Kertépítés kívül-belül

Megtettem az első lépést a tetőteraszhoz alhamduliLlah!

Vettem egy pálmát, egy bougainvilleat és két pici virágot, olyasmi, mint a porcsinrózsa, de vastagabbak a levelei, persze lehet, hogy semmi köze hozzáJ      

AlhamduliLlah, megöntöztem őket és most ott vannak a tetőn!

Sok sok virágot szeretnék, és ki szeretném festeni a falat, meg valamilyen ülő alkalmatosságot is szeretnék, ahhoz még gyűjtöm az ötleteket. InshaAllah nagyon szép lesz!

Hát ez történt most a kinti világban.

Rájöttem, hogy az utazásom leginkább egy belső utazás, ez a napló elsősorban arról szól, hogy mi történik bennem, mint hogy mi történik Yemenben. Ezért elnézést kérek azoktól, akik valamilyen útleírást vártak. Ez inkább az én belső utam magam felé, és őszintén szólva nem nagyon tudom elképzelni, hogy érdekes lehet bárki számára. Inkább olyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” dolog.

A helyzet az is, hogy mivel az országban még nem teljes a közbiztonság, nem nagyon megyek egyedül sehova. Nem mintha egy másik lány vagy egy 13 éves fiú tudna rám vigyázni, de mégis jobb érzés, hogy van mellettem valaki, aki tudja, mi hol van, mi hogy van. Hozzáteszem, jobb érzés nekikJ Én persze mennék mint a meszes (tényleg, kimeszelni a falat a tetőn sem egy utolsó ötlet!), meg sem állnék, másrészt meg persze még nehezemre esik szívességet kérni bárkitől. De ezt is meg kell tanulnom, hiszen az eddigi egyedül-mindent-megcsinálok részben kényszerből volt, persze, hogy jobb mindent társaságban! Szóval most ha megyek, jön velem valaki és így mindenki jól jár, ők nem aggódnak, én meg inshaAllah megtanulok szívességet kérni és elfogadni gombóc nélkül a torkomban. De mégis azt szeretem a legjobban, amikor egyedül megyek, akkor azt érzem, hogy igen, tettem egy lépést, itt vagyok, a hely része vagyok és enyém a hely...  enyém a tér! (láttátok a Cinema Paradiso-t? J)

Voltunk tegnap egy ilyen szabadtéri koncerten, egy parkban volt délután. Aztán következett a Maghreb adhan. Természetesen bemondták, hogy az ima ideje alatt szünetel a buláj, mashaAllah ezen már nem csodálkoztam. Most azon hatódtam meg, hogy egy ember a placc közepén fogott egy műanyagszéket, odaállt mögé, felemelte a kezét és azt mondta: Allahu Akbar! És nem telt bele 2 perc, legalább 50 ember odaállt mögé és imádkoztak. Egyszerűen csodálatos volt látni, hogy itt vannak ezek az emberek, látszólag semmi nem érdekli őket, de ott van az ima fontossága a szívükben. Ott van bennük, hogy Allah előtt meg kell állni ezekben az időpontokban, és ez mindennél fontosabb. Bármilyenek a körülmények.

Aztán voltunk egy étteremben, eddig a kedvencem, már voltunk itt egyszer. Van családoknak hely, ilyen elfüggönyzött boxok vannak, és van külön ladies section, ott külön pincérnő van (általában mindenhol pincérek vannak), és az egész részlegbe nem jönnek be férfiak. A teraszon ültünk, finomat ettünk, friss levegő, no niqabJ.. fantasztikus volt alhamduliLlah! Aztán lementünk a családi részre, ahol játszótér van, és be akartam fejezni Hammoudi fagyiját, de hát elég nehéz belapátolni a fagyit a niqab aláJ.. úgyhogy felfedeztem az ice-cream sodat, az eperfagyira ráöntöttem az epres mirindát, és szívószállal megittam! Nagyon fincsi volt alhamduliLlah!

Na ilyenek történtek velem mostanában. De általában elég csendesen telnek a napok, reggel ovi, aztán általában még visszafekszem, aztán reggeli, ebédcsinálás, takarítás, aztán ima, megyek Hammoudiért, pihenünk és asr után esetleg elmegyünk boltba vagy valahova.

Belül viszont elég vadregényes az utazás…

De erről majd legközelebb inshaAllah.