Találtam egy csodaszép
idézetet a facebookon, biztosan többen belefutottatok. Így szól: Az embereket
kell szeretni, a dolgokat pedig használni. A probléma ott kezdődik, amikor a
dolgokat szeretjük, az embereket pedig használjuk.
Elgondolkodtató.
Azt hiszem, valahol ez az
egész északi-nyugati világ problémája. És a tragédiája.
Átgázolunk embereken,
felhasználjuk őket, anyagi haszonért, pozícióért, stb.
Persze ránk, akik ezt a blogot
olvassák, ez biztosan nem áll, mi kedves aranyos emberek vagyunk, akik
akarattal nem ártunk senkinekJ
Ez
igaz.
De soha nem volt még olyan,
hogy Valamit meg kellett csinálni, és ezért Valakivel minősíthetetlenül
beszéltünk? Vagy idegesek voltunk Valami miatt, és ezért nem volt nekünk
fontos, hogy Valaki hogy érzi magát? Vagy Valamit csak így lehet csinálni,
máshogy nem, és ezt Valakinek igenis meg kell értenie? Vagy Valaki elszúrt
Valamit, és ezért elküldtük Kenyába?
Én sajnos a saját életemből
mindegyikre tudnék több példát is hozni.
Azt hiszem, ezen a téren is
sok tanulnivalónk van a „harmadik világtól”. Lehet, sőt biztos, hogy itt
lassabban mennek a dolgok, és messze nem gondolom, hogy az, hogy a szemetet
majd „bokra” (maňana) viszik el, az jó. (Asszem ez inkább városvezetési
kérdés).
De eddig legalábbis úgy látom,
hogy itt az embernek, a személyiségnek nagyobb értéke van. Megadják egymásnak a
méltóságot, a tiszteletet. Ha megkérsz valakit valamire, nem jársz a nyakára,
hogy és megvan-e már. Lehet, hogy így később lesz kész, de nem marad senkiben
rossz szájíz. Ha valaki késik 10 percet (fél órát), nem fogadod kiakadt fejjel,
hanem elfogadod, megérted, és megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna.
Mert végül is tényleg, mi történt?
Lehet, hogy azt a fél órát hasznosabban is fel lehetett volna használni,
de ha kiakadunk, az sokkal tovább tart, és mindenkinek csak rosszabb. (és nem
azért mondom ezt, mert én is notorius késő vagyok, az itteniek túltesznek
rajtam J) És megint: miért akadtam ki? Mert annyi volt
a fejemben, hogy én mit akartam csinálni. Nem gondoltam rá, hogy a másik éppen
jön keresztül a forgalmon. Vagy éppen volt egy fontos telefonja, és fél kézzel
öltözött. Vagy csak nem tudta, mit vegyen fel J.
Velem ilyesmi sosem fordult elő? Meg persze minimum 70 kifogás…
Az embert meglátni az időben,
a helyzetben, a feladatban. Hiszen fontosabb az ember, mint az idő, mint a
helyzet, mint a feladat. Fontosabb a valaki, mint a valami. Fontosabb vagy a
kanapénál, nem baj, ha leeszed… egyél csak nyugodtan, kicsikém.
És ha időben utaztunk,
utazzunk térben is.
Igen, ezt most meg kell
beszélni, de Te hogy vagy? Mit jelent ez neked? Hogy érzed magad most? Mitől
éreznéd, hogy tovább lépsz? Milyen feladatnál érzed, hogy neked való? Hogyan
tudnánk segíteni? Csináljuk együtt, jó?
Milyen szép lenne, ha ezek a
kérdések elhangoznának a megfelelő helyeken! Igen tudom, rohanunk… de a nagy
rohanásban elveszünk. Elfelejtjük, hol vagyunk, miért vagyunk, kik vagyunk.
Álljunk meg egy percre.
Vegyünk egy mély levegőt, nézzünk egymás szemébe, fogjuk meg egymás kezét. Ez
az igazi testvériség.
És most mehetünk. De nem úgy,
mint eddig, őrülten rohanva, magunkat sem utolérve. Együtt, közösen. Hangoljuk
össze teendőinket, segítsünk egymásnak, adjunk egymásnak ötleteket akár a
leghétköznapibb dologban. Menjünk együtt vásárolni, segítsünk egymásnak
takarítani.
Ha egy projecten két ember
dolgozik, akkor az egész sokkal kellemesebb, és a testvériséget is erősíti.
Igen, tudom, nekem hiányzik az
ikertesóm. Meg a tesóm. Meg az összes tesóm J.
De mikor közel voltatok, akkor
is hiányoztatok.
Itt létezik. Mint mikor
„fiatalok” voltunk… (most is azok vagyunk, csak máshogy J).
Ooo, do you remember, when we
were young we just had fun…
Hazakíséri az egyik a másikat,
aztán a másik az egyiket, aztán az egyik a másikat, és így tovább. Kisminkeljük
egymást és senkit nem érdekel, ki kinek a sminkjéből használt. Összeadjuk
egymásnak az outfitot, akár 3 ember kiegészítőiből is. Persze, ezek kis dolgok,
de annyit adnak az embernek.
Hogy van ilyesmire időnk? A
gyerekek együtt játszanak egész nap. Együtt vannak. Együtt vagyunk.
Olyan lesz, mintha
visszamennénk a középiskolába (vagy előtte, vagy utána), amikor a legnagyobb
barátságainkban éltünk, még az első csalódások, elszakadások előtt, ami
rendszerint valami fiú miatt következett be. Lehet, egyébként itt ez a barátság
éppen ezért tudott fennmaradni, mert az ilyen dolgok teljesen máshogy
történnek. De most ilyesmitől nekünk sem kell félnünk, férjes asszonyok vagyunk
alhamduliLlah.
De lelkünkben most is fiatal
lányok vagyunk, bizalommal és szeretettel egymás iránt, megosztjuk, amink van,
együtt vagyunk, testvérek vagyunk.
Hogy is volt? Untubu?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése