja, aki tudja, hogy minden rendben van. És aki mindenek előtt Allahban bízik és tudja, hogy minden egy nagy terv részeként történik, hogy mi egymás segítőtársai vagyunk abban, hogy jobb emberek legyünk.
Allah áldja meg az igazi nőket, az igazi férfiakat, és az édes, aranyos, boldog gyerekeket!

2012. szeptember 28., péntek

Elefánt



Kiakadok másra vagy kiakadok magamra, aztán szépen csendben megnyugszom. Hiába érzem úgy, hogy most megbolondulok, ha ez nem oszthatom meg senkivel, pont ilyen alkalmakkor általában nincs kahraba, vagy nincs senki online, vagy elkezdem mondani valakinek, de az illetőnek sürgősen el kell mennie. És akkor sírok és fohászkodok és megnyugszom, aztán megint sírok és megint fohászkodok és megint megnyugszom és szépen lassan a dolgok a helyükre kerülnek. És mégsem bolondultam meg alhamduliLlah.
Az esetek többségében azért inkább másra akadok ki, nem magamra. És miközben egyedül megpróbálom feldolgozni a dolgot, felvetül bennem egy kérdés: miért fájt ez nekem annyira? És amíg arra vágyom, hogy ha közeli ember bántott meg, vele beszéljem meg, ha egy távolabbi, akkor kiönthessem a szívemet egy közelebbinek, magamban találom meg azokat a gócpontokat, ami az oka lehetett annak, hogy bárki ártatlan véleményével vagy poénjával ennyire a lelkembe gázolt. Ott vannak ezek az évek vagy esetleg élethossz óta megoldatlan kérdések, fájdalmak, feladatok, és ahogy „fővök a levemben”, a kép szépen lassan kitisztul. és alhamduliLlah ezért a helyzetért, mármint hogy nem tudom azonnal elsírni a bánatomat valakinek. Most úgy látszik, erre van szükség, hogy rájöjjek, nem XY a hibás, mert határozott hangnemben közli a véleményét és nem Z mert nem vette észre, hogy az a poén most valahogy annyira nem vicces. Az ok belül van, mélyen a látható dolgok alatt, és szépen lassan inshaAllah felszínre jön.
Egy ilyen dolog a nőiesség/anyaság kérdése. Ez is feljött valamikor a levendulában, és akkor annyira nem is gondolkoztam rajta, mert a másik kérdés foglalkoztatott jobban, a másik szeretete és önmagunk szeretetének a kérdése. Ezzel kapcsolatban is eszembe jutott egyébként valami, és miért is ne osszam meg most veletek? Hiszen itt úgy csapongok, ahogy csak jólesik, ahogy nekem természetesJ Csak lehet egy idő után nem lesz olvasója a blognak.. de hát nem azért írom, hogy valakinek tetsszen, csak leírom, ami bennem van.
Szóval az elefántos kép utáni hozzászólásokból egy idő után azt lehetett kivenni, mintha az önmagunk és a másik szeretete egymás ellentétei lennének. De az jutott az eszembe egy csomó gondolatforgás után, hogy éppen akkor tudjuk a másik hibáit elnézni, a másik felé könyörületesen tekinteni, kiegészíteni, befoldozni egymás hiányosságait, ha előbb magunkat szeretjük. Miért? Mert ha nem szeretem magam, akkor a másiktól várom el, hogy szeressen annyira, hogy az én-el-vagyok-fogadva-érzést mindig biztosítsa számomra. Tehát ebben az esetben neki kell elnézőnek, könyörületesnek, megbocsátónak lennie, hogy minden helyzetemben, minden állapotomban tudassa velem, hogy nincs semmi baj, hogy megért, hogy szeret, hogy nem vagyok gáz. Mit is várok el tőle? Hogy tökéletes legyen. Hogy neki ne legyen rossz napja, hogy ő ne reagáljon rosszul, hogy ő mindig a toppon legyen, ha rólam van szó. Mert mi is történik, ha ő nem Mr. Tökéletes, és én történetesen nem szeretem magam? Félreért valamit, nem a legszebb hangnemben közöl valamit, kiakad, amikor szerintem nem kellene – mindebből én azt fogom leszűrni, hogy nem szeret. Ez egy vákuum, ami magába szív bármit, ami ott van, ami a legközelebb van. Ha én nem vagyok ott magamnak, akkor a vákuum beszippantja a hozzám legközelebb álló embert, és amit ő csinál, úgy értékeli, mintha én magamról mondanám. És mivel nincs mintája a feltétlen szeretetről, minden emberi gyengeséget visszautasításként értékel.
Erre egyetlen megoldás van, egy lépés, amit nem lehet kihagyni. Szeretem és elfogadom magamat. Szeretem magamat feltétel nélkül. Szeretem magamat, nem a jó külső vagy belső tulajdonságaimért, vagy néhány rossz tulajdonság hiányáért, csak azért, mert vagyok. Szeretem magamat, mintha kívülről nézném magamat, ott van ez a testvérem, próbálkozik, nehéz neki, csinál butaságokat, de szeretem… mert szeretem. Szeretem magamat Allahért, ennyi.
Na és most jön a lényeg! Szóval, ha ez már megvan, akkor ha a társam mond egy viccet, ami szerintem nem annyira vicces, mert az egyik fájó pontomon ért, vagy akkora fejjel jön haza, mert el sem tudom képzelni, milyen emberekkel kellett veszekednie, vagy akármilyen emberi hibát elkövet, pont akkor tudom ezekben a helyzetekben befoldozni a hibáit, elnézni neki, pont akkor tudjuk kiegészíteni egymást, ha szeretem magam. Mert ha nem szeretem magam, akkor ilyenkor megsértődök, és azt hiszem, hogy nem szeret.
Ha szeretem magam, akkor tudom őt emberként szeretni, és nem elvárni tőle, hogy egy hibátlan angyal vagy ilyesmi legyen. Mindketten emberek vagyunk, hibázunk, és segítünk egymásnak, elnézzük, könyörületesek vagyunk.
De függetlenek vagyunk egymástól abban az értelemben, hogy a másik problémái nem billentenek ki a lelki egyensúlyomból. Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj nekem, ha neki valami rossz, hanem hogy nem veszem magamra, nem hiszem, hogy velem van baja.
Akinek mindez kínaiul hangzott, mashaAllah, az azt jelenti, hogy neki ezzel nincs problémája. Ő szereti magát, mindig is szerette. Nem gondolom, hogy az ő élete hawaii, nyilván neki más nehézségekkel kell megküzdenie. Ez így van rendjén, milyen unalmas is lenne a világ, ha mindenkinek ugyanaz lenne a baja! Így a szép, így tudunk egymásnak segíteni inshaAllah.
Na a nőiség-anyaság holnapra marad inshaAllahJ
            

Kertépítés kívül-belül


Megtettem az első lépést a tetőteraszhoz alhamduliLlah!
Vettem egy pálmát, egy bougainvilleat és két pici virágot, olyasmi, mint a porcsinrózsa, de vastagabbak a levelei, persze lehet, hogy semmi köze hozzáJ      
AlhamduliLlah, megöntöztem őket és most ott vannak a tetőn!
Sok sok virágot szeretnék, és ki szeretném festeni a falat, meg valamilyen ülő alkalmatosságot is szeretnék, ahhoz még gyűjtöm az ötleteket. InshaAllah nagyon szép lesz!
Hát ez történt most a kinti világban.
Rájöttem, hogy az utazásom leginkább egy belső utazás, ez a napló elsősorban arról szól, hogy mi történik bennem, mint hogy mi történik Yemenben. Ezért elnézést kérek azoktól, akik valamilyen útleírást vártak. Ez inkább az én belső utam magam felé, és őszintén szólva nem nagyon tudom elképzelni, hogy érdekes lehet bárki számára. Inkább olyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” dolog.
A helyzet az is, hogy mivel az országban még nem teljes a közbiztonság, nem nagyon megyek egyedül sehova. Nem mintha egy másik lány vagy egy 13 éves fiú tudna rám vigyázni, de mégis jobb érzés, hogy van mellettem valaki, aki tudja, mi hol van, mi hogy van. Hozzáteszem, jobb érzés nekikJ Én persze mennék mint a meszes (tényleg, kimeszelni a falat a tetőn sem egy utolsó ötlet!), meg sem állnék, másrészt meg persze még nehezemre esik szívességet kérni bárkitől. De ezt is meg kell tanulnom, hiszen az eddigi egyedül-mindent-megcsinálok részben kényszerből volt, persze, hogy jobb mindent társaságban! Szóval most ha megyek, jön velem valaki és így mindenki jól jár, ők nem aggódnak, én meg inshaAllah megtanulok szívességet kérni és elfogadni gombóc nélkül a torkomban. De mégis azt szeretem a legjobban, amikor egyedül megyek, akkor azt érzem, hogy igen, tettem egy lépést, itt vagyok, a hely része vagyok és enyém a hely...  enyém a tér! (láttátok a Cinema Paradiso-t? J)
Voltunk tegnap egy ilyen szabadtéri koncerten, egy parkban volt délután. Aztán következett a Maghreb adhan. Természetesen bemondták, hogy az ima ideje alatt szünetel a buláj, mashaAllah ezen már nem csodálkoztam. Most azon hatódtam meg, hogy egy ember a placc közepén fogott egy műanyagszéket, odaállt mögé, felemelte a kezét és azt mondta: Allahu Akbar! És nem telt bele 2 perc, legalább 50 ember odaállt mögé és imádkoztak. Egyszerűen csodálatos volt látni, hogy itt vannak ezek az emberek, látszólag semmi nem érdekli őket, de ott van az ima fontossága a szívükben. Ott van bennük, hogy Allah előtt meg kell állni ezekben az időpontokban, és ez mindennél fontosabb. Bármilyenek a körülmények.
Aztán voltunk egy étteremben, eddig a kedvencem, már voltunk itt egyszer. Van családoknak hely, ilyen elfüggönyzött boxok vannak, és van külön ladies section, ott külön pincérnő van (általában mindenhol pincérek vannak), és az egész részlegbe nem jönnek be férfiak. A teraszon ültünk, finomat ettünk, friss levegő, no niqabJ.. fantasztikus volt alhamduliLlah! Aztán lementünk a családi részre, ahol játszótér van, és be akartam fejezni Hammoudi fagyiját, de hát elég nehéz belapátolni a fagyit a niqab aláJ.. úgyhogy felfedeztem az ice-cream sodat, az eperfagyira ráöntöttem az epres mirindát, és szívószállal megittam! Nagyon fincsi volt alhamduliLlah!
Na ilyenek történtek velem mostanában. De általában elég csendesen telnek a napok, reggel ovi, aztán általában még visszafekszem, aztán reggeli, ebédcsinálás, takarítás, aztán ima, megyek Hammoudiért, pihenünk és asr után esetleg elmegyünk boltba vagy valahova.
Belül viszont elég vadregényes az utazás…
De erről majd legközelebb inshaAllah.

