Szerepálmok

Nem, nem tervezem, hogy „jó muszlim színésznő„ legyek majd ha beköszönt a muszlim társadalomJ.

De mindannyiunknak vannak  tervei vagy inkább álmai, elképzelései önmagáról, egy kép, amilyennek a legszebbnek, legjobbnak látja magát.

Azt hiszem, az egyik legkeményebb pont (vagy legalábbis nekem most az, mert mindenkinek éppen az a legnehezebb, amiben van), amikor ezt az elképzelést is megpróbáljuk keresztülpasszírozni az iszlám szűrőjén.

Kedves nem muszlim olvasók, na ez most jó félelmetesnek tűnhetettJ Természetesen nem arról van szó, hogy legyünk mások, hogy más elképzeléseknek, ideáloknak akarjunk megfelelni, mint amit belül jónak látunk. Az iszlámot úgy is meg lehet fogalmazni, mint utunk önmagunk felé.

De hányszor fordult elő az életünkben, hogy hoztunk egy jól megrágott, helyesnek tetsző döntést, és kiderült, hogy nem, ez nem én vagyok. Vagy hogy belekerültünk valamibe, amit totál nem akartunk, és akkor lettünk igazán boldogok.

A Koránban is benne van valami ehhez hasonló, hogy lehet, hogy szerettek valamit, de az nem jó nektek, és lehet, hogy nem akartok valamit, de az jó nektek, Allah tudja és ti nem tudjátok. És hiába az ego, a tapasztalat, az önismeret, a biztos megérzés – bármelyikünk bármikor belekerülhet ehhez hasonló helyzetbe.

De menjünk egy kicsit vissza – hogy jönnek ide a szerepmodellek?

Én azt hiszem, hogy biztos ezután is bele fogok kerülni millió egy olyan helyzetbe, hogy valamit akarok, de aztán tudatva van velem, hogy ezt most nem kéne. De ha a szerepálmainkat jobban választjuk meg, lehet, hogy könnyebb elfogadni a jó irányba való vezetést.

És hogy lehet jól megválasztani azt, ami szeretnék lenni? Nem csak belülről jön?

Belülről jön, ez biztos, csak nem mindegy, honnan.

Valahol az a kérdés, hogy nézünk magunkra.

Egy egésznek tekintem magamat, akit a Teremtője minden szükségessel ellát, vagy fél embernek érzem magam, akit más kell, hogy teljessé tegyen.

Mi az, ami nekem hiányzik? Hol van a másik helye? Szükségem van rá ahhoz, hogy önmagam legyek? Miért? Mi az, amit ő biztosít, amit én egyedül nem tudok?

Azt hiszem, megint ugyanoda jutottunk.

Szükségem van a társamra, hogy biztosítsa nekem azt az érzést, hogy szeretve vagyok, hogy el vagyok fogadva. Hogy tudassa velem, hiányzom, hogy fontos vagyok. Biztosítás, bizonyíték, igazolás. Más papírokkal próbálja bizonyítani a saját létjogosultságát, nekem bizonyítsa be a másik, hogy lehet engem szeretni.

Ezt érzem. És akkor milyen szeretnék lenni? Valami menő csaj, aki után fut a pasi és totál odavan.

Igen, ez van bennem. De miből származik? Honnan jön ez az érzés, ez a vágy?

Abból, hogy azt hiszem, nem vagyok szeretve, nem vagyok elfogadva, ha valaki bebizonyítaná az ellenkezőjét, akkor lennék boldog.

És akkor belekerülök egy helyzetbe, amikor a bizonyítás igen nehézkesen megy. Hát, a postagalambot biztos lelövik útközben, elég sok puskaporos terület fölött kell szegénynek elrepülnie, meg hát a facebook meg a skype nem mindenkinek lételeme, főleg, ha örül, hogy él. De persze most valahol bekapcsolódik a fejemben egy magnószalag – pedig már rég kiment a divatból – hogy ha tényleg hiányoznék neki, akkor találna rá módot, tehát nem hiányzom neki, tehát nem szeret, tehát engem nem lehet szeretni, tehát nekem nincs létjogosultságom. Na hát ez tényleg kiment a divatból.

Ok, nem vagyok Imperatrice. Ő az iráni sah első felesége volt, nem lehetett gyereke, de kellett a trónörökös, akkor a sah felajánlotta, hogy elvesz egy nőt csak ideiglenes házassággal (mert náluk ilyesmi is van), csak hogy legyen trónörökös. A nő nem egyezett bele, inkább otthagyta az egész kócerájt. De a pasi utána még tök sokáig kereste, meg állítólag egész életében őt szerette… Ez most csak eszembe jutott, hogy a későbbi trónörökös, a következő imperatrice fia, most vmi 50 éves, valahol Amerikában él, asszem mérnök, és soha nem lett sah. Ennyi értelme volt az egésznek…

Well, szóval én valamikor kitaláltam magamnak ezt az imperatricét, aztán fél évvel később hozzámentem Mohamed YassinhozJ. Az útmutatás, az élet, ami szebb, mint az elképzeléseink.

