Elefánt

Kiakadok másra vagy kiakadok magamra, aztán szépen csendben megnyugszom. Hiába érzem úgy, hogy most megbolondulok, ha ez nem oszthatom meg senkivel, pont ilyen alkalmakkor általában nincs kahraba, vagy nincs senki online, vagy elkezdem mondani valakinek, de az illetőnek sürgősen el kell mennie. És akkor sírok és fohászkodok és megnyugszom, aztán megint sírok és megint fohászkodok és megint megnyugszom és szépen lassan a dolgok a helyükre kerülnek. És mégsem bolondultam meg alhamduliLlah.

Az esetek többségében azért inkább másra akadok ki, nem magamra. És miközben egyedül megpróbálom feldolgozni a dolgot, felvetül bennem egy kérdés: miért fájt ez nekem annyira? És amíg arra vágyom, hogy ha közeli ember bántott meg, vele beszéljem meg, ha egy távolabbi, akkor kiönthessem a szívemet egy közelebbinek, magamban találom meg azokat a gócpontokat, ami az oka lehetett annak, hogy bárki ártatlan véleményével vagy poénjával ennyire a lelkembe gázolt. Ott vannak ezek az évek vagy esetleg élethossz óta megoldatlan kérdések, fájdalmak, feladatok, és ahogy „fővök a levemben”, a kép szépen lassan kitisztul. és alhamduliLlah ezért a helyzetért, mármint hogy nem tudom azonnal elsírni a bánatomat valakinek. Most úgy látszik, erre van szükség, hogy rájöjjek, nem XY a hibás, mert határozott hangnemben közli a véleményét és nem Z mert nem vette észre, hogy az a poén most valahogy annyira nem vicces. Az ok belül van, mélyen a látható dolgok alatt, és szépen lassan inshaAllah felszínre jön.

Egy ilyen dolog a nőiesség/anyaság kérdése. Ez is feljött valamikor a levendulában, és akkor annyira nem is gondolkoztam rajta, mert a másik kérdés foglalkoztatott jobban, a másik szeretete és önmagunk szeretetének a kérdése. Ezzel kapcsolatban is eszembe jutott egyébként valami, és miért is ne osszam meg most veletek? Hiszen itt úgy csapongok, ahogy csak jólesik, ahogy nekem természetesJ Csak lehet egy idő után nem lesz olvasója a blognak.. de hát nem azért írom, hogy valakinek tetsszen, csak leírom, ami bennem van.

Szóval az elefántos kép utáni hozzászólásokból egy idő után azt lehetett kivenni, mintha az önmagunk és a másik szeretete egymás ellentétei lennének. De az jutott az eszembe egy csomó gondolatforgás után, hogy éppen akkor tudjuk a másik hibáit elnézni, a másik felé könyörületesen tekinteni, kiegészíteni, befoldozni egymás hiányosságait, ha előbb magunkat szeretjük. Miért? Mert ha nem szeretem magam, akkor a másiktól várom el, hogy szeressen annyira, hogy az én-el-vagyok-fogadva-érzést mindig biztosítsa számomra. Tehát ebben az esetben neki kell elnézőnek, könyörületesnek, megbocsátónak lennie, hogy minden helyzetemben, minden állapotomban tudassa velem, hogy nincs semmi baj, hogy megért, hogy szeret, hogy nem vagyok gáz. Mit is várok el tőle? Hogy tökéletes legyen. Hogy neki ne legyen rossz napja, hogy ő ne reagáljon rosszul, hogy ő mindig a toppon legyen, ha rólam van szó. Mert mi is történik, ha ő nem Mr. Tökéletes, és én történetesen nem szeretem magam? Félreért valamit, nem a legszebb hangnemben közöl valamit, kiakad, amikor szerintem nem kellene – mindebből én azt fogom leszűrni, hogy nem szeret. Ez egy vákuum, ami magába szív bármit, ami ott van, ami a legközelebb van. Ha én nem vagyok ott magamnak, akkor a vákuum beszippantja a hozzám legközelebb álló embert, és amit ő csinál, úgy értékeli, mintha én magamról mondanám. És mivel nincs mintája a feltétlen szeretetről, minden emberi gyengeséget visszautasításként értékel.

Erre egyetlen megoldás van, egy lépés, amit nem lehet kihagyni. Szeretem és elfogadom magamat. Szeretem magamat feltétel nélkül. Szeretem magamat, nem a jó külső vagy belső tulajdonságaimért, vagy néhány rossz tulajdonság hiányáért, csak azért, mert vagyok. Szeretem magamat, mintha kívülről nézném magamat, ott van ez a testvérem, próbálkozik, nehéz neki, csinál butaságokat, de szeretem… mert szeretem. Szeretem magamat Allahért, ennyi.

Na és most jön a lényeg! Szóval, ha ez már megvan, akkor ha a társam mond egy viccet, ami szerintem nem annyira vicces, mert az egyik fájó pontomon ért, vagy akkora fejjel jön haza, mert el sem tudom képzelni, milyen emberekkel kellett veszekednie, vagy akármilyen emberi hibát elkövet, pont akkor tudom ezekben a helyzetekben befoldozni a hibáit, elnézni neki, pont akkor tudjuk kiegészíteni egymást, ha szeretem magam. Mert ha nem szeretem magam, akkor ilyenkor megsértődök, és azt hiszem, hogy nem szeret.

Ha szeretem magam, akkor tudom őt emberként szeretni, és nem elvárni tőle, hogy egy hibátlan angyal vagy ilyesmi legyen. Mindketten emberek vagyunk, hibázunk, és segítünk egymásnak, elnézzük, könyörületesek vagyunk.

De függetlenek vagyunk egymástól abban az értelemben, hogy a másik problémái nem billentenek ki a lelki egyensúlyomból. Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj nekem, ha neki valami rossz, hanem hogy nem veszem magamra, nem hiszem, hogy velem van baja.

Akinek mindez kínaiul hangzott, mashaAllah, az azt jelenti, hogy neki ezzel nincs problémája. Ő szereti magát, mindig is szerette. Nem gondolom, hogy az ő élete hawaii, nyilván neki más nehézségekkel kell megküzdenie. Ez így van rendjén, milyen unalmas is lenne a világ, ha mindenkinek ugyanaz lenne a baja! Így a szép, így tudunk egymásnak segíteni inshaAllah.

Na a nőiség-anyaság holnapra marad inshaAllahJ