2012. szeptember 21., péntek

Penfriends



Tollbarátok. Levelezőtársak. Nektek is volt?
Szegény, az enyémnek nagyon szomorú sorsa volt, én borzalmas levélíró voltam még a papírlevelek idejében. Pedig olyan szép dolog mashaAllah.
Azt hiszem azért nem ment nekem, mert egy szép papírra leírni, hogy mi van veled, az annyira végleges… és én soha nem tudtam határozottan, véglegesen definiálni a helyzetemet. Egyrészt féltem kimondani dolgokat, vagy nem is tudtam, hogy lehet, másrészt viszont éreztem valahol, hogy az élet nem statikus, minden és mindenki mozgásban van benne.
Most ti vagytok a levelezőtársaim. Veletek osztom meg, amit érzek. Csodálatos itt, tényleg mindenki nagyon kedves, de hiányzik, hogy valaki igazán megértsen, hogy valakinek mindent elmondhassak, és egy tükörben lássam magam.
És persze a visszajelzésre is szükség van.
Szóval ha valakinek van kedve, írjatokJ
PusziJ

2012. szeptember 20., csütörtök

Csoki és relativitás



SubhanAllah, érdekes, ahogy újra meg újra szembesülök saját korlátoltságommal és meg nem értő voltommal. Ez történik, amikor az ember egy kis részletét fogja a valóságnak, azt kinagyítja, mintha semmi másról nem szólna az élet, és az összes többi aspektust figyelmen kívül hagyja.
Például mi van, ha valaki csokitortát eszik? Finom, omlós tészta, édes, picit keserű krém…nyamiiii! MashaAllah, de jó neki, én is, nekem is!!! És akkor aki ilyen szerencsés helyzetben van, képes, és vannak problémái! Hogy képzeli?
Nem értem, mert semmit nem látok, csak egy csokitortát! Mint a rajzfilmekben, hogy valakinek ilyen dollár jel van a szemében, nekem a csokitorta. Mert az az, ami itt nincs.
Hogy nem értem? Talán nem voltam ott? Talán én boldog voltam? Ok, volt csokitorta alhamduliLlah, de ez és a kávé-tea kivételével minden ehetetlen volt. Ízetlen volt, vagy rossz szájízt hagyott maga után. Rengeteget fizetsz, és nem laksz jól, fáj a hasad, fáj a szíved.
Ez hiányzik? Mert a helyzet az, hogy mindent, vagy semmit.
You can’t get everíthing in this life.
Itt most nincs csokitorta, de egészséges az élet. Friss gyümölcsök, vitamindús zöldségek. Visszaállítják az ember belső egyensúlyát. Ha egészségesen élsz, tudod ki vagy, és tudod, mi a helyzet. Ezért vagyok itt, vitaminos (elvonó) kúránJ.