Ennél a döntésnél már magasröptűbb szerepmodelljeim voltak – a Próféta szallallahu alaihi wa szallam feleségei, akik igyekeztek elfogadással, szeretettel, kedvességgel, megértéssel viszonyulni egymás és a férjük felé. Akkor azt tudtam mondani: nem lesz könnyű, de lehetséges. A legjobb nők a példáim – rájuk akarok hasonlítani.

Mikor sikerült? Amikor Allah tetszését tartottam szem előtt.

Mikor nem? Amikor nem éreztem magam teljesnek. Amikor a létjogosultságom igazolását kívülről vártam. És ha nem kaptam meg, ha nem kaptam annyi szeretet, figyelmet, amennyit szerettem volna, akkor úgy éreztem, meg van kérdőjelezve a helyzetem, a helyem a világban, az életem.

Kérdőjelet tettem a pont helyett.

A létem megkérdőjelezését láttam ott, ahol csak egy még nemesebb feladat várt rám.

Ezért kérdeztem: akarjuk-e a nemes feladatokat?

Amikor elképzeljük magunkat a legszebbnek, legjobbnak, stb., azt akarjuk látni, hogy a hiányainkat kívülről bepótolják, vagy egy nagy, szép, nemes feladatot látunk magunk előtt?

Úgy is lehet mondani: itt akarunk boldogok, pontosabban boldoggá tettek lenni, vagy fontosabb nekünk a túlvilági boldogság?

Félember vagyok, aki önmagában nem teljes, csak más teheti teljessé, vagy itt vagyok, teljes vagyok, Te teremtettél Istenem, mit akarsz, hogy tegyek?

Én akarom jobban tudni, hogy mi jó nekem, vagy átengedem Annak, Aki megalkotott, hogy odavezessen a következő hegyhez, hogy megmásszam, a következő feladat elé, amely megnemesíthet?

3 napig nem volt víz.

A kisfiam!

Nem tudtam kimosni a ruháit. Beteg volt. Rohangáltam fel-alá…

A férjem…

SubhanAllah!!!

Mert Allah ezt parancsolta… igen, azért hagyott itt minket… ahol nincs víz…! igen, tudom inshaAllah nem lesz semmi baj…

Na ezt nem gondoltam volna.

Nem gondoltam volna magamnak ilyen nemes szerepmodellt, nem éreztem volna magam méltónak… de hogy őszinte legyek, nem is szívesen választottam volna…

Hagar

Egy próféta felesége, egy próféta édesanyja, alaihimu sszalam. Az Allahban való teljes hit, és az Allahért a férjében való kételkedés nélküli bizalom példaképe. A legcsodálatosabb város megalapítója. A tudat, hogy Allah segíteni fog, de itt a földön nekünk mindent meg kell tennünk. Ezt mind megtanulhatjuk tőle.

Nem, az ő élete nem arról szólt, hogy a férje futott volna utána, hogy nem tudott nélküle élni. Azt hogy mennyire szerette, csodálta, azt nem tudjuk. A Korán az emberekre tartozó dolgokról beszél, arról, amiből tanulhatunk.

Megtanulhatjuk, hogy ilyen van. Hogy egy férfi annyira bízik Allahban, hogy elviszi a feleségét és a kisfiát a sivatag kellős közepébe, és tudja, hogy Allah gondoskodni fog róluk. Hogy egy nő annyira bízik Allahban, hogy miután a férje otthagyta a sivatag közepén, képes őt szeretni és bízni benne. Nem azt nézi, hogy mit tett érte, hogy mennyire bizonyította be, hogy szereti. Tudja, hogy Allah megírta, hogy ők együtt legyenek, hogy ők egy pár legyenek. És ez így van, ezen nem változtathat semmi.

Az ő életük nem romantikus sétákról, gyertyafényes vacsorákról szólt. Az ő életük annak a példája, hogy teszik, amit Allah parancsolt és tudják, hogy az a legjobb.

És hogy a Paradicsomban mennyi boldogság várja őket ezért? Ezt csak Allah tudja…

Nem, sokkal kényelmesebb, könnyebb szerepmodellt akartam…

Távol tartjuk magunktól a nagy embereket, feltesszük őket a magas polcra, hogy meg se kelljen próbálnunk hasonlítani hozzájuk.

De aztán ott vagy egy helyzetben, ami félelmetesen hasonlít valamire… és akkor nincs választás. Meg kell próbálni inshaAllah.