Commedia dell’arte

Hihetetlen, hogy a különböző tükörben az ember miket nem vesz észre. Én, akit otthon egy csendes, türelmes lánynak ismert mindenki (én is magamat), itt kiderült, hogy ugyanolyan hülye türelmetlen európai vagyok, mint pl. a Thierry Lhermitte az indiános filmben. Nincs wifi az őserdő közepén, ke volgare, és tiszta idegbeteg tőle. Ha egy boltban kimegy a kahraba, vagy előttünk a kocsi fél másodperccel később fordul be, vagy elfogy a víz (ilyen nagy tartályokban van, onnan nyomja fel egy motor a házban a vezetékbe), én vagyok az első, aki a nemtetszését kifejezi.

Én most vásárolni akarok, én most menni akarok, én most kezet akarok mosni, hogy lehet, hogy engem bármi megakadályoz? A világ körülöttem forog, azért van, hogy az én kényelmemet szolgálja. Nem harmóniában élek a világgal, hajlékonyan követve a változásokat.

De hát akkor hol vagyok én? Akkor elveszek, nem?

Nem, mert van egy biztos pont. Ez olyan, mint a vízinövények. Ringatóznak a hullámokkal, de a víz fenekén gyökereznek.

Ott van a biztos pont. Ott kell legyen a tudat, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. Hogy nem én irányítom az eseményeket, hanem Allah. Meg van írva a forgatókönyv, és meg van írva a szerepem is. Csak én nem tudom előre. Ott vagyok a színpadon és improvizálok.

Commedia dell’arte. Rosaura vagyok. Vagy Beatrice. Vagy Colombina. Vagy hol ez, hol az, választhatok. De a rendező nem én vagyok. Nem én mondom meg, melyik oldalon legyen a ház, és nem én mondom meg, hogy legyen berendezve. Nem én mondom meg, Arlecchino mikor énekeljen…Dimmi quando tu verrai …

http://www.youtube.com/watch?v=TFmZk35AcqQ

Ezt is jó lenne tudni, de nem kell tudnom még. Nem kell tudnunk még.

Nem irányítom a többieket, de együtt játszom velük. Amit lépnek, én arra lépek. Nem én rendeztem be a színpadot, de itt egy fotel, leülök, nem állok le kiakadni, hogy miért van itt ez a fotel?!

Ez az itt, ez a most. Ez te vagy, és ebben a helyzetben vagyunk.

És tudom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Aki a dolgok legjobb Elrendezője, Ő jobban tudja, hogy miért van így, és ez miért jó.

Elfogadom a tényeket, és lépek, akkor történnek a változások. Ha azon akadnék ki, hogy miért van ez így, akkor csak egy helyben toporognék. Azt teszem fel kérdésként, hogy na és akkor most mit csinálok.

Ez az én feladatom.