Miután kezdtem realizálni,
hogy ez a blog már nem is igazán Yemenről szól, sokkal inkább rólam, szeretnék
megosztani veletek néhány érdekes szokást, ahogy az itteniek élnek.
Ezekkel is úgy szembesül az
ember, hogy először a fejében jól megmondja a magáét, hogy ezt márpedig nem így
kell, hanem úgy, és utána elgondolkodik.
Miért is gondolom, hogy ez így
jó?
A legtöbb esetben semmi
másért, csak mert harminc éven keresztül ebben éltem, ezt láttam magam körül.
Nem akarom egyébként letagadni a koromat, azért 30 év, mert 4 évig nem itt
éltemJ. Vagyis ott…J
Igen, szóval láttam dolgokat
magam körül, megszoktam, már nem is kérdőjelezem meg, hogy miért van ez így –
pedig sokszor nekem sem volt jó. De nem volt más választás, ott mindenki így
él, egy fecske nem csinál nyarat, főleg, ha a meleg levegő egyre inkább elillan
a szárnyai alól…
Egy ilyen dolog például a
betegség.
A beteg el van különítve, az
elidegenedett társadalom talált egy szuper kifogást, hogy miért hagyja magára
azt, akinek a legnagyobb szüksége lenne a segítségre – a fertőzés!
És maga a beteg is így
gondolja, a lakás a feje tetején áll, a gyerekek nyávognak, képtelen vagyok
bármire, púp vagyok az emberiség hátán, ne zavarjuk egymást, hagyjatok egyedül
szenvedni. Talán 10, 15 éve muszlimok vagyunk, és megtanultuk, hogy a beteg
látogatásának mekkora jutalma van, hogy hetvenezer angyal fohászkodik egész nap
azért, aki meglátogat egy beteget, de ez az elkülönítés sokkal mélyebben belénk
épült. Hiszen hogy kezdődött az életünk? Kijöttünk a biztonságos melegből,
azonnal fürdetés, mérés, öltöztetés – és csecsemőosztály. Elkülönítés. Elidegenítés.
És ha az édesanyámtól el vagyok idegenítve, hogy kerülhetnék bárkivel olyan
közel, hogy betegként, a legrosszabb állapotomban találkozzak vele?
Volt régen egy angol
tanítványom, családanya. Borzalmas körülmények közül jött, a szülei alkoholisták
voltak, ennek ellenére ő a maga módján igyekezett rendes családot létrehozni.
Az iskolai menzáról rendelt
ebédet. A gyerekek ott ettek, de ő magának is. Csodálkoztam, miért, otthon van,
ráérne főzni, azt ehetne, amit akar.
Azt mondta, neki ez a „hazai”.
Az anyja soha nem főzött, neki a menza kaja jelentette az életében a
biztonságot, az állandóságot.
Annyira tudunk ragaszkodni
dolgokhoz, nem azért, mert jók, hanem mert megszoktuk őket, mert nekünk
biztonságérzetünk van velük kapcsolatban. Egy gyerek ösztönösen biztonságban
érzi magát a fitra miatt. A szüleit a legjobb szülőknek látja, olyanoknak,
amilyeneknek lenniük kellene. Az otthona a világ közepe, akármilyen, de oda
kell „haza” menni.
Csodálatos ez a képesség, és
jó, ha meg tudunk belőle őrizni valamit. Azt, hogy elfogadjuk, amiben vagyunk,
és nem tiltakozunk a tények ellen. Azt, hogy szeretjük, akikkel vagyunk, és nem
kritizáljuk őket.
De az a biztonságérzet
belőlünk jön, az mi vagyunk. Nem az a hely volt annyira jó, hanem én fogadtam
el azt teljesen és ezért jól éreztem magam. Nem az az ember volt hibátlan,
hanem én szerettem őt úgy, ahogy van, és ezért boldog voltam vele.
Megint hova jutottunk – Én+Te
kapcsolatban van a kisgyerek a körülötte lévő világgal, emberekkel, azért
boldog. Mi meg Én+Az kapcsolatban igyekszünk megmondani mindennek és
mindenkinek, hogy hogy kellene működniük.
Például a beteg maradjon
otthon és nyögjön. Nem mintha mi jól éreznénk magunkat, amikor hasonló
helyzetben vagyunk, de ezt szoktuk meg, el sem tudjuk képzelni, hogy lehetne
máshogy is. Sokszor egyébként pont ez a baj: az emberek nem rossz döntéseket
hoznak, csak nincs előttük felkínálva a több lehetőség. Nem is tudják, hogy
dönthetnek. Olyan zárt világban élnek, és erre még rá is tesz egy lapáttal a
csalódottak elbátortalanítása.
Itt van a szomszéd szobában a
sógornőm. Meg a négy gyereke. Messze laknak, ritkán jönnek. Megérkezett,
szenvedő arccal levette az utcai ruháját, és lefeküdt az ágyba.
Első gondolatom persze mi
volt? Aki ilyen állapotban van, az minek megy el otthonról? Aztán elkezdtek
forogni a fogaskerekek: és a gyerekek szedjék szét a házat? És ki ad nekik
enni? És neki? Ott ettünk abban a szobába mindannyian, ő közben az ágyban
feküdt. Alsó-felső szomszédok, mindenki ott volt. „De egy betegnek csendre és
nyugalomra van szüksége!” Igen? Nekem személy szerint mikor volt utoljára
csendre és nyugalomra szükségem? Hiszen pont ezért vagyok itt – elég volt a
csendből és a nyugalombólJ!
A másik sógornőmről már
korábban akartam írni. Ő itt volt a két gyerekével, mikor mi megjöttünk. Kb.
egy hónapig. Kiderült, hogy összeveszett a férjével, azért van itt. Valami kis
dolgon vesztek össze, de elég nagy bőrönddel jött. Nekem az volt a furcsa,
hogyha probléma van, az elmenés úgy tűnik, mintha csak felnagyítaná a bajt.
Közben partykra járt,
vidámparkba a gyerekekkel, láthatóan a legnagyobb problémája az volt, ha a
kisfia kiborította a kaját, de persze ezt is lightosan vette. Persze nyilván a
belső problémáit egy most megismert rokonnak fogja elmesélni, akivel nincs is igazán
közös nyelve. De ha csak véletlenül eszembe jut valami abból a néhány borzalmas
órából, amikor mi össze voltunk veszve a férjemmel, hát, én nem így néztem ki.
Mondjuk nem is vagyok egy pókerarc.
De a sógornőm amikor partyra
ment, akkor partyra ment, amikor beszélgetett, akkor beszélgetett, élte az
életét, és várta, mikor jön a férje békülni.
És jött.
Mert itt ez a szokás, a
feleség elmegy az anyukájához, és a férjnek kell jönnie kezdeményezni a
békülést. Többször leültek Mohameddel a férfi nappaliban, és beszéltek.
Utoljára majdnem fél napig itt volt. Persze Mohamed közben többször a húgát is
kezelésbe vette.
Aztán pár nappal később,
Mohamed már itt sem volt, a sógornőm hajat, sminket csinált, szépen
felöltözött, és leült. Nem ment sehova, várt.
Aztán jött a férje, fogta a
bőröndöt, és ő, mint egy menyasszony elindult új élete felé, boldog mosollyal
az arcán.
Allah kösse össze őket a
jóban!
Nem azt akarom ezzel mondani,
hogy ez így jó, vagy jobb, csak hogy így is lehet. És milyen szép, hogy ilyen
változatos az élet alhamduliLlah!
Semmi sem tökéletes
Nincs egy hely a földön, ahol
minden csodálatos, és így is van jól. Természetes, hogy amit emberek csinálnak,
az a rendszer, az a társadalom nem lehet tökéletes. Van benne jó és rossz.
Most leírok néhány
negatívumot, hogy lássátok, nem vagyok elfogultJ. Bár
subhanAllah, én is ugyanazt láttam a tévében, mint mindenki (koszos utcák –
tényleg koszosak, rosszul öltözött emberek, lepukkant házak), és én is
meghallgattam a jemeni és más közel-keleti feleségek rémtörténeteit, és nem
vártam, hogy na, most majd milyen szuper helyre megyek. Meg akartam tanulni
arabul, és változást kerestem az életemben.
De mikor idejöttem, egy olya
csodálatos világ tárult fel előttem, és olyan nyugalom szállt meg, amit előtte
elképzelni sem tudtam. Soha nem vártam, hogy valahol a világon még egyszer
otthon fogom érezni magamat, gondoltam, annak már vége, inshaAllah majd a Paradicsomban,
ezen kell dolgozni az életben és kész.
És mondom, itt sem minden
tökéletes – mint ahogy valószínűleg Olaszországban meg Dél-Franciaországban sem
az, de úgy érzem, kinyílik egy út. És hogy itt a külvilág nem úgy inspirál,
hogy vagy egyedül megőrzöd magad, vagy tönkremész, hanem kapok külső segítséget
is.
Na de térjünk vissza a
negatívumokhoz… Juli’s trying to be negativeJ…I can
unfortunately, dont worry…J
Az egyik a telefonbetyárok.
Ismeretlen számról hívnak éjjel, és fogalmam sincs, miket mondanak. Valószínűleg
jobb is. Amíg Mohamed itt volt, elküldte őket a francba, keresetlen szavakkal.
Aztán egyszer Gidda Maryam szólt a telefonba a lehető legmélyebb hangon, az se
hívott többet. De tegnap éjjel például vagy nyolcszor hívott valamilyen őrült
éjfél és három között. kinyomtam, hagytam fogyni a pénzét, felvettem-letettem,
semmi nem használt. Azon kezdtem gondolkodni, hogy írok neki angolul – bár
valószínűleg nem tud – hogy go and get a life, mit akar, 34 éves vagyok, házas,
hagyjon aludni, mert reggel fél hétkor fel kell kelnem, hogy a kisfiamat oviba
vigyem. Azt nem értem, hogy honnan lehetnek biztosak benne, hogy nem 60 éves
vagyok és 100 kiló? Bár lehet hogy így is az anyjuk lehetnék…
Na a másik egy kicsit
nehezebb. A víz.
Nagy tartályokban van a ház
előtt, abba kell megvenni, aztán a motor felnyomja a csövekbe, persze akkor,
amikor van kahraba.
A víz úgy szokott elfogyni,
hogy „jé, nincs víz”. És akkor a sógorom telefonál a vizeseknek, és akkor
hozzák a vizet. Kivéve, ha péntek van, mert akkor nem jönnek. Aztán hétfőn,
vagyis szombaton meg akkor intéződik az egész, amikor vége a munkaidőnek.
Szóval virtuálisan – és sajnos nem csak virtuálisan – lehetséges, hogy kb. 3
napig nincs víz.
Azért idegesítő az egész, mert
ez nem külső probléma. Mi tehetünk ellene. Szép dolog a türelem, de épp elég,
ha a nem tőlünk függő dolgokban türelmesek vagyunk. De ha tehetünk valamit,
miért nem tesszük meg? Meg lehet nézni, hogy mennyi víz van a tartályban. Ha
kevés, lehet szólni a vizeseknek, hogy jöjjenek mondjuk fél nap múlva.
Nem csak ott állunk
megfürödve, pontosabban fürdés nélkül, esetleg lavórban, hideg vízzel, már ha
van elég víz a lavórokban, vödrökben…
..va beh.. pazienzaJ
És akkor jön a következő
feladat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése